Világcirkusz

Fantasztikus történet! Ahogy Müller írja: nem olvasni kell, hanem elképzelni - olyan hihetetlen képi világ tárul itt fel. Egy cirkuszban vagyunk, nem is akármilyen cirkuszban. Ernst Ludwig Kirchner, a Svájcba emigrált német festő "mániákus" késztetésének engedve hazarohan egy cirkuszi előadásról, tűzre veti festményeit és szíven lövi magát. Mielőtt meghalna, "álmodik" - egy cirkuszt, egy világcirkuszt álmodik, melyben ő a "Direktor", s öt felvonásban, öt világszámban mutatja be az ember(iség) életét: az ember születését, az ember eroszát, az ember küzdelmét, az ember halálát, az ember megváltását.

A szerepeket Kirchner életének valódi szereplői játszák, az események az álomban gyakran olyan valóságosak, hogy az emberek és állatok tényleg meghalnak, fájnak, szeretnek, szenvednek. Az előadás végén persze kiderül, hogy mindenki hiánytalanul megvan.

Azt mondják, földi életünk egy-egy szerep, amit mi írtunk magunknak, s aminek jelmezét levetjük, ha meghalunk. Életünk során sokszor (én szinte mindig) elfelejtjük, hogy valódi énünk nem azonos a szereppel, s teljes átéléssel játszuk azt. S amikor meghalunk, döbbenten ismerünk rá nemcsak saját igazi magunkra, de azokra is, akik a darabunkban szerepet kaptak. Életünk során néha sikerül levetnünk egyik-másik szerepünket, és újat öltenünk magunkra, de van, amikor egész életünkben ugyanazt az ábrándot kergetjük, s ugyanazokat a hibákat követjük el újra és újra - egyetlen alakítás rabjaivá válunk. Ez Müller hitvallása, szerintem szeret színházban gondolkodni, mert színházi ember.

De nemcsak a történet maga csodás, hanem születésének körülményei is azok. Egy amerikai éjszakai múzeumnézés közben Müllernek Amerigo Tot mesélt a kiállított képekről és alkotóikról, az "elfajzott művészetről", és a "veszélyes dilettánsokról", akik "megálmodták" a huszadik század borzalmát. Egy operatőr barátja követte és filmezte őket, s innen indult ki az egész. Közösen írták a történetet, amit filmre álmodtak. Mindez rá is nyomja a "bélyegét" a könyvre: olyan hihetetlenül színes képeket teremtenek pusztán szavakkal, ami még ebben a színek tobzódásától színtelenné vált huszonegyedik században is eleven és intenzív tud maradni. Újabb csodálatos mozzanat a történet körül, hogy a Fehér Bohóc (azaz a Direktor) szerepét Brando akarta eljátszani.

Azután mindebből nem lett semmi. Sem Brando szerepéből - a Fehér Bohóc lelkileg összetört, sem a filmből - az operatőr barát ugyanúgy végezte, mint a Kirchner. Ez utóbbi érdekes momentum, annál is inkább, mert a könyv fülszövegében azt írják, hogy az író "megsejtette" a jövőt, azaz barátja halálát. erről azért nincs szó szerintem - a barát egyszerűen úgy, olyan teátrális módon lett öngyilkos, ahogyan azt fiatal korukban "megálmodták". Mindenesetre nekünk itt maradt a könyv, most már örökre a fantáziánkra bízva. S talán így még színesebb, mintha filmbe zárták volna.

Ördöggörcs

Mi az, ami személyesen érint? A gyökér, a törzs elvesztése, amelyből eredek, amelyhez tartozom génjeimben, idegeimben, humorérzékemben, egész valómban. Ezt vesztettem el, illetve vagy tovább él, tovább hat bennem, vagy pedig menthetetlenül csonka maradok egy életen át. Elvesztettem valakit, akivel félszavakkal is értettük egymást, akivel nem kellett magyarázkodni, elég volt egy utalás, egy mozdulat, egy villanás, és mindketten értettünk mindent. Akivel ismertük egymást kívül-belül. Érteni véltük a világot. Valakit, akivel egy fából voltunk faragva. Annyi mindent magával vitt belőlem is, amit csak ő tudott, amit csak vele beszélhettem volna meg, amit csak ő tudott volna elmondani, átadni nekem. Amit mindketten olyan fájón, elmulasztottunk az egymásra pergő napok zűrzavarában és közönyében. Csak morzsákat és töredékeket kaptam, az egész képet most már egyedül nekem kell a mozaikokból, rejtvényekből kisilabizálnom, összeraknom. Ez viszont már egy új ember, új történet. Ha összeáll valamivé, emlékekből és fantáziákból, talán épp az lehetek én, már egyes-egyedül csakis én. Életem egy meghatározó része a mai nappal biztosan lezárult.

A kapcsolatteremtő készségét, a gátlástalanságát irigyeltem a legjobban. A szeretetet, figyelmet, gondosan őrző tekintetét hiányoltam a leginkább. Néha-néha azért megéreztem a mélyben. Önzését, érzéketlenségét a más bajai iránt megértettem és elfogadtam olykor. Ismertem és éreztem őt, vitáztam és harcoltam nyomasztóan súlyos lényével. Gyűlöltem is néha. De nélküle nem léteznék én sem, egyénisége erősen meghatároz (sőt be is határol) engem is. Cinikém, nyugodj békében.

Karinthy Márton: Ördöggörcs

Az úton egyszer meg kell halnod

Egy utazás története Tibetbe, a "Világegyetem középpontjába", azért, hogy Ian eljutassa mestere hamvait a Kailásza-hegyre. Ian, aki Új-zélandon hallgatta Khenszur Thabkje rinpocse tanításait, először Lucsúból, Tibet határáról kel útra, s nem szokványos úton, hanem kis tibeti lovakon. Az utat az időjárás és a hegyi terep jelentette viszontagságokon túl az is nehezíti, hogy Tibet egyes részeit a kínaiak lezárták a turisták, zarándokok előtt, oda belépni tilos. Pedig a Kailásza-hegy körüli ösvény népszerű szakrális út.

Ian hosszú, keserves gyaloglással-lovaglással teszi kilométereit, s jut lépésről lépésre közelebb céljához. De vajon az-e az út valódi célja, ami - azaz a hamvak eljuttatása a szent hegyhez? Azt már a történet elején megtudjuk, hogy nem - a valódi cél az, hogy az ember megszabaduljon egojától. Ehhez az út viszontagságai segíthetik hozzá, az idegen emberek segítségére való ráutaltság. A fizikai megpróbáltatások megedzik az utazó kitartását, hogy elegendő lelkierővel bírjon célja megvalósításához, s ne hagyja magát attól eltántorítani. A nyitó vers is erről szól:

AZ UTAZÁS

Lehet, hogy hosszú lesz, de én nem állok meg.
Jöhet veszély, majd bátor leszek.
Jöhet vihar, menedékre lelek.
Jöhet éhség, élelmet kapok.
Jöhetnek folyók, átkelek rajtuk.
Jöhetnek hegyek, átjutok rajtuk.
Jöhetnek emberek, hogy megállítsanak, majd elkerülöm őket.
Jöhet félelem, majd azzal együtt megyek.
Jöhet magány, majd rád gondolok.
Lesz egy úti célom, el fogom érni.
Lesz egy otthonom, oda térek vissza.

Tehát az utazás nem egy sétagalopp. Nem mindig tűnik úgy, hogy "az istenek" az utazót segítik, dolgát megkönnyítik, sőt gyakran éppen megnehezítik. Iannak a hatóságok miatt félbe is kell szakítania útját - csak két év elteltével vág neki újra, akkor már Lhászából. Mennyire nehéz lehet feladni egy célt, amiért az ember ennyi áldozatot hozott, milyen szenvedéssel járhat belátni, hogy nem tudja azt megvalósítani. És utána honnan tudhatja az embert, hogy mégis folytatnia kell, honnan tudja, hogy az eltántorító jelek nem éppen arra utalnak, hogy ez nem a megfelelő cél, amit ideje feladni, hanem csak még inkább megacélozzák vágyát, hogy folytassa?

Még egy találó idézet a könyvből: "A hét napjai nem léteznek számára, sőt talán hetekre sem szabdalja föl az időt. Az ő kis falujában nem számít, milyen nap van, hiszen a jakokat úgyis meg kell fejni, a birkákat úgyis ki kell hajtani a legelőre, az élet ugyanúgy zajlik ma, ahogy tegnap zajlott. Nem kell számlák, szakmai előmenetel, jelzálog miatt izgulnia, talán nem is értené, mi az a forgalmi dugó, és aligha fog valaha telefoncsörgésre, vagy az autóriasztó vijjogására ébredni. Kíváncsi lettem volna, van-e egyáltalán szó az ő nyelvükben olyan fogalmakra, mint "sürgős" vagy "határidő". Az ő világában egy-egy munka akkor kezdődik, amikor kezdődnie kell, és a dolgok akkor érnek véget, amikor eljön az ideje. Vajon el lehet neki egyáltalán magyarázni, mi az a stressz?"

Miért kell nehéznek lennie az útnak? Hogy annál becsesebb legyen a végeredmény? Vagy hogy az ember a nehézségek közepette végre megszabaduljon magában valamitől, ami olyan súlyossá tette eddigi életét? Hogy tulajdonképpen feladja a szándékát, a "nagy akarást", és elfogadja, ami lesz, akár azt is, hogy a vágyaiból nem lesz semmi? Ian is mondja egy ponton, hogy tulajdonképpen ezzel az utazással sem válik jobb emberré, mert itt is csak akar valamit, konokul egy célt megvalósítani, csak ez most más, mint a szokásos köznapi célok. És annyira félő, hogy a végén fizikailag ugyan tényleg eléri, amit akar, de lelki megtisztulás nélkül - azaz ugyanolyan emberként jön le a hegyről, a megpróbáltatások és lelki terhek dacára, ahogy elindult. És akkor hogyan folytassa tovább, mit tegyen - soha többé esélye sem lesz erre, soha többé nem fog olyasmi történni vele, ami megváltoztatná.

Persze van fejlődés, ez legjobban Ian lovaihoz való viszonyán mérhető le. Eleinte két lóval kel útnak, Hátassal és Málhással, és őket váltogatja jó darabig friss lovakkal, akiket szintén Hátasnak és Málhásnak nevez, sőt, néha fel is cseréli őket egymással. Második útján kicsit más neveket ad a lovaknak: Cingár, Girhes, Fehér - a nevekkel már a lovakat jellemzi, nem a tevékenységet, amit végeznek. Néhányukat nagyon megszereti, meghatóan ír róluk és a tőlük való elválásról. Utolsó lova Mönlam, akiről a legtöbb fotó is készült, és akivel végül együtt jutnak el a célhoz. A ló neve is beszédes, tibeti nyelven imát jelent - azt hiszem, a megvételével egyidőben Ian mégiscsak eljutott valami felismerés-félére. Arra, hogy nincsen egyedül, hogy céljait és lépteit szeretettel vigyázzák, vezetik, szükség esetén segítik így vagy úgy - akár "csak" egy Mönlam, vagy mestere, Kheszur Thabkje rinpocse.

Szóval nagyon szép a történet, de maradnak kérdések. Az ego levetése, az éntelenné válás sok helyről visszaköszön - de máris ott a kérdés: ebben a világban? Ha nincs egód, félrelöknek, letaposnak, kihasználnak. Ha pedig túlzottan nagy, te teszed mindezt másokkal. Könnyű egy buddhista kolostorban arra edzeni a szellemet, hogy szenvedély- és birtoklásmentesen éljen - de hogyan eddzem itt erre a lelkemet? Milyen célokat tűzzek ki magam elé? A Ji King azt mondja, a legkisebb ellenállás irányába kell menni, ahogy a patak búvik mindenhol át, növekszik folyóvá, majd torkollik tengerbe - ekkor megyek életem célja felé. Ha önmagam akarom irányítani sorsomat (majd én megmutatom!), abból sok jó nem sül ki. De ha patakként sodródom, akkor hol vannak a megpróbáltatások? És egyáltalán, mi a szerepe az állandó próbatételnek? Az a cél irányába terel, vagy éppen jele annak, hogy rossz cél irányába tartok? Ma például nagyon sokan betegszenek meg rákbetegségben, és ugyanakkor nagyon sokan szeretnének felgyógyulni belőle. De nem mindenkinek sikerül. Miért? Hiszen valószínűleg, akinek nem sikerül, az is ugyanazt és talán ugyanúgy akarja, mint aki végül felépül! Ugyanaz a cél, sokszor az eszköz is! Hogyan kell jó célt akarni? Hogyan lehet a jó célt megtalálni és felismerni? Nem tudom-nem tudom, egyedül vagyok, és félek, hogy egyedül sosem fogom megtudni.

A felolvasó

Így kellene inkább feltenni a kérdést: mi volt előbb - a könyv vagy a film? A könyv! Vagy a film? Nem, nem, itt a könyv. S persze én is jóval előbb olvastam azt, mint láttam a filmet. De annyira tetszett a könyv, hogy igazán szeretettel vártam a tojást (vagy a tyúkot?), azaz a filmet, és készültem hónapok óta a megnézésére. Ma végre elérkezett az idő!

A történet dióhéjban: Németországban járunk, a háború után vagy tíz évvel. Michael tizenéves kamasz, Hanna harmincas éveiben járó felnőtt nő. Berlinben, véletlenül találkoznak, amikor a fiú rosszul lesz egy kapualjban, s a nő hazakíséri. A fiú felépülve a skarlátból hónapokkal később visszamegy Hannához megköszönni a segítségét, és innen kezd kibontakozni érdekes történetük és viszonyuk. A jelenetek az ágy körül zajlanak, viszont a szokásosakon túl új elemmel gazdagodnak: Michael Hanna kérésére felolvassa a nőnek iskolai és egyéb olvasmányait. Tulajdonképpen ennyi elég is lenne egy viszonylag kiszámítható kis szerelmi történethez, itt azonban többről lesz szó. Eltelik így egy nyár, majd Hannát, aki egyébként jegyellenőr a berlini villamoson, előléptetik. S ez fordulópontnak bizonyul: Hanna csomagol és lelép, ismeretlen helyre.

Kb. öt évvel később Michael joggyakornok, s társaival egy tárgyalást (vagy inkább tárgyalássorozatot) néznek végig egy szeminárium keretében. A tárgyaláson hat nő ügyét tágyalják, s nem vagyunk nagyon meglepve, amikor Hannát látjuk viszont a vádlottak padján. Vagyis nem azért nem meglepő, mert tőle erre számítottunk - nem, egyáltalán nem! Hanem, mert érezhető, hogy közös történetük ennyivel nem ért véget. Miről lehet szó egy háború utáni bírósági tárgyaláson? Túl sok lehetőség nincs: koncentrációs táborok és súlyos bűnök kerülnek terítékre. Kiderül, hogy Hanna a felolvasást már a háború alatt is szerette, illetve, hogy valami oknál fogva magára vállal egy bűntettet. A két dolog összefügg, brilliáns módon összefügg! Mi lehet az a titok, amit Hanna takargat, amit jobban szégyell, mint amekkora bűntudatot okoz neki az, hogy hagyott meghalni 300 embert? Egy titok, ami nem jelent mentséget, de érthetőbbé teszi a döntések mögött húzódó motivációkat.

És innentől még szebb a történet. Hannát az életfogytiglani börtöbüntetés során is elkísérik a felolvasások, Michael kazettáin. Van ennél jobb szeretet a földön? Valakit feltétel nélkül szeretni, s minden ellenére megadni neki azt, ami az életet jelenti számára? Olyan könnyű együttérezni Hannával, és mégis elmarad a katarzis, mert a nyomasztó bűnök alól semmi nem adhat feloldozást - ez valahogy a könyvben nem jött át, csak a film révén. És vajon mi lenne a történettel, ha a szerepeket megcserélnénk, a férfi lenne a bűnös és a nő lenne a fiatal felolvasó? Egészen más jellege lenne az egésznek, amolyan háborús Lolita - ami szintén szép, csak nem ez a történet. Szóval klasszul van kitalálva!

Hannát végig Kate Winslet játsza. A történet nehezen indul be, de valahol a tárgyalás közepén, amikor Hannától kézírás-mintát akarnak venni, s ő elutasítja azt, na, akkor a történet igazán élővé válik. Innen Winslet jó, nagyon jó! Mellette az angol beteg Ralph Fiennes-a játsza az idősebb Michael-t, ő nem olyan erős és átütő a szerepben, mint Winslet, de nem is rossz.

Friss levegő Zakopanéban

Az utolsó napot Zakopanéban töltöttük, "Lengyelország téli fővárosában". A város mintegy 100 km-re van Krakkótól, a buszparkolóban rögtön sajtárusok fogadtak bennünket, akik mindenféle pénznemben kínáltak különféle sajtokat. Állítólag használják magyarul a kecske, tehén, juh szavakat a sajttípusok megnevezésére, ha magyar vevővel találkoznak.

Előző este Évike hideggel és 30-centis hóval kecsegtetett minket, s az ideút során valóban ködös-borús idő is volt, de itt a hegyen már sütött a nap, s csak foltokban akadt hó. Első útunk a helyi templomba vezetett, amelynek különlegessége a faszerkezet volt. Mivel mise volt éppen, és még az imádkozók sem fértek be a templomba, így előbb a vele szomszédos temetőben tettünk egy sétát. Jellemző itt köröskörül mindenre a nagyon finom és részletes kidolgozottság és egyediség - ez a temetőben sem volt másképp. Nem bírtam megállni, hogy néhányat meg ne örökítsek a szép síremlékek közül (amúgyis abnormális módon vonzódom a temetőkhöz. Talán ez még a gyerekkorból maradt vissza, amikor még csak egyetlen temetőbe jártunk hárman, egyetlen ember sírjához, akit én nem sosem ismertem. Mindig este mentünk, sötét volt már, mert novemberben már korán sötétedik, s engem a gyertyák folyamatos égésének felügyelete kötött le, meg persze a temetői forgatag.) Persze ezt a kis hegyi temetőt is megérintette a háború annyiban, hogy még ennek a városnak is vannak háborús hősei - a síelős hírnökök, futárok, akik síléceiken gyorsan és fennakadás nélkül hozták-vitték a fontos híreket. Bár mint a temetői emléktábla mutatja, nem mindig fennakadás nélkül.

Mire a temetői vizittel végeztünk, a mise is végetért, bemehettünk a templomba. Egy egyszerűen szép belsőbe léphettünk be, fából volt kifaragva minden - persze normál esetben is fából van sokminden egy templomban, de itt nem volt aranyozás, festés, minden természetes faszínű volt. Én leragadtam a bejáratnál, az ajtó felett volt egy rács, ami nagyon szépen volt kifaragva - néha csak ezt eresztik le, hogy akkor is be lehessen kandikálni a templomba, amikor belépni nem lehet.

Ezután körül sem nézve elrohantunk a piac végére, hogy Évike megvegye a jegyet a Gubalowkára, ahol hatalmas sor állt a jegyvételre várva. Ezt követően magunkra is lettünk hagyva kb. háromórányi szabadidővel. Azt hiszem, hogy a hegyet is Gubalowkának hívják meg az eszközt is, ami felvisz oda. Mindenesetre Gubalowkáztunk, azaz felsiklóztunk a hegytetőr, ott szép kilátás nyílt a szemközti csúcsokra, és le a völgybe. A turisztikus oldalon hasonló dolgokat lehetett vásárolni, mint odalenn: sajtokat, kötött és faragott holmikat. Mi itt sétálgattunk, felmértük az árakat, majd leültünk a napsütésben kávézni. Ragyogó idő volt idefenn, a kabát és a harmadik pulóver is lekívánkozott.

Amikor eluntuk magunkat, visszasiklottunk a völgybe és megkezdtük utolsó zlotyijaink elköltését. Nekem nem volt nehéz dolgom, mert már csak 14 zlotyim volt, ezt elég gyorsan elköltöttem néhány sajtra, amit előtte meg is lehetett kóstolni. A sajtok küllemre is nagyon dekoratívak, úgy néznek ki, mintha faragva lennének, és a füstölésnek köszönhetően a színűk is "fás" - úgyhogy jól illeszkednek a város történetébe. A pénzköltés után még mindig maradt egy órányi időnk, úgyhogy úgy döntöttünk, eltévedünk egy kicsit és minderre a sétálóutcában kerítünk sort. Tehát egy órát bandukoltunk ebben a szintén érdekes utcában, ami a fa- vagy csak fatetejű házaival igen elütött a megszokott sétálóutcáktól. Eltévedni sajnos nem tudtunk, pontban egy negyvenkor ott voltunk a megbeszélt találkozási helyen (hiába, jól lettünk idomítva).

3/4 kettőkor indultunk ebédelni a Pokol csárdába. Az étterem szintén faház volt, de kellemes idő fogadott odabenn - a szigetelést összesodort faforgácsok biztosították. Az egyik falon régi sílécek és -cipők voltak kifüggesztve, de ezen kívül is volt néznivaló a falakon. Erről jut eszembe, hogy hatalmas tömeg volt Zakopanéban, nem is tudom, hogy lehet ezt bírni, még nincs is síszezon, mi lehet itt olyankor? Az ebéd amúgy tócsni és gombás marhapörkölt, sör és túrós süti volt. Kávézásra már nem maradt idő, pontosabban nem hagytak időt (valamiért Évike kényszeresen rohant mindenhonnan, pedig innen már "csak" hazamentünk) - úgyhogy igencsak megveregettük a vállunkat, hogy mi előrelátóan már a hegyen magunkhoz vettük mindennapi adagunkat.

Füstté vált emberek

Krakkótól Auschwitzig körülbelül másfél óra az út. Az idő az úticélhoz illően gyászos volt: szürke, esős. Auschwitz tulajdonképpen egy kisváros, amelynek lengyel neve Oswiecim, de nem ezen néven tett szert hírnévre a második világháború után. A német név jelentéséről az interneten azt írják, hogy kikapcsoló - de én ezt nem hiszem, mivel itt valószínűleg az angol switch szóra és a német aus, azaz ki igekötőre asszociált az író, ami sehogy nem jön össze. Egyébként nincs jelentősége, mert a németek - mivel kereskedelmi útvonalukra esett a hely - már jóval korábban elnevezték, így a német név ártalmatlan, és amúgysem okolható mindazért, ami ott történt.

Amit Auschwitz illetve Auschwitz-Birkenau néven emlegetnek, az tulajdonképpen két tábor. A birkenauiba (Auschwitz 2-be) érkeztek a vonatok, és a gyilkosságok zöme is itt történt. A tábor három sínpáron három irányból tudta fogadni a transzportokat, és nem túlzás, hogy ezrével érkeztek az emberek: egy-egy transzporttal 2-3000 ember jött. A tábor szögesdróttal volt körülvéve, melybe áramot vezettek, de ugyanilyen szögesdróttal szeparálták el a férfi és női részleget. A birkenaui táborban, ha nézzük a fotókat, akkor több (4) kéményt, azaz krematóriumot látunk, az auschwitzi táborban (amit Auschwitz 1-nek hívnak) csak 1 van - azaz Birkenauban nagyipari méretekben folyt az emberek megsemmisítése. Arra is figyelmesek lehetünk, hogy Auschwitz 2-ben huzatos fabarakkokban, míg Auschwitz 1-ben cserépkályhákkal ellátott téglaépületekben voltak elhelyezve a foglyok - azaz az 1. táborban nagyobb volt a túlélési esély (és arány). A foglyok kivégzésére hatékony módszert fejlesztettek ki, ismerjük a zuhanyzók, zuhanyrózsák, ciklon-B gáz történetét. És olvastuk a Mesterségem a halál című könyvet. Persze voltak, akik külön elbánásban részesültek, azaz másféle halál vált rájuk.

A híres Arbeit macht frei felirat egyébként Auschwitz 1-ben található. Az életben hagyott foglyokat mezőgazdasági vagy építési munkákra vezényelték a környező területekre, azaz minden reggel kiléptek a táborból, de a többség nem ezen a kapun keresztül. Ugyanis a táborok kb. 400 ezer ember befogadására voltak alkalmasak, amiből Auschwitz egyszerre 15-20 ezer ember számára tudott helyet biztosítani. (Mivel innen nem volt hova tovább, ezért voltak transzportok, ahonnan egyenesen a gázkamrákba masíroztak az emberek.) Itt persze most azt képzeljük el, hogy ezek az emberek úgy voltak összezsúfolva, mint az állatok egy nagyipari üzemben, azaz az emeletes priccsek egy-egy szintjén nyolc-tíz ember aludt, egy barakkba 700 ember volt betömve és erre a 700 emberre kb. 8 vécé jutott. Mindenesetre egy városnyi ember "élt" együtt ezen a két helyen, ráadásul nem is egy kisvárosnyi. És ezen a városnyi helyen volt minden, amire a városlakóknak általában szükségük lehet - például saját nyomda, fotólabor, kórház, stb.

Hogy kik voltak a táborok lakói? Lengyel, orosz foglyok, zsidók Európa minden részéből, magyar zsidók szép számban, cigányok, homoszexuálisok - mindenki, aki nem tetszik. Egy térképen mutatják, hogy Európa minden szegletéből szállítottak ide embereket.

Fotókat készíteni egyébként csak a kint lehetett, a belső termekben, a blokkokban (azaz Auschwitz 1-i téglaházakban) nem, ez alól kivétel volt a magyar kiállítás. Néhány blokkban kiállítást rendeztek be az érintett nemzetek - ezek egyike a magyar kiállítás a lengyel, orosz és cigány mellett.

Azt hiszem, az egyik legborzasztóbb dolog ebben az egészben, hogy mindezt túl lehetett élni. Először szépen finoman a zsidó ember társadalmi öntudatát ássák alá különböző tilalmakkal arra vonatkozóan, hogy hova mehetnek, hova nem, mit tehetnek meg. Aztán ez egyre durvább méreteket ölt - már nem tarthatják meg üzleteiket. A zsidó ember beletörődik, hogy tiltásokkal kell szembenéznie, hogy szabadsájogait korlátozzák. Azt mondja, nem számít, mert értékeit még meghagyják, a szabályok pedig betarthatók. Azután a zsidókat megfosztják lakásaiktól - beköltöznek a gettóba. A zsidó ember ebbe is beletörődik, azt mondja, nem számít, mert ha kényelmetlenül is, de viszonylagos szabadságban él a családjával - összepakolja legfontosabb holmijait és megosztja a kapott lakást nyolc-tíz családdal. Ezután a zsidó embernek kényszermunkát kell végeznie, beterelik egy táborba. A zsidó ember azt mondja, nem számít, a lényeg, hogy ő és a szerettei ha nem is szabadon, de életben maradnak - összeszedi fontos holmijai közül a bőröndnyi legfontosabbat, fogja a családját és felül a vonatra. A zsidó ember megérkezik a táborba, ahol elveszik a tárgyait, megfosztják személyes szabadságától, a szeretteitől jó eséllyel csak később. Azután azokat is szépen lassan kiirtják, a zsidó embert közben csontig kihasználják, végsőkig megalázzák. A zsidó embernek már semmije és senkije nincsen. A zsidó ember nem mond már semmit, de még mindig, még mindig él, és életben akar maradni. Miért??? Hogyan lehet túlélni azt, hogy az Embertől elvették az életét? És hogyan lehet a felszabadulás után egyedül, kifosztva, magányosan újra felépíteni az életet?

Hogy a zsidók többsége miért tette a fejét önként a hurokba? Talán egyszerűen csak kevesen látták ennek az egésznek az iszonyú végét - talán még viszonylag indokolható módszerekkel indult (pl. kvótázással az egyetemi helyeken), és aztán fokozatosan fajult egy egészen becstelen valamivé ez a dolog. Ha egy folyamatban az ember benne van, akkor nem feltétlenül látja a "haladás" irányát és a lehetséges végkimenetelt, ehhez kicsit máshova kell helyezkedni, felülről-kívülről kell ránézni. Azt mondhatnánk, hogy azért mégiscsak vannak dolgok, amiket objektíven mégsem lehet elfogadni semilyen körülmények között, pl. ki az, aki jogosnak gondolhatja, hogy anélkül, hogy bármit tett volna, bezárják egy táborba és önként csomagol is? És ki az, aki jogosnak gondolhatja, hogy ugyanezt megteheti egy embertársával? Talán ezek az emberek elvesztették a realitásérzéküket, önmaguk megítélését illetően? Lehet ilyen? Vagy egész egyszerűen csak nem volt már lehetőségük mást tenni, azt gondolták, még mindig a kisebbik rosszat választották, mint beleugrani egy másik bizonytalan választásba, mondjuk egy idegen országban. Könnyű ezeket a kérdéseket feltenni ma, de ott, benne az eseményekben csak kevesen gondolhatták, hogy kollektíven ilyen messzire elmehet az ember aljasságban, s egyáltalán, hogy ez a rendszer időben ilyen sokáig fenntartható lesz.

A másik rémisztő dolog az a végtelen precizitás és szervezettség, amivel a németek mindezt "lebonyolították". Eleinte lefotóztak mindenkit, akit munkára osztottak be (az egyik blokkban bekeretezett fotók végtelen sora van kiállítva - a fotós soha az életben nem akart többet fényképezőgépet venni a kezébe), később már csak tetovált számokkal azonosították őket. Minek? Ki kereste volna ezeket az embereket? Hiszen minden élő családtagjuk különféle táborokban volt. A halottakról halotti bizonyítványokat állítottak ki természetes halálokot megjelölve. Kinek-minek, ha egyszer a világuralom reményében háborúztak? Mit gondoltak, ki előtt kell majd ezekkel az emberekkel elszámolniuk? Listák készültek mindenről s mindenhez, mindenki nyilván volt tartva precízen és naprakészen. Az a logika is milyen körmönfont, amivel a bőröndjüket becsomagoltatták ezekkel az emberekkel! Egy bőröndnyi csomagot engedélyeztek mindenkinek. Nyilvánvaló, hogy ilyenkor mindenki ugyanazokat a dolgokat teszi a bőröndbe: tárgyakat, amiket értéknek tart. S annyira nem vagyunk különbözőek, hogy veszély esetén ne hasonló dolgokat tartanánk értéknek: pénzt, ékszert, kisebb, pénzre váltható kincseket. Azután ezek a bőröndök soha többet nem kerültek a tulajdonosaik kezébe. Auschwitz 1-ben az egyik barakkban volt egy teremsarok tele ezekkel az üresen kongó, horpadt bőröndökkel, rajta a nevekkel, címekkel - mintha csak egy kórházban adták volna le őket, annak reményben, hogy távozáskor visszakapják. És egy másik teremsarok szemüvegekkel. Egy harmadik fésűkkel. Egy negyedik cipő- és fogkefékkel. Egy ötödik cipőkkel. Egy hatodik művégtagokkal, botokkal. Egy hetedik imaköpenyekkel. Egy nyolcadik pedig hajjal - még a hajuktól is megfosztották őket, hogy abból is hasznot hajtsanak. Hasznot? Vajon milyen hasznot lehetett ezekből az emberekből kipréselni? Milyen gazdasági haszon kitermelésére voltak ezek az élő csontvázak képesek a kényszermunkájukkal? És minden reggel a foglyokból álló zenekar zenéjére vonultak ki a kapun munkára, és este erre a zenére masíroztak vissza - mintha valami értelme lenne ennek az egésznek. A németek olyan színházat építettek itt fel, mintha a siralmas díszleteken és a nyomorúságos körülményeken túl még mindig lenne értelme ennek az egésznek, ennek az életnek, szenvedésnek. Őrület, micsoda beteges mániába átcsapó precizitással volt itt minden megtervezve!

Hogy a falu lakói mit vettek észre? Valószínűleg feltűntek nekik a természetellenesen sovány emberek, ha máskor nem, hát amikor kivezényelték őket a munkára. Hogy miért nem tettek valamit? Megszállt ország voltak, megszállt országban az ember, pláne ha vidéki, nem ugrál. Rengeteg lengyel is a táborban végezte. Hogy a magyar zsidók rendkívül rövid idő alatt "deportálódtak" a magyar budapesti, soproni, debreceni gettókból és rendkívüli hatékonysággal váltak füstté, arról számtalan dokumentum szól. Sokan felemlegetik a magyarok hihetetlen közönyét, amivel a zsidók elhurcolását figyelték. Ez egy teljesen más eset, mint a lengyeleké - ugyan német megszállásnak nevezzük ezt az időszakot, de valójában a németek szövetségese volt Magyarország. A budapesti zsidók európai szinten is igen gazdagnak számítottak - erre a vagyonra nagyon szívesen tették rá a kezüket a magyarok. A zsidókat azért gyűlölték, mert irigyek és féltékenyek voltak a gazdagságukra, a tehetségükre. A cigányokat most azért gyűlölik, mert irigyek és féltékenyek a szegénységükre, de leginkább a segítségre, amire rászorulnak. Hát, ilyen ez a magyar ember: mindig keresi a bűnbakot önmaga sikertelenségéért.

"Amikor elvitték a zsidókat nem szóltam, mert nem voltam zsidó. Amikor elvitték a cigányokat nem szóltam, mert nem voltam cigány. Amikor elvitték a kommunistákat nem szóltam, mert nem voltam kommunista. Amikor elvitték a papokat nem szóltam, mert nem voltam pap. Amikor elvitték a hívőket nem szóltam, mert nem voltam hívő. Most, amikor jönnek értem, már nincs aki szóljon értem." (Martin Niemöller)

Az ember, ha érez, azt hiszem, életében számtalanszor felteszi magának a kérdést, hogy az egyik vagy a másik szerepben (oldalon) mit tett volna. Az, hogy az Ember mit gondol, elég egyértelmű és állandó. Hogy aktívan mit tesz, mit tenne, az nekem még ma is kérdés.

Az itt megöltek száma 1,5 millió körül van, köztük 1,1-1,3 millió zsidóval és ebben 430 ezer magyar zsidóval. Az áldozatok számát nehéz megbecsülni, mert a nácik igyekeztek megsemmisíteni precíz dokumentációjukat. Krakkóban a háború előtt 65 ezer zsidó lakott. Ma 200 (!) zsidót tartanak számon, legalábbis 200 zsidót, akik gyakorolják a vallásukat. A zsidók nem jöttek többé vissza a gázkamrákból a háború után, a zsidó negyed már nem zsidólakta negyed többé. Azt hiszem, ez érthető.

Filmeket is forgattak ezen a helyen, pl. a Sorstalanságot. De Spielberget és a Schindler listáját nem engedték be a tábor területére, nekik kint kellett a díszleteket felépíteni a filmhez. Egyébként a helyet az UNESCO a Világörökség részének nyilvánította.

A látogatók száma a táborokban átlagosan 500 ezer évente, de 2007-ben pl. 1,2 millió ember látogatta meg a helyet. A látogatói listát a lengyelek vezetik, mert az iskolásoknak mindig megmutatják a tábort. A lengyeleket az amerikaiak, britek, németek követik, a magyarok a képzeletbeli lista 15. helyén állnak, ami nem is rossz arány tekintve, hogy milyen kis ország vagyunk. A múzeum területén egyébként 150 idegenvezető dolgozik, ebből ketten kalauzolnak magyar nyelven. Milyen érzés lehet vajon ezt a munkát választani, naponta háromszor-négyszer elmesélni-magyarázni embereknek a borzalmakat, minden nap, éveken keresztül? Ez egy igazi hivatás, vagy ha erősebben akarok fogalmazni, akkor küldetés!

A krakkói út ötlete egy rövid írás olvastán jött. Pontosabban hosszú évek óta szerettem volna megnézni a helyek egyikét, ahol egy országnyi embert kifosztottak és meggyilkoltak, de az írás egy mondata végre tettre is sarkallt. Így hangzott ez a mondat Bächer Iván tárcájában (ami egyébként itt olvasható): "Mert - konstatálta döbbenten - Auschwitz ma szép hely."

Krakkói várnegyed

A krakkói várnegyedbe, azaz a Wawelbe pénteken délután, a zsidó negyed megtekintését követően mentünk. Itt a téren megpihenve Barbara, az idegenvezető elmesélte, mivégre a városban a sárkánymánia, amelynek a főtéri sétáink során számtalanszor tanúi lehettünk. Szóval élt egyszer itt (a Visztula-menti domb oldalában lévő barlangban) egy sárkány, aki nemcsak hogy nem volt vegetáriánus, de időnként fiatal szűzlányok húsára is megéhezett (meglepő, minden sárkánymítosz így kezdődik valahogy). Végül aztán egy cipészlegény vetett véget az aranyéletnek, s a sárkányból nem maradt más, mint sárkánybőr, amiből pedig cipőket varrtak. A történetet fel is tálalják némi belépő ellenében egy kis barlangban - ezt nem néztük meg.

Az egyedüli, amit közösen megnéztünk a Wawelből, a katedrális volt. Megtudtuk, hogy többféle éptészeti irányzat stílusjegye fellelhető itt: gótikus, reneszánsz, barokk - pl. az aranytetejű Zsigmond kápolna barokk stílusú. A katedrális koronázóhely volt, valamint sok királysírt találunk itt - na persze nem véltelenül, hanem mert ide temetkeztek a lengyel királyok, s például magyar kapcsolat is van: itt nyugszik Báthory István. A jelentőségéből azután sem veszített a katedrális, hogy Krakkó megszűnt főváros lenni, továbbra is megőrizte koronázási és királyi temetkezési funkcióját. A sírhelyeket egyébként hatalmas kő- vagy márványszarkofágokként kell elképzelni, díszes tetővel. Az esetek többségében azonba ezekben nincsen holttest, a szigorú szabály ugyanis az, hogy a felszín fölött csak szenteket helyezhettek nyugalomra (pl. itt nyugszik Szent Hedvig, lengyel nevén Jadwiga), az "egyszerű" embereket a föld alá temették. Ez alól kivétel Nagy Kázmér, akit nem tudni miért, a szenteknek kijáró tiszteletadással temettek el.

Felmentünk a Zsigmond-toronyba, amelyben öt gigantikus harang követi egymást felfelé haladva. A lépcsőkön tömeg volt, mindenki a harangok nyelvét fogdosta (elég fényesek is voltak), ugyanis a néphagyomány szerint így lehet kívánni valamit. Fentől szép kilátás nyílt a városra, bár az idő a két nap alatt megszokott borús volt.

A reneszánsz árkádos belső udvart már egyedül néztem meg, a sokórás szabadprogram keretében. Visszatérve a sürgő-nyüzsgő városi részbe, elálldogáltam kicsit az italbolt előtt. Ugyanis egyik alkalommal Évike mesélt a lengyel vodkákról, azok között egy vodkakülönlegességről, a bölényfűszálas vodkáról, helyi nevén Zubrowkáról. Ezt szemléztem meg, miközben azon mélázgattam, vegyek-e, már egészen kis mennyiségben is lehetett ugyanis kapni 5-6 zlotyiért. Végül letettem a vételről, mivel nem lett volna kinek ajándékozni.

Este a vacsora egy kis étteremben esett meg, ismét hagyományos és lengyel menü közül lehetett választani. A lengyel menüben azúttal gombaleves, és második fogásnak bigosz volt. A bigosz hasonlít a székelykáposztára, tejföl nélkül.

A zsidó Krakkó

Tulajdonképpen két dolog volt, amiért ezt az utat választottam. Az egyik, amiért egyáltalán felmerült egy krakkói utazás gondolata, az az Auschwitz meglátgatásához kapcsolódó régi vágyam. A másik, amiért éppen erre az útra esett a választás a többi sok közül, az az volt, hogy ez az átlagosnál egy kicsivel (egy délutánnyival) több zsidó-vonatkozású programot kínált. Mert ahogy egy kedves barátom nemrégiben megállapította: zsidó-buzi vagyok. (Az olyan, mint az autóbuzi, csak zsidóban.) Sajnos ez így nem igaz, mert ahhoz nagyon keveset tudok a zsidó vallásról és szokásokról, mindenesetre érdekel, kicsivel jobban, mint sok más téma.

Szóval Wieliczkából visszatérve Krakkóba, sorra vettük a város zsidó vonatkozású helyeit, elsőként a Schindler-gyárnál kezdtük. Csak a buszból néztük meg, igazából semmi érdekeset nem lehetett látni, egy ipari negyed közepén álló fehér épületről van szó, az oldalán talán egy emléktáblával. Az idegenvezető ennek kapcsán kis színes történetet mesélt arról, hogy a háború után - már szegényen - hogyan adta el Oszkar Schindler a történet jogait bagóért. Talán kevesen tudják, hogy a filmet megelőzte egy könyv 1982 tájékán Thomas Keneally-től, melynek Schindler bárkája volt a címe (én is ezt olvastam előbb), s az eredeti lista volt az alapja. Az író azután eladta a dokumentumokat, amelyek alapján a film készült (1993-ban).

Ezután az egykori gettót néztük meg, ami Podgorze városrészen található, illetve annak maradványait. Megálltunk a Zsidó Hősök terén, ahonnan a deportálások történtek. A mienkkel ellentétben ezen a téren nem szobrok, hanem székek vannak. És hogy miért? A tér sarkán van egy kis patika, pontosabban egy múzeum, ami a háború idején patika volt (bizonyos Sas Patika), benne a patikussal. A patikus volt az egyetlen lengyel civil ember, aki beléphetett a gettó területére, a patika pedig átjáró a két - a normális és a gettó - világ között. Itt adták-vitték a híreket, s a patikus az ablakból mindent látott, ami a téren történt. Arról, aminek tanúja volt, a 70-es években könyvet jelentetett meg. Ebben leírta, hogy amikor a zsidókat elvitték, csak bőröndök és bútorok maradtak a téren - ennek emlékét őrzik a székek. A gettóból egyébként csak négy ház maradt meg a téren, illetve a falból is csak két kis darab, ezért amikor itt forgatták a Schindler listáját, akkor fel kellett építeni a gettó díszleteit.

Podgorzét ezután elhagytuk és a nem messze lévő Kazimiers, azaz a zsidó negyed felé vettük az irányt. A városrészt eredetileg az iparosok részére hozták létre a 14. században, zsidó jellegét akkor kezdte felölteni, amikor 1. János Albert ide telepítette őket. A huszadik század elejére már 65 ezer zsidó élt itt. Az egykori számtalan zsinagógából ma kettő működik: a Régi Zsinagóga, amely ma egy zsidó történeti múzeumnak ad otthont, illetve a Remuh Zsinagóga, ami Moses Isserles rabbiról kapta a nevét. A Remuh Zsinagógából közvetlenül nyílik a temető, ahova mi is besorjáztunk. A sírok tetejére köveket halmoznak a látogatók (mármint a sírok látogatói, nem a temetőé), és egy-két helyen papírcetliket, azaz üzeneteket is láttunk. A zsinagógát belülről is megnéztük, a turistákon kívül egy lélek sem tartózkodott benn. Állítólag ma 200 vallásos zsidót tartanak nyilván Krakkóban, a korábbi 65 ezer ember többsége elpusztult a túl közeli Auschwitzban. Barbara, az idegenvezető, aki egyébként lengyel, azt mondta, hogy gyerekkorában Kazimiers egy nem túl jóhírű, szegény negyed volt. Az elhurcolt zsidók üres lakásaiba ugyanis szegények költöztek, s csak mostanság kezd újra életre kelni ez a negyed. Ugyanebben a városrészben nemcsak zsidó, de keresztény templomok is vannak, meg is néztünk egyet, a Corpus Christi elnevezésűt. Krakkó (vagy Lengyelország) lakosságának egyébként több, mint kilencven százaléka keresztény, s nemcsak úgy tessék-lássék vagy névlegesen, hanem rendesen gyakorolják is a vallásukat.

A szombat esti vacsora egy zsidó étteremben történt, megint kétféle menü volt: az első szokványos csirkemenü, a másik viszont káposztaleves és sólet (én utóbbit ettem). Évike úgy vezette fel, hogy a világon a legfinomabb sóletet a Klauzál téren lehet enni - sajnos ezt még nem sikerült a mai napig sem ellenőriznem, de a jövőben majd erre is sort kell kerítenem.

Sóbálványok Wieliczkában

Három szállodában voltunk elszállásolva, kettő ezek közül Wielczkában volt, s a reggelit sem csak úgy egyszerűen, hanem két csoportban kellett megtenni. A reggeli finom, a szoba viszont kicsit hűvös volt - azt mondják, a lengyelek egyébként sem viszik túlzásba a fűtést. S hármunknak kicsit zsúfolt a szoba (pláne egy kissé szenilis szobatárssal, akivel a vicces eseteken túl kínos balesetek is megestek). Namindegy, nyolcra összekaptuk magunkat, és irány a szomszédos sóbánya.

Vannak, akik szeretik a számokat, úgyhogy: a sóbánya hétszintes, amiből mi hármat jártunk be, a harmadik szint 135 méteres mélységben van. Az első szintre 368 lépcsőn legyalogolva jutunk le, mindenki nyavalyog, pedig ezután még 3 órán át gyaloglunk kb. 3 km-t. A sóbányában nem szabad fotózni, vagyishogy külön fotójegyet kell hozzá venni. Mivel azonban tudtam, hogy a délutánt Krakkó zsidó negyedében, majd a Wawelben töltjük, inkább azokra tartogattam az erőforrást, a mélyben a sok villanófényes kép csak kimerítette volna azt - így tehát a sóbányát csak külsőleg örökítettem meg.

A sóbányában kabát-levetős meleg, kb. 15 fok volt. A só itt nem fehér, hanem piszkosszürke színű, s minden sóból volt: a szobrokon túl a padló és a falak is. Az idegenvezető bíztatott is mindenkit a falak nyalogatására (fúj!), persze, a szobrokat nem lehetett megkóstolni. Például a Kopernikusz-kamrában Kopernikusz hatalmas sószobrát sem, amit a csillagász születésének 500-éves évfordulójára állítottak, és ő maga is járt a bányában (persze nem az 500-éves évfordulón). Ezután sorra mentünk a kamrákon: Szent Antal kamra (ez amolyan kápolna-féleség benne Mária-szoborral), Janowice kamra (a gyűrűt átadó Szemérmes Boleszláv és Szent Kinga szobrával), a leégett kamra, ami a metánégetők munkáját mutatja be. Az egyik teremben volt egy kis kiállítás is berendezve arról, milyen eszközöket, állatokat használtak a bányászok a só kitermelésére, szállítására - itt láttam például a magyar kutyát. Ez egy csille, ami azért kapta a kutya nevet, mert amikor tolták, kutyához hasonlatos hangot adott ki. Meglátogattuk a Weimar-kamrát is, amely előtt Goethe szobra őrködik. A teremben hang- és fényjáték hallható-láthat a sókitermelés történetéről.

A sóbánya talán legnagyobb látványossága a Szent Kinga kápolna. Itt nemcsak a falak és a padló, hanem a csillár is sóból, átlátszó sókristályokból van. A "templomban" a falakon falbavésett só-képek, só-domborművek láthatók, ezek közül az Utolsó vacsora a legjelentősebb. A terem egyik felében 2. János Pál életnagyságúnál is nagyobb sószobra látható, a másik végén szabályos oltár van. A templomot a bányászok használták, és a benne lévő műalkotásokat sem "külső" művészek, hanem alkotói vénával rendelkező bányászok alkották.

Még érdemes szót ejteni a Pilsudski kamráról, amit víz árasztott el. A (sós) vízben felállították Nepomuki Szent János, a vízenjárók és vízbefúltak védőszentjének szobrát (azt ugyan nem értettem, a vízbefúltaknak már mivégre védőszent). Ugyanis a történet szerint ketten vízbefúltak ezen a helyen egy italos tutajozás alkalmával.

A bánya egyébként ma is működik, azaz termelik ki a sót belőle, amit a mellette lévő üzemben dolgoznak fel. A mélyben, azaz az alsóbb szinteken szanatórium is működik, ahol a légzési nehézségekkel küzdő és egyéb betegeket kezelik.

Krakkó első látásra

Csütörtök hajnalban hatkor volt a tervezett indulás a Hősök teréről. Szerencsére ez közel van a helyhez, ahol lakom, így elegendő volt a négyórai ébredés is. Fellépve a buszra már rögtön egy parázs kis vitába botlottam: a leendő ülésszomszédommal veszekedtek a mellette lévő ülésről egy kis félreértés miatt. A csoportunk vezetője egy fiatal nő, Évike - a neve (mármint annak általam használt változata) már mutatja, hogy nem lopta be magát a szívembe. Évike az út elején elmondta az útvonalat, a megállókat, a megállásokra ütemezett időt. Azt is megtudtam, hogy ezen a hosszú hétvégén rekordmennyiségűen indultunk el Krakkóba - csak ettől az utazási irodától összesen három busznyian, s nekik is kihívás ennyi embert egyszerre koordinálni. "De hát, mit tehettünk volna, mondtuk volna az utolsó 50 jelentkezőnek, hogy nem tudjuk elfogadni a jelentkezést?" Így visszanézve azt mondom, igen, jobb lett volna, ha ezt teszik, és nem a pénzsóvárságuk vezérli őket. Nade, lássuk szépen sorjában az eseményeket.

A buszút meglehetősen egyhangú volt, a veszekedős házaspár még egy kisebb összetűzést követően átette székhelyét a másik buszba, úgyhogy alantas kis szórakozás nélkül maradtunk. Alvás, szolid bámészkodás (Szlovákiában Donovaly, Árva vára mellett haladtunk el), szendvicsevés, kis útikönyv-olvasás volt a program Krakkóig. A buszon elég vegyes volt a társaság, fiatal párocskák, középkorú házaspárok gyerekkel (valaki elhozta a kétéves csemetéjét is) vagy duettben, lány- és nőbarátok, illetve nők önállóan. Közben az is kiderült, kik lesznek majd este a szobatársaim - igen, így többesszámban, egy háromágyas szobán osztoztunk este. Egyikük az ülésszomszédom, Kati, másikuk pedig az előttünk ülő idősebb nő, Erzsi, aki az út során állandóan csomagolt valamit. Azt mondom, idősebb, pedig a két nő között mindössze három év a különbség, 67- és 70-évesek, de ég és föld. Kati, aki mellett ültem, egy választékos ízléssel felöltözött, teljesen normális és kifejezetten szórakoztató nő, foglalkozását tekintve restaurátor. Elég hamar megbarátkoztunk (az utazás végeztével telefonszámot és emailcímet kaptam), odavagyok az ilyen egyéniségért: küllemében a részletekre ügyelő, észrevétlenül elegáns, keveset beszélő, de ha megszólaló, akkor okos és találóan szórakoztató dolgokat mondó. Erzsi egy teljesen más karakter, kissé szenilis, amivel jó szórakozási felületet nyújtott szinte az egész busz közönségének.

Az odaút során elmondták a fakultatív programokat (azaz a wieliczkai sóbányát és Auschwitzot), illetve a vacsorákat, amikre ott rögtön jelentkezni is kellett annak, aki tervezte a részvételt, és persze mindezekért külön kellett fizetni. Én mindkét programot és mind a négy étkezést megrendeltem, utóbbi elég jól volt ugyanis összeválogatva, nagy arányban tipikus lengyel, illetve egyik este zsidó ételekkel.

Délután fél négy felé érkeztünk Krakkóba, s a Wawelnél, a Grodzka sétálóutca alján tettük le a buszt. Fülhallgatókat és ehhez tartozó készülékeket kaptunk, mind a három busznyian, és ezen keresztül hallgattuk az idegenvezetőt, aki magyarul beszélt. Elindultunk felfelé a Grodzka utcán, amit szobatársunk, aki nem bírta a neveket megjegyezni, Godzilla utcának nevezett el, mi viszot Városi vagy Fő utcának gyanítottunk inkább a grod előtagból. (Valójában a gród lengyelül erődöt jelent - úgyhogy valahol a Godzilla sem volt olyan nagy melléfogás.) Ügyelni kellett, hogy ne marajon le az ember bámészkodni és fotózkodni, mert bizonyos hatótávolságon kívül már nem lehetett hallani az idegenvezetést.

Elsőként a Szent Mária Magdaléna téren kötöttünk ki. Itt kívülről megtekintettük a Szent Péter és Pál templomot, kapujában az apostolokkal. Ezután kicsit letértünk a Grodzka utcáról, és elsétáltunk a Collegium Novum épületéhez. Majd e kis kerülő után eljutottunk a Főtérre, azaz a Rynek Glówny-ra. Itt körbejártuk az éppen (mindig) felújítás alatt álló Posztócsarnokot, ami mondani sem kell, hogy fontos piaci központ volt és jelenleg is az. A Főtéren van a Városháza tornya, magát a Városházát már lebontották, de a tornyát meghagyták, pincéje egykori kínzókamrából kellemesebb hellyé, borozóvá avanzsált. A torony lábánál az oldalára dőlve hever a Fekete Fej, ami eredetileg egy ideiglenes kiállítás része volt (mint nálunk a tehenek?), aztán ittmaradt és most egy tökéletes találkozási pont a téren. A Főtéren van még a román stílusú Szent Adalbert templom is, amire csak úgy a tér sarkáról vetettünk egy pillantást, miközben elbandukoltunk a Barbakán felé.

Tehát a Flórián tér felé vettük az irányt, az azonos nevű utcán át. Az utca falán (azaz a városfalon) mindenféle stílusú és elég vegyes színvonalú képek vannak közszemlére téve - eredetileg fiatal főiskolás festők állították ki és árulták itt képeiket, ma viszont már nemcsak ők teszik ezt. Szóval kijutottunk a Flórián-kapuhoz, illetve a Barbakánhoz, ahol az idegenvezető beszélt a város szerkezetéről. Krakkót eredetileg négyszög-alakúnak tervezték párhuzamos utcákkal, de mivel már voltak e helyen más települések, ezért ezt nem sikerült tökéletesen kivitelezni - inkább csepp-alakja lett a belvárosnak. Egyébként Krakkó, a Visztula két partján fekszik és sokáig - pontosan 1609-ig - egyben fővárosa is volt az országnak. Fallal építették körbe, aminek egyik megmaradt szelete a Flórián-kapu, bástyája a Barbakán. A fal helyére parkot telepítettek körbe - ez a Planty.

Ezután visszementünk a Főtérre, és ott megálltunk a Szent Mária bazilika előtt. A templomnak két tornya van, amelyek nem egyformák, s a legenda szerint a különbözőség oka, hogy két testvér egymással vetélkedve építtette őket. a templom egyik tornyából minden órában harsonán szól a hejnal - ami a mi hajnal szavunkhoz kapcsolható, ugyanis katonai ébresztőt jelent. Miután meghallgattunk egy ilyen harsonaszolót, bementünk a templomba is. Belül nagyon gazdag díszítésű a templom, fényképezni nem, vagyis csak külön díj ellenében szabad. A főoltárnak külön története van: egy nürnbergi mester faragta ki, s mivel nagyon tetszetős foltárrá sikeredett, a lengyelek féltették is az idegen kezektől. Így a világháború alatt az oltárt becsukták, és biztosnak vélt helyre rejtették. A hely azonban nem bizonyult eléggé titkosnak, a németek ugyanis rátaláltak és kell-e mondanom, hogy magukkal vitték. Hogy, hogy nem, évekkel a háború után egy lengyel elindult a nagyvilágba és megtalálta az oltárt "szülőföldjén", Nürnbergben. Nem tudom, mégis mit gondoltak a németek; szép dolog a lopott holmi, csak kár, hogy nem lehet utána mutogatni. Ily módon értelmetlen barbárság kimozdítani természetes környezetéből.

A Szent Mária bazilika után befejeztük a közös programot, és kaptunk egy órányi szabadidőt a vacsoráig. Én ezalatt kicsit jobban megszemléltem a Főteret, belülről is megnéztem a Posztócsarnokot. Amit egyébként Fosztócsarnoknak is hívnak, nekem az itthoni Csarnok jut róla eszembe, de azzal ellentétben itt ékszereket és faragott dolgokat lehet vásárolni, a virág- és egyébpiac kint van a téren. Az eladók eléggé unottak, nem akarnak mindenáron segíteni. Ezután még útba ejtettem az Adam Mickiewicz emlékművet és a Városháza tornyának bejáratánál lustálkodó oroszlánokat. Miután kicsit hűvösre kezdett fordulni az idő, behúzódtam egy könyvesboltba néhány ajándékot kiválasztani. Érdekes módon, bár az elmúlt évben hivatalosan jelentősen csökkent szeretteim száma, valahogy az ajándékválasztás ugyanannyi időt vesz igénybe.

A vacsora a Főtérnél levő Sioux nevű étteremben volt. Két menü közül lehetett választani: egy lengyelebből és egy átlagosból. A lengyelben a zsurek levest pisztráng követte, a normálban pedig csirke. A zsurek kovászból, krumpliból kis hússal, tésztával készült finom savanykás leves - a hidegben jólesett. A pisztráng pedig pisztráng, a hozzáadott reszelt céklával és káposztával, Táncor sörrel finom vacsi. Asztaltársaim két korombeli pár volt, nagyrészt a csirkét választották Fantával. Az étterem mosdója igazán különleges, istállójellegű volt - persze nem funkciójában, mert az tökéletes volt, hanem kivitelezésében. Az étterem egyébként mindenféle bőrökkel és bőrre festett képpel volt tele, de azt hiszem, ezek közül is a felszolgáló-lányon lévő tehénmintás mellényke vitte a prímet.

Lackfi János: Billentyűk

Te odalenn zongorázol
én verset írok idefenn
hogyha egymáshoz közelednénk
gyermekeink közénk pörögnek
a te szoknyádba kapaszkodnak
az én ingembe akaszkodnak
kik öleléseinkből lettek
meghiúsítják ölelésünk
mire este lesz elaludtál
mikor reggel lesz én még alszom
majd beleöljük billentyűkbe
Te odalenn a zongoránál
én idefenn számítógépnél
amit elmondanánk egymásnak
egyetlen nagy ölelkezésben.

Lovasi András előadásában a youtube-on itt.

Kafka: Az átváltozás - Abe Kóbó: A negyedik jégkorszak

Hát, ez is egy olyan könyv, ami tipikusan azt példázza, hogy én mindig "rossz" oldalra állok. Ezzel először Kafka Átváltozásánál szembesültem. Az Átváltozásból rádióban hallottam először részleteket felolvasni még iskolás koromban egy vasárnapi ebéd közben. Elképzeltem, hogy milyen érzés lehet egy reggel arra ébredni, hogy bogárrá változott az ember - brr, nem, ez nem jó, az ember utána egy csomó dolgot nem tud csinálni, amit korábban. Azután a gimnáziumban, mire kötelezően beszéltünk róla az irodalomórán, már elolvastam a könyvet is. Emlékszem, iszonyúan sajnáltam Gregort, aki bogárrá változott egy reggelre, és a szülei innentől kezdve nem szerették, ami - továbbá a leírt előzmények - már biztossá tették, hogy sosem szerették őt. Testvérével együtt kihasználták, élősködtek rajta korábban, majd amikor "bogár lett", kellemetlenné vált számukra, és a végén, ha jól emlékszem meg is szabadultak tőle. Emlékszem, hogy a rádióban és a fordításban is a bogár szót használták!

Aztán megdöbbenve szembesültem az irodalomórán a tanár által elénk tárt kötelező "értelmezéssel": Gregor egy féreg volt, egész életében úgy élt, mint egy féreg (nem voltak saját vágyai, mindig szolgalelkűen teljesítette környezete kívánalmait, a sajátjait alárendelve mindezeknek), törvényszerű hát, hogy egy nap testi valójában is féreggé vált.

Mi van? Én hüledeztem, hogy mi a fenéről beszélnek, én ezt a féreg-motívumot fel sem fedeztem a könyvben. Talán a bogár lehet a kulcsszó: a bogár számomra egy rokonszenves állat, mondjuk egy szentjános-bogár vagy egy kis fekete-fényes páncélos bogár képzetét kelti bennem. Féreg? Én akkor még nem láttam soha csótányt, az irodalomtanárom viszont valószínűleg igen, és ő ezzel azonosította Gregort. De a csótány nem bogár! (Nem? És a svábbogár?) Szóval én a mai napig nem tudtam elfogadni el ezt a magyarázatot, számomra Gregor még mindig egy sajnálatra méltó Ember volt, aki életét eltaposva fejezte be. És ez nem kecsegtet túl sok jóval.

Aztán persze van a tékozló fiú története, ami szintén előkerült irodalomórán. És egy csomó bibliai történet, ahol nem tudtam elfogadni a magyarázatokat, illetve nagyon is jól megértettem ezeket az alantasnak bélyegzett érzelmeket és motivációkat: Káin és Ábel, Ábrahám és Izsák. Számomra ezek a történetek csak azt mutatják, hogy a bennük élő Isten játszadozik "hőseivel", próbára teszi őket - ugyan mivégre? Miért kéne Ábrahámnak jobban szeretnie és valóságosabbnak elfogadnia egy hangot, mint a saját fiát? Persze ma már azt is gondolom, hogy ez a mostani valóság nem feltétlenül "A" valóság. Azaz lehet, hogy ez csak egy álom, egy szerep, amit az ember levet, ha belép az igazi valóság kapuján. És felölt egy másikat, amikor újra kilép onnan.

Aztán milyen módszer az, hogy Isten az egyik gyerek áldozatát elfogadja, a másikét sohasem? Ez is csak azt mutatja, hogy játszadozik. Én egyáltalán nem csodálkoztam, hogy Káin gyilkossá vált, nagyonis megértettem a féltékenységét. Bár ez csak az első, "állati" reakció, ma már azt hiszem, jobban tette volna, ha lehiggad, végiggondolja a dolgokat, és valami frappánsabbat eszel ki.

A tékozló fiú.. hát ez is egy féltékenységes sztori: "Hol voltál te, amíg én keményen dolgoztam? Szórakoztál. Most hazajössz és apám mindent eléd tesz? Aztán újra elmész? Szórakozni?" Ezt csak kicsit értem, de a megértésem most is az otthonmaradott testvéré. Ezekkel a történetekkel az a bajom, hogy mindig csak egy szemszögből mutatja a dolgokat - a kutya sem tudja, mit gondolt Ábel, Izsák vagy a hazatérő fiú. Lehet, hogy kiderülne, hogy Izsák egy idegesítő kisgyerek volt, akitől megnyugvás megszabadulni, a hazatérő fiú eddig keményen dolgozott egy hajón, Ábel pedig értelmi fogyatékos volt, akire méltatlan dolog féltékenynek lenni.

Szóval mindig a rossz oldalon voksolok, ahogy Woody Allen mondja: "mindenki beleszeretett Hófehérkébe, én azonnal beleestem a gonosz hercegnőbe". Ez A negyedik jágkorszak is ilyen volt. (A hosszú bevezetés után csak eljutottunk a mondandó céljához!) Dióhéjban a történet, hogy Kacumi professzor és jobbkeze, Joriki kollégáik segítségével megépítenek egy jövendőmondó számítógépet Japánban. Aztán a kollégák, élükön Jorikival külön "vállalkozásba" kezdenek - ez csak a könyv végén derül ki egyértelműen -, Kacumi háta mögött. A lényeg az, hogy Kacumi számára a valóság az, hogy felsőbb körök nem engedélyezik a gép használatát, ezért ő azt elég korlátozottan is használja a történetben. A kollégák azonban a háttérben már bírnak információkkal a Föld jövőjéről és Kacumi gondolatmenetének, lehetséges reakcióinak kifürkészésére is használják a gépet. A Föld jövőjét illetően: egy irdatlan szökőárnak köszönhetően a Föld felszínt víz fogja borítani, s az emberiség csak úgy tud fennmaradni, ha kopoltyús embereket fejlesztenek ki terhesség-megszakításon "átesett" (azaz "felesleges") embriókból. (A sors furcsa fintora, hogy Kacumi és felesége is elvetették a fiúkat.) Szóval több kaland után a kollégák Kacumi elé tárják, hogy a számítógép szerint ő az új rendet elfogadni képtelen lesz, reakciói veszélyeztetik a terveket, ezért meg kell tőle szabadulni. Persze idáig több esemény után jutunk el, amelyek során a kollégák meggyőződhettek róla, hogy a gép állításai helytállóak Kacumi konzervatív reakcióit illetően. A fülszöveg és a szerző által írt előszó azt írja, hogy a professzornak azért kell (megérdemelten!) súlyos árat fizetnie, mert nem tudja elfogadni, hogy a változás bekövetkezhet ugrásszerűen, anélkül, hogy jelei a jelenben láthatóak lennének.

Hát, itt megint fennakadtam. Számítógépes modellekkel foglalkozom és ennek köszönhetően ismerem azt a fogalmat, hogy BIZONYTALANSÁG. Nem tudom a modellt úgy elfogadni, mint a valóság tökéletes mását, előrejelzését, mint "A" valóságot. A modell SOHA nem tökéletes, ebben a futurisztikus esetben is olyan rendszert ír le, aminek jövőbeli állapota nagyban függ a kezdeti feltételektől - márpedig a kezdeti feltétel SOHA nem pontos. Ezt még egy science-fictionben sem tudom elfogadni! Szerintem a fizika törvényei a tudományos fantasztikumban is érvényesnek kell maradniuk! Szóval az, hogy fel sem merül a könyvben, hogy a jövendőmondó számítógép előrejelzése csak egy valóságot jelenít meg a sok lehetséges közül, számomra elfogadhatatlan. (Jóllehet, az ugrásszerű változások jelenségét ismerem tanulmányaimból, azaz az ilyesmi nem kizárt.)

Utazás olvasójeggyel

Két könyvet is elolvastam az elmúlt héten Kis Antóniától: az Álmok délutánját illetve Stonehenge-i feliratokat. Az előbbi egy novellafűzér volt, utóbbi egy regény.

Nem is igazán tudtam eddig, hogyan kell novelláskötetet olvasni. A regény, az egyszerű: az ember lánya nekikezd egy estén, amikor több ideje van és csak olvassa-olvassa nagy kortyokban, amíg a végéhez nem ér. A novellában viszont nem a történet folyama ragadja el az embert, ezek rövid, velős, vázlatos mini-történetek. Egy kötetben általában ritkán-lazán vannak kapcsolatban egymással, ezért nem lehet őket olyan lendülettel és egyhuzamban olvasni, mint a regényt - be kell osztani. Viszont ha ezt betartva csak 2-3 novellát olvasunk el egyszerre, akkor hamar, akár fél óra alatt "végzünk". Ezzel viszont elvész az olvasásnak az az élménye, ami a hosszú történetek esetében megadatik: az, amitől úgy érezzük, hogy "benne" vagyunk egy történetben, magával ragad a cselekmény, azaz amitől mindmáig a könyv (a regény) a legjobb legális tudatmódosító szer!

Szóval a novellákat közelekedési eszközökön kell olvasni, illetve postán sorbanálláskor. Reggel és este, amikor fél-egy órát utazunk a munkába buszon, trolin, villamoson. Ez az idő pont arra elég, hogy azt az 1-2 novellát "legyűrjük", és megemésszük.

De nézzük a konkrét könyveket! Bevallom hősiesen az Álmok délutánját nem élveztem, sőt sokszor nem szerettem. Pedig jó kis történetek voltak, néha humorral. De mindegyikben ott volt valami szomorúság.. a végén csak kibukott mindig.. A fülszöveg jól írja, hogy csupa-csupa hiányérzet, amiről szólnak a történetek, például a nő, aki szerelmes levélkéket talál minden nap a postaládájában, és azt hiszi (azt szeretné), hogy a férje írja ezeket. És a körülmények, gondolatok, érzések nagyon is reális leírása - tulajdonképpen ez az, amiért kicsit "kellemetlenek" ezek, hogy annyira "igazi" ez a szomorúság és hiány. Tehát Bächer a könyv hátoldalán írott mondatában fején találja a szöget: "ha az élet érdekes és értékes, akkor Kis Antónia prózája is az" - érdekes és értékes, csak az ember nehéz szívvel olvassa. Kunderával vagyok így: olvasom, de nem "szeretem" a könyveit.

A Stonehenge-i feliratok viszont egy gyönyörű regény, pedig nem is happy ending-es. Szóval ez egy szerelmi történet, abból is szép fajta. A (kb. 50-es) macskaarcú Gabriella és a (kb. 40-es) szép Mihály valószerűtlenül szép szerelmének kialakulását és mindennapi létezését "éljük". Ebben a szerelemben a hétköznapokon is imádják egymást, egymás közelségét az alanyok, s szeretettel és elfogadással közelednek mindenhez, amit a másik szeret. A tíz évvel ezelőtti vágyálmaimat és a ideáljaimat láttam viszont a regényben, amikor azt gondoltam, csak így érdemes élni az életet. Most látom, hogy másnak a fejében is ez a kép él a szerelemről.

"SZERELEM, SZERELEM, SZERELEM, köpni kell!" (A.E. Bizottság, itt meghallgatható).

Vasárnap délután a Szépművészetiben

A vasárnap délutánt a Szépművészeti Múzeumban töltöttem, a Turner és Itália, illetve A Szentföld öröksége című exhibiciókon.

Turner érdekes figura volt ezzel az Itália-imádatával. Évekig úgy festett itáliai tájakat, hogy soha életében nem járt ott, mások útleírásai és képei alapján alkotta meg az első ilyen témájú festményeit a borongós Angliában. Érdekes, hogy a festők ábrázolásmódjára, de leginkább a színeire milyen hatással van az, hogy hol festenek. Pedig logikus, hogy teljesen mas képek születnek egy gyakorta ködös-esős Albionban, és mások a napsütéses mediterrán országokban. Van Gogh életrajzában is írták, hogy megváltozott a színkezelése miután kimozdult Hollandiából (például mennyire komor a Krumplievők és milyen színes a Hollók a gabonaföldek felett, pedig ez már állítólag a halálról szól), illetve Gauguin barbizoni képei is nagyon jellegzetesek.

Szóval Turner sokáig csak a mások szeme által megszűrt módon festette a maga drága Itáliáját, majd ezt a fény- és színtechnikát átvitte a hazai tájfestészetébe is - azaz angliai tájakat festett olasz, tehát napfürdette stílusban - a szürke, zöld, barna árnyalatait felváltotta a sárga sokféle változatával.

Azután persze Turner is eljutott Itáliába, "Turner megpillantja Itáliát" - ezzel a címmel illeték ezt a korszakát a Szépművészetiben. Olaszországi utazásai során azonban esze ágában sem volt festeni, nem pazarolta erre a drága időt, hanem a kis jegyzetfüzetébe ceruza-vázlatokat és jegyzeteket készített egy-egy témához, amelyeket hazaérkezése után dolgozott ki. Az is érdekes, hogy milyen agyszerkezete lehetett, hogy a táj és épületek elrendeződésén túl fényekre, színekre, árnyékokra emlékezett - ráadásul nem is egy-két képről van itt szó, hanem tíz-húszról.

Számtalan olyan képe is volt, aminek csak egy része volt befejezve, mondjuk a tájkép középső vízszintes vonala, azaz a horizont, a kép többi részén pedig a ceruzával meghúzott vázlat látható. Turnert egyébként kortársai viccesen over-Turner-nek (azaz felforgatónak) is nevezték - persze csak miután már nevet szerzett magának és érdemes volt attól tartani, hogy hatással lehet a fiatal festőnemzedékre.

Volt Turnernek egy Velence-sorozata is, amiben fokozatosan nyilvánult meg a fényőrülete. A képek témája zömmel a napfényben fürdő Velence, többféle variációban, az egyiken gyakorlatilag Velencét már nem is lehet kivenni, csak a fehér szín különböző árnyalatait - nekem nagyon tetszett.

Amúgy szerintem a legeslegjobb a képe A Temeraire hadihajó utolsó útja a Temzén napnyugtakor. Ezt még iskolás koromban láttam egy lexikonban és igencsak megragadott - viszont nem szerepelt a kiálltáson, de most idetettem a blogra képnek.

Ha már a tetszésnél tartunk, el kell mondjam, hogy a Szépművészetiben található múzeumbolt készlete pocsék, katasztrofális, egyszerűen felháborító. Azt sejtettem, hogy nem pont azokból a képekből lesz nyomtatott képeslap, ami nekem tetszett - na de az azért túlzás, hogy erre a remek kiállításra egyetlen képeslap készült. Ugyanakkor a múzeumbolt tele van a régebbi kiállítások anyagaival (pl. a nyár eleji Mucha-ajándékokkal vagy a sok évvel ezelőtti impresszionistákkal), aminek már semmi keresnivalója nem lenne a múzeumban.