Utazás olvasójeggyel

Két könyvet is elolvastam az elmúlt héten Kis Antóniától: az Álmok délutánját illetve Stonehenge-i feliratokat. Az előbbi egy novellafűzér volt, utóbbi egy regény.

Nem is igazán tudtam eddig, hogyan kell novelláskötetet olvasni. A regény, az egyszerű: az ember lánya nekikezd egy estén, amikor több ideje van és csak olvassa-olvassa nagy kortyokban, amíg a végéhez nem ér. A novellában viszont nem a történet folyama ragadja el az embert, ezek rövid, velős, vázlatos mini-történetek. Egy kötetben általában ritkán-lazán vannak kapcsolatban egymással, ezért nem lehet őket olyan lendülettel és egyhuzamban olvasni, mint a regényt - be kell osztani. Viszont ha ezt betartva csak 2-3 novellát olvasunk el egyszerre, akkor hamar, akár fél óra alatt "végzünk". Ezzel viszont elvész az olvasásnak az az élménye, ami a hosszú történetek esetében megadatik: az, amitől úgy érezzük, hogy "benne" vagyunk egy történetben, magával ragad a cselekmény, azaz amitől mindmáig a könyv (a regény) a legjobb legális tudatmódosító szer!

Szóval a novellákat közelekedési eszközökön kell olvasni, illetve postán sorbanálláskor. Reggel és este, amikor fél-egy órát utazunk a munkába buszon, trolin, villamoson. Ez az idő pont arra elég, hogy azt az 1-2 novellát "legyűrjük", és megemésszük.

De nézzük a konkrét könyveket! Bevallom hősiesen az Álmok délutánját nem élveztem, sőt sokszor nem szerettem. Pedig jó kis történetek voltak, néha humorral. De mindegyikben ott volt valami szomorúság.. a végén csak kibukott mindig.. A fülszöveg jól írja, hogy csupa-csupa hiányérzet, amiről szólnak a történetek, például a nő, aki szerelmes levélkéket talál minden nap a postaládájában, és azt hiszi (azt szeretné), hogy a férje írja ezeket. És a körülmények, gondolatok, érzések nagyon is reális leírása - tulajdonképpen ez az, amiért kicsit "kellemetlenek" ezek, hogy annyira "igazi" ez a szomorúság és hiány. Tehát Bächer a könyv hátoldalán írott mondatában fején találja a szöget: "ha az élet érdekes és értékes, akkor Kis Antónia prózája is az" - érdekes és értékes, csak az ember nehéz szívvel olvassa. Kunderával vagyok így: olvasom, de nem "szeretem" a könyveit.

A Stonehenge-i feliratok viszont egy gyönyörű regény, pedig nem is happy ending-es. Szóval ez egy szerelmi történet, abból is szép fajta. A (kb. 50-es) macskaarcú Gabriella és a (kb. 40-es) szép Mihály valószerűtlenül szép szerelmének kialakulását és mindennapi létezését "éljük". Ebben a szerelemben a hétköznapokon is imádják egymást, egymás közelségét az alanyok, s szeretettel és elfogadással közelednek mindenhez, amit a másik szeret. A tíz évvel ezelőtti vágyálmaimat és a ideáljaimat láttam viszont a regényben, amikor azt gondoltam, csak így érdemes élni az életet. Most látom, hogy másnak a fejében is ez a kép él a szerelemről.

"SZERELEM, SZERELEM, SZERELEM, köpni kell!" (A.E. Bizottság, itt meghallgatható).