
Krakkótól Auschwitzig körülbelül másfél óra az út. Az idő az
úticélhoz illően gyászos volt: szürke, esős. Auschwitz tulajdonképpen egy kisváros, amelynek lengyel neve
Oswiecim, de nem ezen néven tett szert hírnévre a második világháború után. A német név jelentéséről az interneten azt
írják, hogy kikapcsoló - de én ezt nem hiszem, mivel itt
valószínűleg az angol
switch szóra és a német
aus, azaz ki
igekötőre asszociált az író, ami sehogy nem jön össze. Egyébként nincs jelentősége, mert a németek - mivel kereskedelmi útvonalukra esett a hely - már jóval korábban elnevezték, így a német név ártalmatlan, és amúgysem okolható mindazért, ami ott történt.

Amit Auschwitz illetve
Auschwitz-Birkenau néven emlegetnek, az tulajdonképpen két tábor. A
birkenauiba (Auschwitz 2-be) érkeztek a vonatok, és a gyilkosságok zöme is itt történt. A tábor három sínpáron három irányból tudta fogadni a transzportokat, és nem túlzás, hogy ezrével érkeztek az emberek: egy-egy transzporttal 2-3000 ember jött. A tábor szögesdróttal volt körülvéve, melybe áramot vezettek, de ugyanilyen szögesdróttal szeparálták el a férfi és női részleget. A
birkenaui táborban, ha nézzük a fotókat, akkor több (4) kéményt, azaz krematóriumot látunk, az auschwitzi táborban (amit Auschwitz 1-
nek hívnak) csak 1 van - azaz
Birkenauban nagyipari méretekben folyt az emberek megsemmisítése. Arra is figyelmesek lehetünk, hogy Auschwitz 2-
ben huzatos
fabarakkokban, míg Auschwitz 1-
ben cserépkályhákkal ellátott
téglaépületekben voltak elhelyezve a foglyok - azaz az 1. táborban nagyobb volt a túlélési esély (és arány). A foglyok
kivégzésére hatékony módszert fejlesztettek ki, ismerjük a zuhanyzók,
zuhanyrózsák,
ciklon-B gáz történetét. És olvastuk a
Mesterségem a halál című könyvet. Persze voltak, akik külön elbánásban részesültek, azaz másféle halál vált rájuk.

A híres
Arbeit macht frei felirat egyébként Auschwitz 1-ben található. Az életben hagyott foglyokat mezőgazdasági vagy építési munkákra vezényelték a környező területekre, azaz minden reggel kiléptek a táborból, de a többség nem ezen a kapun keresztül. Ugyanis a táborok kb. 400 ezer ember befogadására voltak alkalmasak, amiből Auschwitz egyszerre 15-20 ezer ember számára tudott helyet biztosítani. (Mivel innen nem volt hova tovább, ezért voltak transzportok, ahonnan egyenesen a gázkamrákba masíroztak az emberek.) Itt persze most azt képzeljük el, hogy ezek az emberek úgy voltak összezsúfolva, mint az állatok egy nagyipari üzemben, azaz az emeletes priccsek egy-egy szintjén nyolc-tíz ember aludt, egy barakkba 700 ember volt betömve és erre a 700 emberre kb. 8 vécé jutott. Mindenesetre egy városnyi ember "élt" együtt ezen a két helyen, ráadásul nem is egy kisvárosnyi. És ezen a városnyi helyen volt minden, amire a városlakóknak általában szükségük lehet - például saját nyomda, fotólabor, kórház, stb.
Hogy kik voltak a táborok lakói? Lengyel, orosz foglyok, zsidók Európa minden részéből, magyar zsidók szép számban, cigányok,
homoszexuálisok - mindenki, aki nem tetszik. Egy térképen mutatják, hogy Európa minden szegletéből szállítottak ide embereket.

Fotókat készíteni egyébként csak a kint lehetett, a belső termekben, a blokkokban (azaz Auschwitz 1-i
téglaházakban) nem, ez alól kivétel volt a magyar kiállítás. Néhány blokkban kiállítást rendeztek be az érintett nemzetek - ezek egyike a magyar kiállítás a lengyel, orosz és cigány mellett.
Azt hiszem, az egyik legborzasztóbb dolog ebben az egészben, hogy mindezt túl lehetett élni. Először szépen finoman a zsidó ember társadalmi öntudatát ássák alá különböző tilalmakkal arra vonatkozóan, hogy hova mehetnek, hova nem, mit tehetnek meg. Aztán ez egyre durvább méreteket ölt - már nem tarthatják meg üzleteiket. A zsidó ember beletörődik, hogy tiltásokkal kell szembenéznie, hogy szabadsájogait korlátozzák. Azt mondja, nem számít, mert értékeit még meghagyják, a szabályok pedig betarthatók. Azután a zsidókat megfosztják lakásaiktól - beköltöznek a gettóba. A zsidó ember ebbe is beletörődik, azt mondja, nem számít, mert ha kényelmetlenül is, de viszonylagos szabadságban él a családjával - összepakolja legfontosabb holmijait és megosztja a kapott lakást nyolc-tíz családdal.

Ezután a zsidó embernek kényszermunkát kell végeznie, beterelik egy táborba. A zsidó ember azt mondja, nem számít, a lényeg, hogy ő és a szerettei ha nem is szabadon, de életben maradnak - összeszedi fontos holmijai közül a bőröndnyi legfontosabbat, fogja a családját és felül a vonatra. A zsidó ember megérkezik a táborba, ahol elveszik a tárgyait, megfosztják személyes szabadságától, a szeretteitől jó eséllyel csak később. Azután azokat is szépen lassan kiirtják, a zsidó embert közben csontig kihasználják, végsőkig megalázzák. A zsidó embernek már semmije és senkije nincsen. A zsidó ember nem mond már semmit, de még mindig, még mindig él, és életben akar maradni. Miért??? Hogyan lehet túlélni azt, hogy az Embertől elvették az életét? És hogyan lehet a felszabadulás után egyedül, kifosztva, magányosan újra felépíteni az életet?
Hogy a zsidók többsége miért tette a fejét önként a hurokba? Talán egyszerűen csak kevesen látták ennek az egésznek az iszonyú végét - talán még viszonylag indokolható módszerekkel indult (pl. kvótázással az egyetemi helyeken), és aztán fokozatosan fajult egy egészen becstelen valamivé ez a dolog. Ha egy folyamatban az ember benne van, akkor nem feltétlenül látja a "haladás" irányát és a lehetséges végkimenetelt, ehhez kicsit máshova kell helyezkedni, felülről-kívülről kell ránézni. Azt mondhatnánk, hogy azért mégiscsak vannak dolgok, amiket objektíven mégsem lehet elfogadni semilyen körülmények között, pl. ki az, aki jogosnak gondolhatja, hogy anélkül, hogy bármit tett volna, bezárják egy táborba és önként csomagol is? És ki az, aki jogosnak gondolhatja, hogy ugyanezt megteheti egy embertársával? Talán ezek az emberek elvesztették a realitásérzéküket, önmaguk megítélését illetően? Lehet ilyen? Vagy egész egyszerűen csak nem volt már lehetőségük mást tenni, azt gondolták, még mindig a kisebbik rosszat választották, mint beleugrani egy másik bizonytalan választásba, mondjuk egy idegen országban. Könnyű ezeket a kérdéseket feltenni ma, de ott, benne az eseményekben csak kevesen gondolhatták, hogy kollektíven ilyen messzire elmehet az ember aljasságban, s egyáltalán, hogy ez a rendszer időben ilyen sokáig fenntartható lesz.
A másik rémisztő dolog az a végtelen precizitás és szervezettség, amivel a németek mindezt "lebonyolították". Eleinte lefotóztak mindenkit, akit munkára osztottak be (az egyik blokkban bekeretezett fotók végtelen sora van kiállítva - a fotós soha az életben nem akart többet fényképezőgépet venni a kezébe), később már csak tetovált számokkal azonosították őket. Minek?

Ki kereste volna ezeket az embereket? Hiszen minden élő családtagjuk különféle táborokban volt. A halottakról halotti bizonyítványokat állítottak ki természetes halálokot megjelölve. Kinek-minek, ha egyszer a világuralom reményében háborúztak? Mit gondoltak, ki előtt kell majd ezekkel az emberekkel elszámolniuk? Listák készültek mindenről s mindenhez, mindenki nyilván volt tartva precízen és naprakészen. Az a logika is milyen körmönfont, amivel a bőröndjüket becsomagoltatták ezekkel az emberekkel! Egy bőröndnyi csomagot engedélyeztek mindenkinek. Nyilvánvaló, hogy ilyenkor mindenki ugyanazokat a dolgokat teszi a bőröndbe: tárgyakat, amiket értéknek tart. S annyira nem vagyunk különbözőek, hogy veszély esetén ne hasonló dolgokat tartanánk értéknek: pénzt, ékszert, kisebb, pénzre váltható kincseket. Azután ezek a bőröndök soha többet nem kerültek a tulajdonosaik kezébe. Auschwitz 1-ben az egyik barakkban volt egy teremsarok tele ezekkel az üresen kongó, horpadt
bőröndökkel, rajta a nevekkel, címekkel - mintha csak egy kórházban adták volna le őket, annak reményben, hogy távozáskor visszakapják. És egy másik teremsarok szemüvegekkel. Egy harmadik fésűkkel. Egy negyedik cipő- és fogkefékkel. Egy ötödik cipőkkel. Egy hatodik művégtagokkal, botokkal. Egy hetedik imaköpenyekkel. Egy nyolcadik pedig hajjal - még a hajuktól is megfosztották őket, hogy abból is
hasznot hajtsanak. Hasznot? Vajon milyen hasznot lehetett ezekből az emberekből kipréselni? Milyen gazdasági haszon kitermelésére voltak ezek az élő csontvázak képesek a
kényszermunkájukkal? És minden reggel a foglyokból álló zenekar zenéjére vonultak ki a kapun munkára, és este erre a zenére masíroztak vissza - mintha valami értelme lenne ennek az egésznek. A németek olyan színházat építettek itt fel, mintha a siralmas díszleteken és a nyomorúságos körülményeken túl még mindig lenne értelme ennek az egésznek, ennek az életnek, szenvedésnek. Őrület, micsoda beteges mániába átcsapó precizitással volt itt minden megtervezve!

Hogy a falu lakói mit vettek észre?
Valószínűleg feltűntek nekik a
természetellenesen sovány emberek, ha máskor nem, hát amikor kivezényelték őket a munkára. Hogy miért nem tettek valamit? Megszállt ország voltak, megszállt országban az ember, pláne ha vidéki, nem ugrál. Rengeteg
lengyel is a táborban végezte. Hogy a magyar zsidók rendkívül rövid idő alatt "deportálódtak" a
magyar budapesti, soproni, debreceni gettókból és rendkívüli hatékonysággal váltak füstté, arról számtalan dokumentum szól. Sokan felemlegetik a magyarok hihetetlen közönyét, amivel a zsidók elhurcolását figyelték. Ez egy teljesen más eset, mint a lengyeleké - ugyan német megszállásnak nevezzük ezt az időszakot, de valójában a németek szövetségese volt
Magyarország. A budapesti zsidók európai szinten is igen gazdagnak számítottak - erre a vagyonra nagyon szívesen tették rá a kezüket a magyarok. A zsidókat azért gyűlölték, mert irigyek és féltékenyek voltak a gazdagságukra, a tehetségükre. A cigányokat most azért gyűlölik, mert irigyek és féltékenyek a szegénységükre, de leginkább a segítségre, amire rászorulnak. Hát, ilyen ez a magyar ember: mindig keresi a bűnbakot önmaga sikertelenségéért.
"Amikor elvitték a zsidókat nem szóltam, mert nem voltam zsidó. Amikor elvitték a cigányokat nem szóltam, mert nem voltam cigány. Amikor elvitték a kommunistákat nem szóltam, mert nem voltam kommunista. Amikor elvitték a papokat nem szóltam, mert nem voltam pap. Amikor elvitték a hívőket nem szóltam, mert nem voltam hívő. Most, amikor jönnek értem, már nincs aki szóljon értem." (Martin Niemöller)
Az ember, ha érez, azt hiszem, életében számtalanszor felteszi magának a kérdést, hogy az egyik vagy a másik szerepben (oldalon) mit tett volna. Az, hogy az Ember mit gondol, elég egyértelmű és állandó. Hogy aktívan mit tesz, mit tenne, az nekem még ma is kérdés.
Az itt megöltek száma 1,5 millió körül van, köztük 1,1-1,3 millió zsidóval és ebben 430 ezer magyar zsidóval. Az áldozatok számát nehéz megbecsülni, mert a nácik igyekeztek megsemmisíteni precíz
dokumentációjukat. Krakkóban a háború előtt 65 ezer zsidó lakott. Ma 200 (!) zsidót tartanak számon, legalábbis 200 zsidót, akik gyakorolják a vallásukat. A zsidók nem jöttek többé vissza a
gázkamrákból a háború után, a zsidó negyed már nem
zsidólakta negyed többé. Azt hiszem, ez érthető.
Filmeket is forgattak ezen a helyen,
pl. a
Sorstalanságot. De
Spielberget és a
Schindler listáját nem engedték be a tábor területére, nekik kint kellett a díszleteket felépíteni a filmhez. Egyébként a helyet az UNESCO a
Világörökség részének nyilvánította.

A látogatók száma a táborokban átlagosan 500 ezer évente, de 2007-ben pl. 1,2 millió ember látogatta meg a helyet. A látogatói listát a lengyelek vezetik, mert az iskolásoknak mindig megmutatják a tábort. A lengyeleket az amerikaiak, britek, németek követik, a magyarok a képzeletbeli lista 15. helyén állnak, ami nem is rossz arány tekintve, hogy milyen kis ország vagyunk. A múzeum területén egyébként 150 idegenvezető dolgozik, ebből ketten kalauzolnak magyar nyelven. Milyen érzés lehet vajon ezt a munkát választani, naponta háromszor-négyszer elmesélni-magyarázni embereknek a borzalmakat, minden nap, éveken keresztül? Ez egy igazi hivatás, vagy ha erősebben akarok fogalmazni, akkor küldetés!
A krakkói út ötlete egy rövid írás olvastán jött. Pontosabban hosszú évek óta szerettem volna megnézni a helyek egyikét, ahol egy országnyi embert kifosztottak és meggyilkoltak, de az írás egy mondata végre tettre is sarkallt. Így hangzott ez a mondat
Bächer Iván tárcájában (ami egyébként
itt olvasható): "Mert - konstatálta döbbenten - Auschwitz ma szép hely."