Friss levegő Zakopanéban

Az utolsó napot Zakopanéban töltöttük, "Lengyelország téli fővárosában". A város mintegy 100 km-re van Krakkótól, a buszparkolóban rögtön sajtárusok fogadtak bennünket, akik mindenféle pénznemben kínáltak különféle sajtokat. Állítólag használják magyarul a kecske, tehén, juh szavakat a sajttípusok megnevezésére, ha magyar vevővel találkoznak.

Előző este Évike hideggel és 30-centis hóval kecsegtetett minket, s az ideút során valóban ködös-borús idő is volt, de itt a hegyen már sütött a nap, s csak foltokban akadt hó. Első útunk a helyi templomba vezetett, amelynek különlegessége a faszerkezet volt. Mivel mise volt éppen, és még az imádkozók sem fértek be a templomba, így előbb a vele szomszédos temetőben tettünk egy sétát. Jellemző itt köröskörül mindenre a nagyon finom és részletes kidolgozottság és egyediség - ez a temetőben sem volt másképp. Nem bírtam megállni, hogy néhányat meg ne örökítsek a szép síremlékek közül (amúgyis abnormális módon vonzódom a temetőkhöz. Talán ez még a gyerekkorból maradt vissza, amikor még csak egyetlen temetőbe jártunk hárman, egyetlen ember sírjához, akit én nem sosem ismertem. Mindig este mentünk, sötét volt már, mert novemberben már korán sötétedik, s engem a gyertyák folyamatos égésének felügyelete kötött le, meg persze a temetői forgatag.) Persze ezt a kis hegyi temetőt is megérintette a háború annyiban, hogy még ennek a városnak is vannak háborús hősei - a síelős hírnökök, futárok, akik síléceiken gyorsan és fennakadás nélkül hozták-vitték a fontos híreket. Bár mint a temetői emléktábla mutatja, nem mindig fennakadás nélkül.

Mire a temetői vizittel végeztünk, a mise is végetért, bemehettünk a templomba. Egy egyszerűen szép belsőbe léphettünk be, fából volt kifaragva minden - persze normál esetben is fából van sokminden egy templomban, de itt nem volt aranyozás, festés, minden természetes faszínű volt. Én leragadtam a bejáratnál, az ajtó felett volt egy rács, ami nagyon szépen volt kifaragva - néha csak ezt eresztik le, hogy akkor is be lehessen kandikálni a templomba, amikor belépni nem lehet.

Ezután körül sem nézve elrohantunk a piac végére, hogy Évike megvegye a jegyet a Gubalowkára, ahol hatalmas sor állt a jegyvételre várva. Ezt követően magunkra is lettünk hagyva kb. háromórányi szabadidővel. Azt hiszem, hogy a hegyet is Gubalowkának hívják meg az eszközt is, ami felvisz oda. Mindenesetre Gubalowkáztunk, azaz felsiklóztunk a hegytetőr, ott szép kilátás nyílt a szemközti csúcsokra, és le a völgybe. A turisztikus oldalon hasonló dolgokat lehetett vásárolni, mint odalenn: sajtokat, kötött és faragott holmikat. Mi itt sétálgattunk, felmértük az árakat, majd leültünk a napsütésben kávézni. Ragyogó idő volt idefenn, a kabát és a harmadik pulóver is lekívánkozott.

Amikor eluntuk magunkat, visszasiklottunk a völgybe és megkezdtük utolsó zlotyijaink elköltését. Nekem nem volt nehéz dolgom, mert már csak 14 zlotyim volt, ezt elég gyorsan elköltöttem néhány sajtra, amit előtte meg is lehetett kóstolni. A sajtok küllemre is nagyon dekoratívak, úgy néznek ki, mintha faragva lennének, és a füstölésnek köszönhetően a színűk is "fás" - úgyhogy jól illeszkednek a város történetébe. A pénzköltés után még mindig maradt egy órányi időnk, úgyhogy úgy döntöttünk, eltévedünk egy kicsit és minderre a sétálóutcában kerítünk sort. Tehát egy órát bandukoltunk ebben a szintén érdekes utcában, ami a fa- vagy csak fatetejű házaival igen elütött a megszokott sétálóutcáktól. Eltévedni sajnos nem tudtunk, pontban egy negyvenkor ott voltunk a megbeszélt találkozási helyen (hiába, jól lettünk idomítva).

3/4 kettőkor indultunk ebédelni a Pokol csárdába. Az étterem szintén faház volt, de kellemes idő fogadott odabenn - a szigetelést összesodort faforgácsok biztosították. Az egyik falon régi sílécek és -cipők voltak kifüggesztve, de ezen kívül is volt néznivaló a falakon. Erről jut eszembe, hogy hatalmas tömeg volt Zakopanéban, nem is tudom, hogy lehet ezt bírni, még nincs is síszezon, mi lehet itt olyankor? Az ebéd amúgy tócsni és gombás marhapörkölt, sör és túrós süti volt. Kávézásra már nem maradt idő, pontosabban nem hagytak időt (valamiért Évike kényszeresen rohant mindenhonnan, pedig innen már "csak" hazamentünk) - úgyhogy igencsak megveregettük a vállunkat, hogy mi előrelátóan már a hegyen magunkhoz vettük mindennapi adagunkat.