
- Várj, agresszív kismalac, hozok létrát!
- NEM VÁROK!
Megfigyeltük már, hogy az élet mindig akkor adja meg, amit szeretnénk, amikor már nehezebb élvezni? Amikor az élvezet már különös odafigyelést és koncentrációt igényel? És mindig akkor kezdünk vágyakozni az egykor kezünkben volt dolgok után, amikor már nincsenek ott? Valahogy mintha az élet és a vágyaink nem lennének szinkronban.
Például amikor egyetemistaként a vizsgaidőszakokban tanulnom kellett, mindig képtelen vágyakozást éreztem olyan hétköznapi dolgok iránt, mint bevásárlás, főzés, takarítás, rendrakás. Amikor beteg voltam, kóválygó fejjel és jártányi erővel, akkor mindig futni szerettem volna, ugrálni, fájdalom és szédülés nélkül. Vártam, hogy vége legyen a kötelező tanulásnak, a betegségnek. Aztán vártam, hogy elinduljak a találkozóra, majd vártam, hogy vége legyen és hazamehessek. Vártam, hogy szeressenek, és mindig-mindig vártam, hogy jobb legyen.
A termékeny várakozás az, amikor magunk is képesek vagyunk tenni annak érdekében, hogy a várt megérkezzen, illetve amikor pontosan-nagyjából fel tudjuk mérni a várakozás idejét. És akkor jó, nagyon jó a várakozás! Mennyire szívderítő például, amikor kiszámoljuk, még hányat kell aludni eddig-addig! Tökélesen fogalmazta meg a róka:
"Il eût mieux valu revenir à la même heure, dit le renard. Si tu viens, par exemple, à quatre heures de l'après-midi, dès trois heures je commencerai d'être heureux. Plus l'heure avancera, plus je me sentirai heureux. A quatre heures, déjà, je m'agiterai et m'inquiéterai; je découvrirai le prix du bonheur! Mais si tu viens n'importe quand, je ne saurai jamais à quelle heure m'habiller le cœur..."
"It would have been better to come back at the same hour. If four example, you came at four o'clock in the afternoon, then at three o'clock I shall begin to be happy. I shall feel happier and happieras the hour advances. Az four o'clock, I shall already be worrying and jumping about. I shall show you how happy I am! But if you come at just any time, I shall never know at what hour my heart is to be ready to greet you..."
Persze, a kedvencem magyarul szól: "Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz. Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet..."
De hogyan lehet kibírni, amikor nem lehetünk biztosak benne, hogy az idő elhozza, amire várunk? Hogyan lehetett túlélni például egy háborút, egy fogságot, egy koncentrációs tábort, amikor nem tudták, hogy 2-3 éven belül véget fog érni? Ez az élet igazi elrontója, amikor magunk tehetetlenek vagyunk és kiszolgáltatottak saját reményeinknek. Várunk valamire, és amíg meg nem érkezik hozzánk, elütjük valamivel az időt. Ha soha nem érkezik el a várva várt, akkor az egész életünket csak elmúlatjuk valahogy.
Most olyan szomorú minden, ugyanakkor iszonyúan szép is! És milyen fájdalmas, hogy pont akkor szép, sőt, intenzíven szép, amikor szomorú. Várhatnék, hogy az élet szépségét MAJD akkor élvezem, amikor már nem lesz szomorú - de mi értelme? Nem akarok tovább várni a talán el sem jövőre. El akarom felejteni azt a szót is, hogy majd. Nincs már rá idő. A dolgokat önmagukért akarom tenni, a várakozás csak mellékes, passzív időtöltés lehet az igazi cselekvés mellett. Úgyhogy most lemegyek egy kicsit a buszmegállóba, hogy ott folytassam a könyvem olvasását. Mellesleg, ha jön a troli, lehet, hogy felszállok rá.
Szenvedélymentes lelkesítésként: http://www.youtube.com/watch?v=AtPYEqi0uAg
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése