Az út

Végül mégis egyedül kellett ezt a filmet megnéznem. Az élményt így nem tudom mással megosztani, kénytelen vagyok itt megőrizni. (Olyan ez a blogírás - legalábbis számomra -, mint behajítani az óceánba egy palackba zárt üzenetet azzal a reménnyel, hogy valaki egyszer majd kifogja és elolvassa. Csak elolvassa és érez valamit. Például azt, hogy valahol valaki valamiről valami pontosan olyat gondolt vagy érzett, amilyet ő. És akkor tudja, hogy nincsen egyedül a világon. Pedig eleinte teljesen "normális" céllal kezdtem blogot írni..)

Szóval a film. Valami teljesen másra számítottam, kevésbé "borzalmasra", jóval lassabb és "unalmasabb" történetre. Mert az utazás számomra legtöbbször azt jelenti, ugyanazon az útvonalon sokszor végigmenni, események nélkül, csak a saját gondolataimmal összezárva, amik ismertségüknél fogva már véresre csiszolják az agyamat.

Ez az út más: ez "AZ" út. Alanya a Férfi és a Fiú (Fia), célja maga az utazás. Borzalmas, egyszerűen borzalmas volt, amiken átmentek a végtelenül sivár és lepusztult világon, ahol az emberek is azok voltak. Lelkükben rosszak, minden kapcsolat életveszélyes kockázat, és éppezért hihetetlenül boldogító a találkozás a hasonlóval. Az előzmények és utózmányok egyáltalán nem érdekesek: valami történt, amitől a világ ilyen hely lett, és hogy ez meg fog-e változni, nem számít. Tényleg csak az út van, amelyen az apa tanítja a fiát, hogyan kell élni az életveszélyes életben, akkor is, amikor ő már nem lesz. A tanítás annyi, hogy nagyon óvatosnak kell lenni az emberekkel, mert a rossz emberek ugyanúgy néznek ki, mint a jók - irgalmatlanul mocskosak -, s egy kis tévedés is végzetes lehet. A szívünket-életünket védeni kell, és ha rossz kezekbe kerül, akkor meg kell tőle válni. Az apa már egyetlen találkozást sem reszkírozna meg, a gyerek viszont elkeseredetten vágyik másokra. Éppen ezért ő az, aki minden alkalmat megragad, hogy megkockáztassa a jóságot, a mások szeretetét - mert végtelenül magányos dolog az utolsó Embernek lenni a világon.

Olyan, mint egy szívbéli út (biztosan azért látom így, mert tök' sivár lelkiállapotban néztem végig a filmet) - nagyon nehéz, küzdelmes, de valahol mindig akad egy kincs. Ettől olyan nehezen viselhető az egész: töméntelen sáron és néhány gyémánton kívül egyszerűen nincs semmi, sehol egy boldogító vasdarab. Szétféltem és -izgultam magam az úton, és még életemben nem voltam ilyen hálás a happy endingért. Persze ez csak amolyan visszafogott szomorú-boldog vég, amit a történet keretei megengednek, de így is elég súlyos: valahol valaki ugyanazt gondolja és érzi, amit te. S ha megtalálod-megszereted ezeket az embereket és velük maradsz, akkor soha többé nem leszel egyedül, és minden, de minden végtelenül könnyűvé válik.