Az út - könyvben

Hiba volt a könyvet a film után olvasni. Vagy legalább hagyni kellett volna a kettő között fél évet. Ha így történik, a könyv hihetetlen jó lett volna. De így nem működött a belső képzelőerő - a filmen látott karaktereket és eseményeket vetítettem a leírtak mögé.

Mindenesetre érdekes érzés volt egyes részeknél tudni, hogy mindjárt valami borzalom fog a történetben előkerülni, és úgy belevágni a folytatásba. Megfigyeltük már, hogy ha összeszedjük magunkat és nekiveselkedünk valaminek, akkor a képletes mozgás mindig lefelé történik? Mindig azt mondjuk, vettem egy nagy levegőt, és fejest ugrottam, belevetettem magam, beugrottam a mélyvízbe. Azt sosem mondjuk például, hogy felfutottam a hegyre. Mintha az erőfeszítéseink mindig lefele hatnának, a céljaink pedig alattunk, a mélyben várnának ránk, s a beteljesülésre.