Ötkor közelgett már a hazamenetel időpontja, úgyhogy a busz-pályaudvar felé vettük az irányt, s okosan-ügyesen el is értük a Krakkóba tartó járatot. A buszon nem volt hatalmas tömeg, úgyhogy külön-külön aludtunk, illetve bámészkodtunk.
2010. április 18., vasárnap
Krakkó-Zakopane
2010. április 12., hétfő
Az előző esti hosszas tanakodás után úgy döntöttünk, hogy Zakopanéba megyünk. A busz 9 óra után indult a Plaszów pályaudvarról, az internetes menetrendet utólag sikerült megtalálni. Az út mintegy két óráig tartott, ezalatt megnéztük Cécile Antarktiszon készült fotóit, elolvastam, mit ír Gergő könyve Auschwitzról és Zakopanéról, s megvitattuk, miről kaphatta nevét a város. Arra jutottunk, hogy nagy valószínűséggel itt sok zakó fordulhat meg és ennek a mára már nemzetközivé vált magyar szónak köszönheti a nevét a helység.
A 11 órai megérkezést követően megnéztük a Krakkóba induló buszokat, majd sétára indultunk a városban. Zakopane egy völgyben helyezkedik el a Magas Tátra csúcsai és a Gubałówka dombjai között, mintegy 800 méteres magasságban. Betértünk egy turista-információba, ahol szert tettünk egy várostérképre, s megtudtuk, hogy a gubalowka - ami a vele azonos elnevezésű csúcsocskára visz fel - a héten nem működik. Rövid mendegélés után eldöntöttük, hogy felkaptatunk erre az (1100 méteren lévő) lokális maximumra. Útunk a piac terén vitt keresztül, ahol sokféle szépen megmunkált fát, faragott sajtot, bőr- és egyéb meleg szerkókat láttunk, néhányunkban már itt éledezett a vásárlási láz. De ezt hősiesen legyőztük, és megindultunk felfelé.
A hóhatárt kb. 1000 méteren értük el, ahol Cécile sikeresen el is találta Andrást egy jól irányzott hógolyóval. A bosszú beígértetett, de sajnos elmaradt. Bár nem volt ez már igazi hó: kicsit kásás, kicsit jegeces, veszélyes lett volna komolyabb csatába kezdeni vele. Útközben folyt egy kis vita arról, hogy a hegyet most Gubałówkának nevezik vagy pedig Gomulkának, az ellentmondásos Władisław Gomulka után. Gergő utóbbira voksolt, de aztán a hegytetőn nem
találtunk senkit, akivel ezt megoszthatta volna - a csúcs ugyanis tökéletesen néptelen volt. (De nem naptalan, a kabáttól már odalent megváltunk!) A hétvégén nyitott fabódék, ahol ugyanazt kínálják a turistáknak, mint a völgybeli piacon, most bezárva, s a kutya sem tartózkodott itt. Pontosabban.... a kutyák kicsit lejjebb tartózkodtak.
Miután megnéztük mindkét irányban a ki- és lelátást, negyedóra séta után elkezdtünk leereszkedni a hegyről. Itt találkoztunk kutyákkal, akik mindenütt hangos ugatással fogadtak négyünket. Szerencsére az őrült turisták védelmében a méretesebb egyedek láncra voltak verve. Délután fél kettő körül értünk le, s elzarándokoltunk a vágyott piacra, ahol el is váltunk, hogy mindenki kiélhesse eddig elfojtott vásárlási szenvedélyét. Gergő egy kabáton vacillált, Cécile ajándékokat vett, András sajtot, nekem meg lekvárra és egy igazi zakopanéi kesztyűre fájt a fogam már régóta.
Kicsivel később újra találkoztunk, s felbandukoltunk egy darabon a sétálóutcán, illetve helyet kerestünk az ebédhez. Találtunk is egy jó kis éttermet, ahol tócsnit lehetett volna enni, de nem akartunk kint leülni, úgyhogy (részemről fájó szívvel az elszalasztott tócsni miatt) folytattuk a sétát. Aminek a vége az lett, hogy Gergő és Cécile újra leragadtak különböző boltoknál, s amíg én beugrottam a bankba pénzt váltani, megint szétváltunk egy kis vásárlásra, azzal, hogy háromkor most már tényleg, de KOMOLYAN ebédelünk.
Az ebédet végül egy éppen bővítés alatt álló impozáns fabelsejű és -bútorzatú étteremben fogyasztottuk el: Gergő fokhagyma-krémlevest, András húslevest és csirkével töltött palacsintát rendelt. Én borscs-levessel próbálkoztam - ezúttal fehér színben kaptam -, és krumplis pogácsa-féleséggel. Cécile-nek sikerült ráhibáznia a tócsnira, amit aztán nem túl nagy élvezettel turkált, úgyhogy kicsit besegítettünk neki.
Az ebédet követően tettünk egy sétát a Kosciuszko utcán, ahol a jellegzetes gurál faházakat tekinthettük meg, s betértünk a fából épített templomba. András túldíszítettnek találta, bár szerintem a hagyományos katolikus templomok nagyságrendekkel hivalkodóbbak, ott gyakran a fát sem "tisztelik": összevissza festik és aranyozzák. Ezután körbejártunk a templom melletti ódon (ún. régi) temetőben, ami Cécile-nek igen tetszett, s ami mint minden valamirevaló temető, egy kis történelmi ízelítőt ad városa múltjának egy szeletéből. Zakopane híres szülöttei, művészei, világháborús hősei (a sí-futárok) vannak itt eltemetve, valamint néhány a kilencvenes években elhunyt olimpikon nyughelyére is rábukkantam. A sokféle módon faragott síremlékek egyik jellegzetessége a töviskoronás fejét a tenyerén nyugtató, ücsörgő Jézus.
Ötkor közelgett már a hazamenetel időpontja, úgyhogy a busz-pályaudvar felé vettük az irányt, s okosan-ügyesen el is értük a Krakkóba tartó járatot. A buszon nem volt hatalmas tömeg, úgyhogy külön-külön aludtunk, illetve bámészkodtunk.
Ötkor közelgett már a hazamenetel időpontja, úgyhogy a busz-pályaudvar felé vettük az irányt, s okosan-ügyesen el is értük a Krakkóba tartó járatot. A buszon nem volt hatalmas tömeg, úgyhogy külön-külön aludtunk, illetve bámészkodtunk.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése