Amint felfigyeltem a városszerte feltünedező plakátokra, rögvest megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy hallani akarom. A
Dalai Láma budapesti látogatásáról van szó. Hamarosan jegyet is vettem az eseményre, s onnantól csak vártam, vártam, hogy jöjjön. Most itt volt, s a hétvége ennek jegyében telt.
Mindkét napon fél tíztől délután fél négyig tartottak a tanítások, a délelőtti és a délutáni program között másfélórás szünettel. Szombaton már reggel nyolc előtt ott voltam a Sportarénánál, és már akkor Stefánia úton sikerült csak a sor végét elcsípni. Várakozás a szotyorgó esőben, majd fél kilenc körül egyszer csak meglódult a sor - kinyitották a kapukat. Nem volt motozás, különösebb ellenőrzés, viszonylag kényelmesen be lehetett menni, és elfoglalni a helyet. Először a legutolsó szektor első sorának kanyarrészébe sikerült leülni. Nem sokkal később azonban kiderült, hogy a színpaddal szemközti küzdőtéren, a VIP-sorok mögött is le lehet ülni, úgyhogy hamarosan ide tettem át a székhelyem, mivel itt lehetett a legközelebb lenni a lámához. Remek hely volt, de persze még innen is nagyon kicsinek látszott, úgyhogy legtöbbször a kivetítőn követtem az eseményeket.
A Dalai Láma néhány szerzetes kíséretében, pontosan érkezett, köszönt, majd elvégezte a szertartásos földreborulást, ezután újra köszöntötte a közönséget minden irányban, s végül társai lesegítették a cipőjét, őt pedig felsegítették az emelvényre, ahol végigülte a hosszú órákat. A ruhája vörös és sárga színű volt, a buddhisták színei, az egyik karja fedetlen benne, a másikból pedig csak kézfeje lóg ki. Egy egyszerű "lámatáskát" hozott még magával, benne a szokásos praktikus dolgokkal, például egy szemellenzővel, amit végig viselt, hogy ne bántsa a fény. Elmondta, hogy érkezésekor nagyon kedves fogadtatásban volt része, talán túlzottan szívélyesek is voltak vele. Angolul beszélt, szavait egy szinkrontolmács fordította magyarra. Előfordult, hogy a láma nem találta a helyes angol kifejezést vagy nem tudta angolul pontosan kifejezni, amit akart, ekkor egy indiai tolmács segített neki, aki tibeti nyelven is értett.
A Dalai Lámák történetét talán ismerjük, ezért erről csak röviden. Tibetben legtöbben a mindenkori Dalai Lámát ismerik el a legfelsőbb vallási vezetőnek. A "tisztség" különleges módon, reinkarnációval öröklődik: a láma halála után a szerzetesek az utód keresésére indulnak. Olyan gyerekeket keresnek, akik a halál napján születtek, különféle próbáknak vetik alá őket, elsősorban az előző láma személyes tárgyait kell felismerni a lehetséges utódnak.
Tendzin Gyaco a 14. ebben a hosszú sorban, kétévesen találtak rá, és azóta nevelik szerzetesek. Nevetve mesélte, hogy a tanítójának két pálcája volt - egyik a bátyjának, akivel sokáig együtt tanultak, egy másik pedig a "szent" tanítványnak, aki időnként lustácskának bizonyult. Uralkodása (mert ez egyben államfői tisztséget is jelent) már meglehetősen hosszú ideje, 1950 óta tart (elődei többségének ennél kevesebb jutott), de viszonylag korán, 1959-ben Indiába kellett menekülnie, ahol azóta is száműzetésben él.
A Dalai Láma a hazai buddhista közösség meghívására jött Magyarországra, s a hétvégén nyilvános tanításban részesítette az érdeklődőket. Az első napon egy általános bevezetést tartott a buddhizmusba, vasárnap pedig ún. Csenrézi áldást adott. A két nap alatt sok érdekes dolgot mondott, ezek közül csak néhányat emelek itt ki.
Elmondta, hogy a buddhizmus szerint (bár szerintem a józan ész alapján is) mindennek megvan az oka és az okozata, vagy másképp, minden ok és okozat is egyben. Ezen a gondolatmeneten elindulva odáig jutottunk, hogy nincs a világon olyan dolog, ami mindentől függetlenül, önmagában létezne. Ezt értettem, mert még egyetemistaként az egyik kötelező társadalomtudomány órán Szent Ágoston egyik gondolatáról kellett dolgozatot írnom, amelyben az egyetemes "mozgatóról" beszélt. Azaz arról, hogy kell legyen egy mindent megelőző ok, ami a világ mozgását elindítja - tehát ha végigmegyünk az események vagy folyamatok láncolatán, akkor eljutunk ehhez, amit általában istennek neveznek. Ezzel ellentétes véleményen van a buddhizmus, amikor azt mondja, nincs ilyen ok vagy mozgató vagy első, eredendő entitás. (Eltérők tehát a kiindulási axiómák.) S megjegyezte, hogy ebben a megközelítésben a materiális ateizmus sem tekinthető "hitetlenségnek" - hiszen a buddhizmus ugyanígy elveti az egy, mindent irányító isten létét, s a materialista sem tagadja, hogy minden ok visszavezethető egy okozatra és minden okozat egyben oka is valaminek. A láma egyébként nagyon sokáig és szenvedélyesen magyarázta ezt , s nehéz volt ennek a szövegnek a fordítása - a tolmács igencsak megküzdött vele, s igencsak értenie kellett, mit akar mondani a láma. De értette.
Hosszan beszélt arról, milyen tünékeny és csalóka az, amit valóságnak hiszünk. Megosztotta velünk egy amerikai pszichológus barátja,
Aaron Beck tapasztalatait arról, hogy ha negatív érzéseink vannak valakivel szemben, például haragszunk rá, akkor mindent felnagyítunk, és sok olyan negatív dolgot képzelünk, vetítünk ki az illetőre, ami valójában nincs is benne. Tudnunk kell, hogy ezek csak projekciók, ahogy az is csak projekció, hogy a materiális életünket képzeljük az egyedüli valóságnak. Elmondta, hogy a fizikai javak birtoklása nem okoz kielégülést, megszerzésük addiktívvá tesz (sajnos ezt én is tapasztalom magamon) - sosem tudjuk abbahagyni az újabb és újabb dolgokra való vágyakozást, s ez örökös frusztrációt okoz. Fel kell ismernünk a fizikai "világnak" ezt a "hiányosságát", és azt, hogy igazi, tartós pozitív érzéseket csak a szellemi örömök nyújthatnak - mert azok nem szürkülnek meg, nem írja felül őket semmi. Sokat beszélt a szeretetről; hogy ez milyen fontos az egyén számára, arra egy állatkísérlet példáján világított rá: hörcsögök esetében tapasztalták, hogyha a kísérlet kedvéért megsértettek egyiküket, akkor az, amelyik a társaitól körülvéve, s az ő nyalogatásuk mellett lábadozott, gyorsabban gyógyult, mint akinek magának kellett ezt "megoldania". Ez az emberre is vonatkozik, aki szeretettel van körülvéve, s rendben tartja a szellemét, annak a fittsége és az immunrendszere is jobb. Állítólag megfigyelések igazolják, hogy azok az emberek, akik beszédükben (vagy gondolkodásukban) gyakran használják az én, enyém, nekem (I, my, me) szavakat, azok gyakrabban szenvednek szívrohamot, mint akik kevésbé egocentrikusak. Az ego sokszor szóba került, pontosabban nem is az ego, inkább a self, azaz az én és az éntelenség - az embernek az a része, ami akkor is megmarad, amikor a test és a lélek kettőse megszűnik.
A buddhizmus egyébként egy végtelenül liberális vallás, ez többször is megmutatkozott a beszéd során. A láma bátorított mindenkit, hogy a buddhista szertartások mindenki számára elvégezhetők, és közben mindenki nyugodtan gondolhat a saját vallására és megkeresheti azokat a pontokat, ahol kapcsolódni tud a szertartáshoz. Minden megnyilvánulásában azokat a pontokat emelte ki, ami az egyházakban közös (szeretet, tisztelet, stb.), s nem pedig azokat hangsúlyozta, amelyek elválasztanak - ez nagyon szimpatikus volt. A láma azt is elmondta, hogyha változtatni akarunk a gondolkodásunkon (pl. a negatív hozzáállásunkon), akkor ahhoz nem elég az imádság és a meditáció - tudatosan tennünk kell a cél érdekében. Nekem ez is nagyon tetszett, hogy a külső segítségre való várakozás helyett aktivitásra sarkall.
A Csenrézi áldás során a láma tulajdonképpen a Szeretetet és Együttérzést testesíti meg, s a beavatás sajátossága, hogy csak élő guru adhatja meg. Érdekes volt, de nem igazán sikerült követnem az eseményeket, illetve azok értelmét. A "folyamat" már a bejáratnál elkezdődött, itt ugyanis egy kortynyi megáldott sáfrányos vizet öntöttek a tenyerekbe, amit szájba kellett venni, majd zsebkendőbe köpni (szimbolikus megtisztulásként). Délelőtt pedig közösen elmondtuk a beavatás-kérő áldást, mindenki a maga nyelvén (papíron előre megkaptuk a szöveget). Azután újabb kortynyi vizet osztottak szét, amit viszont már le kellett nyelni. Feltettük a kapott piros szalagokat - elvileg a szemünkre, mert nem szabad az áldás előtt látni a mandalát, de mi a homlokunkra tettük. Voltak mér más mantrák is, amiket a láma kért, hogy mondjunk együtt, de én egyiket sem ismertem fel. Még kaptunk néhány rizsszemet is, amit fel kellett ajánlani, de erről már végképp lemaradtam, egyszerűen nem is emlékszem a pillanatra, amikor a felajánlás történt, úgyhogy a rizsszemek még mindig itt lapulnak a borítékomban. (Az osztogatást egyénként realtime végezték a helyszínen: nagyszámú önkéntes járt az Arénában a sorok között, és osztotta szét a közönség tagjai között a "kellékeket".) Az egész körülbelül egy-másfél óráig tartott, a láma egyszercsak befejezte a műveletet és mosolyogva közölte, hogy ez volt a nyugati típusú Csenrézi áldás - kicsit felgyorsította azt. A nap végén egyébként kérték, hogy ne hagyjuk szanaszét a papírokat és szalagokat, hanem inkább adjuk le őket, ha nincs rá szükségünk, mivel ezek áldást hordoznak.
Az ebédszünetekben írásban kérdéseket lehetett leadni a szervezőknek, amelyeket a kérdés jellegétől függően a láma igyekezett komolyan vagy éppen komolytalanul megválaszolni.
A butuska kérdések körébe tartozott az, hogy igaz-e, hogy Dobogókőn található a Föld szív-csakrája. A láma jót nevetett ezen, de aztán elmondta, hogy természetes ez a hozzáállás, hiszen szinte minden ember azt gondolja, hogy ő a világ közepe. Szerencsére nem az ilyen kérdések voltak a tipikusak, bár a másik végletet meg az jelentette, amikor a kérdés annyira általános volt, hogy arra csak semmitmondó válasz érkezhetett. Mindenesetre a láma igyekezett ezeken a kérdéseken is gondolkozni, s ha más nem, hát humoros választ adni.
Volt egy a vegetárianizmusra vonatkozó kérdés, amelyben a láma véleményét arról kérdezték, hogyan hat az emberi tudatra az állatok elfogyasztása. A láma ezzel kapcsolatban elmondta, hogy vannak olyan tájai a Földnek, ahol egyszerűen lehetetlen növényeket termeszteni, s itt az emberek kénytelenek húst fogyasztani. Évtizedekkel ezelőtt Tibetben is a nagy ünnepeken kizárólag húst szolgáltak fel, mindenféle formában - azóta ez az ő hatására megváltozott. Indiában, ahol most száműzetésben él, azzal kereste meg őt egy buddhista közösség vezetője, hogy tojástermelés céljából szeretnének tyúkokat tartani. A láma azt kérdezte a szerzetestől, mit terveznek tenni az állatokkal, miután azok már nem lesznek képesek tojást tojni. A szerzetes azt válaszolta, hogy tovább etetik őket. Miután a láma ezt nem találta túl gazdaságosnak, ezért arra kérte a buddhista vezetőket, számolják fel a hasonló tyúktartást - ezzel járulnak ők hozzá az indiai köztudottan vegetáriánus szellemiséghez. Ő maga nem vegetáriánus, egyszer próbált átállni a húsmentes étrendre, de ennek az egészsége látta kárát, teljesen besárgult. Nevetve mesélte, hogy ekkor elérte a Buddha állapotot - igaz, nem a meditációnak, hanem a betegségének köszönhetően.
Kérdezték a lámát arról is, mi a véleménye a különböző gyógyításmódokról. A láma válaszában igazi liberalistaként azt mondta, hogy nyitottnak kell lenni, mindent ki kell próbálni, és azt alkalmazni, ami beválik. Elmesélte, hogy a tibeti orvoslás nagyon jó az akut betegségek, reumatikus és keringési problémák kezelésében, a gyengék viszont például az epebántalmak orvoslásában. Mosolyogva mondta, hogy ezért is volt neki már két epeműtétje. Egyébként tiszteletreméltó a láma fittsége, ahogy törökülésben végigülte a két-három órákat az emelvényen, amikor eljött az ideje, különösebb feltűnés nélkül bevette a gyógyszereit - egyáltalán nem zavartatta magát.
Volt egy materialista kérdés arról, hogy a láma szerint nincs-e ellentmondás a reinkarnáció és a Föld túlnépesedése között? (Vagy ha már itt tartunk, akkor az állatfajok kipusztulása és az emberiség gyarapodása között?) A láma osztott-szorzott, aztán kivágta, hogy nincs. Szerinte az ember már nagyon hosszú ideje él ezen a Földön, és semmi nem zárja ki, hogy más, távoli galaxisokban szülessen újjá. (Etekintetben egy kicsikét szkeptikus vagyok, dehát nem kell mindent bitre pontosan érteni..)
Szót kell itt még ejtenem a magyar tolmácsolásról, ami ámulatba ejtő volt! Egy darabig azt gyanítottam, attól olyan jó a fordítás, mert a fiatal férfi maga is buddhista - erre utalt 1-2 külsőség (délelőttönként öltönyös, de zokni-mezítlábas fordítás, karkötő a csuklón), de még inkább az a hihetetlen beleélés, magyarázóképesség, értelmesség és lelkesedés, amivel a láma szavait tolmácsolta nekünk. Abban biztos voltam, hogy a tolmács nagyon jó kell legyen, mert nem mondatonként történt a fordítás. A láma minden alkalommal vagy tíz-húsz percet beszélt angolul, ezalatt a fordító gyorsírta, amit mondott, s amint a láma befejezte a mondanivalóját, már fordította is. Előfordult, hogy magyar szöveg közben a lámának még eszébe jutott valami, ekkor gond nélkül váltott újra gyorsírásra, és utána ugyanott tudta folytatni a tolmácsolást, ahol félbeszakították. Mégpedig olyan szabatossággal és pallérozottsággal, aminek közvetítésére az angol nyelv maga csak korlátozottan képes - ezt a pluszt egy olyan fordító adja hozzá, aki nemcsak járatos az angol és a magyar nyelvben, de szereti is azokat. Kíváncsi voltam tehát ki, s sikerült is kiderítenem, hogy a Szegedi Egyetem Angol Nyelv és Irodalom Tanszékének vezetője végezte a fordítást. A rendezvény egyik legmeghatóbb pillanata volt, amikor vasárnap, a sálak megáldásakor a láma búcsúzóul megölelte a tolmácsot.
A Dalai Láma látogatása önmagában egy hihetetlen élmény. De persze nem tudjuk igazán megbecsülni. Ha belegondolok, amit
Ian D. Robinson beszámolójából tudunk, hogy Tibetben nagyon sokan vannak, akiknek sosem lesz lehetőségük látni a Dalai Lámát, és őt, akinek fényképe volt róla, a világ legszerencsésebb emberének tartották. Nekünk itt volt, láttuk, fényképezhettük, de néhány nap vagy hét múltán csak egy halvány emlék lesz, amit nem veszünk elő naponta. Ezért írtam mindezt le, hogy ne csak a képet konzerváljam, hanem a mondandót és a benyomásokat is.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy bicikli Hollandiában. Már hetekkel korábban kiválasztottuk és vártuk a vele való találkozást, mert az egyben a nyaralást jelentette. Eindhovenben vettük ugyanis a De Bolderkar nevű üzletben, használtan, de nagyon jó állapotban. Szerelem volt első látásra, sosem láttam még ilyen szép biciklit. Nem azért mondom, mert az enyém, hanem mert így van. Gazelle márkájú fekete női városi bicó, Hollandiában szokásos láncvédővel, a sárhányón kacsatalpra hasonlító sárvédővel. Mindkét keréken fényvisszaverő szalag fut körbe. Az első lámpa nem a kormány felett, hanem a kerék mellett van rögzítve (egyik különös ismertetőjel). A csomagtartó a szintén Hollandiában szokásos módon nem csomag-, hanem emberhordásra való: csak egy gumi van rajta, amivel oda lehet rögzíteni a poggyászt. A hátsó kerekén egy fém kerékbilincs volt, amihez egyetlen, eredeti Gazelle kulcs tartozott (második különös ismertetőjel). Speciálisan működött: nyitott állapotban, azaz menet közben a kulcs a zárban maradt, csak lezárás után lehetett eltávolítani.
Kiderült, hogy egyikük úgy gondolta, a lépcsőházban álló kerékpár senkié: mivel nagyon poros volt, nyilván nem használják és senkinek nem fog hiányozni. (Itt eléggé szégyelltem magam.) Úgyhogy a leányzó egy flex-szel elvágta az u-lakatot és a kerékbilincset is, majd birtokba vette a biciklit. Hónapokon keresztül egyszer sem láttam a bicót, s a sors furcsa fintora, hogy azért nem, mert új gazdái a lakásban tartották, attól félve, hogy ellopják. Mellesleg ez egy nagyon nehéz kerékpár, úgyhogy nagyon megszenvedhetett vele az, aki mindennap felcipelte a harmadik emeletre.
Igazi banális cím... De ha ezen túljutunk, mégiscsak egy izgalmas történetet kapunk. 
