Krakkó első látásra

Csütörtök hajnalban hatkor volt a tervezett indulás a Hősök teréről. Szerencsére ez közel van a helyhez, ahol lakom, így elegendő volt a négyórai ébredés is. Fellépve a buszra már rögtön egy parázs kis vitába botlottam: a leendő ülésszomszédommal veszekedtek a mellette lévő ülésről egy kis félreértés miatt. A csoportunk vezetője egy fiatal nő, Évike - a neve (mármint annak általam használt változata) már mutatja, hogy nem lopta be magát a szívembe. Évike az út elején elmondta az útvonalat, a megállókat, a megállásokra ütemezett időt. Azt is megtudtam, hogy ezen a hosszú hétvégén rekordmennyiségűen indultunk el Krakkóba - csak ettől az utazási irodától összesen három busznyian, s nekik is kihívás ennyi embert egyszerre koordinálni. "De hát, mit tehettünk volna, mondtuk volna az utolsó 50 jelentkezőnek, hogy nem tudjuk elfogadni a jelentkezést?" Így visszanézve azt mondom, igen, jobb lett volna, ha ezt teszik, és nem a pénzsóvárságuk vezérli őket. Nade, lássuk szépen sorjában az eseményeket.

A buszút meglehetősen egyhangú volt, a veszekedős házaspár még egy kisebb összetűzést követően átette székhelyét a másik buszba, úgyhogy alantas kis szórakozás nélkül maradtunk. Alvás, szolid bámészkodás (Szlovákiában Donovaly, Árva vára mellett haladtunk el), szendvicsevés, kis útikönyv-olvasás volt a program Krakkóig. A buszon elég vegyes volt a társaság, fiatal párocskák, középkorú házaspárok gyerekkel (valaki elhozta a kétéves csemetéjét is) vagy duettben, lány- és nőbarátok, illetve nők önállóan. Közben az is kiderült, kik lesznek majd este a szobatársaim - igen, így többesszámban, egy háromágyas szobán osztoztunk este. Egyikük az ülésszomszédom, Kati, másikuk pedig az előttünk ülő idősebb nő, Erzsi, aki az út során állandóan csomagolt valamit. Azt mondom, idősebb, pedig a két nő között mindössze három év a különbség, 67- és 70-évesek, de ég és föld. Kati, aki mellett ültem, egy választékos ízléssel felöltözött, teljesen normális és kifejezetten szórakoztató nő, foglalkozását tekintve restaurátor. Elég hamar megbarátkoztunk (az utazás végeztével telefonszámot és emailcímet kaptam), odavagyok az ilyen egyéniségért: küllemében a részletekre ügyelő, észrevétlenül elegáns, keveset beszélő, de ha megszólaló, akkor okos és találóan szórakoztató dolgokat mondó. Erzsi egy teljesen más karakter, kissé szenilis, amivel jó szórakozási felületet nyújtott szinte az egész busz közönségének.

Az odaút során elmondták a fakultatív programokat (azaz a wieliczkai sóbányát és Auschwitzot), illetve a vacsorákat, amikre ott rögtön jelentkezni is kellett annak, aki tervezte a részvételt, és persze mindezekért külön kellett fizetni. Én mindkét programot és mind a négy étkezést megrendeltem, utóbbi elég jól volt ugyanis összeválogatva, nagy arányban tipikus lengyel, illetve egyik este zsidó ételekkel.

Délután fél négy felé érkeztünk Krakkóba, s a Wawelnél, a Grodzka sétálóutca alján tettük le a buszt. Fülhallgatókat és ehhez tartozó készülékeket kaptunk, mind a három busznyian, és ezen keresztül hallgattuk az idegenvezetőt, aki magyarul beszélt. Elindultunk felfelé a Grodzka utcán, amit szobatársunk, aki nem bírta a neveket megjegyezni, Godzilla utcának nevezett el, mi viszot Városi vagy Fő utcának gyanítottunk inkább a grod előtagból. (Valójában a gród lengyelül erődöt jelent - úgyhogy valahol a Godzilla sem volt olyan nagy melléfogás.) Ügyelni kellett, hogy ne marajon le az ember bámészkodni és fotózkodni, mert bizonyos hatótávolságon kívül már nem lehetett hallani az idegenvezetést.

Elsőként a Szent Mária Magdaléna téren kötöttünk ki. Itt kívülről megtekintettük a Szent Péter és Pál templomot, kapujában az apostolokkal. Ezután kicsit letértünk a Grodzka utcáról, és elsétáltunk a Collegium Novum épületéhez. Majd e kis kerülő után eljutottunk a Főtérre, azaz a Rynek Glówny-ra. Itt körbejártuk az éppen (mindig) felújítás alatt álló Posztócsarnokot, ami mondani sem kell, hogy fontos piaci központ volt és jelenleg is az. A Főtéren van a Városháza tornya, magát a Városházát már lebontották, de a tornyát meghagyták, pincéje egykori kínzókamrából kellemesebb hellyé, borozóvá avanzsált. A torony lábánál az oldalára dőlve hever a Fekete Fej, ami eredetileg egy ideiglenes kiállítás része volt (mint nálunk a tehenek?), aztán ittmaradt és most egy tökéletes találkozási pont a téren. A Főtéren van még a román stílusú Szent Adalbert templom is, amire csak úgy a tér sarkáról vetettünk egy pillantást, miközben elbandukoltunk a Barbakán felé.

Tehát a Flórián tér felé vettük az irányt, az azonos nevű utcán át. Az utca falán (azaz a városfalon) mindenféle stílusú és elég vegyes színvonalú képek vannak közszemlére téve - eredetileg fiatal főiskolás festők állították ki és árulták itt képeiket, ma viszont már nemcsak ők teszik ezt. Szóval kijutottunk a Flórián-kapuhoz, illetve a Barbakánhoz, ahol az idegenvezető beszélt a város szerkezetéről. Krakkót eredetileg négyszög-alakúnak tervezték párhuzamos utcákkal, de mivel már voltak e helyen más települések, ezért ezt nem sikerült tökéletesen kivitelezni - inkább csepp-alakja lett a belvárosnak. Egyébként Krakkó, a Visztula két partján fekszik és sokáig - pontosan 1609-ig - egyben fővárosa is volt az országnak. Fallal építették körbe, aminek egyik megmaradt szelete a Flórián-kapu, bástyája a Barbakán. A fal helyére parkot telepítettek körbe - ez a Planty.

Ezután visszementünk a Főtérre, és ott megálltunk a Szent Mária bazilika előtt. A templomnak két tornya van, amelyek nem egyformák, s a legenda szerint a különbözőség oka, hogy két testvér egymással vetélkedve építtette őket. a templom egyik tornyából minden órában harsonán szól a hejnal - ami a mi hajnal szavunkhoz kapcsolható, ugyanis katonai ébresztőt jelent. Miután meghallgattunk egy ilyen harsonaszolót, bementünk a templomba is. Belül nagyon gazdag díszítésű a templom, fényképezni nem, vagyis csak külön díj ellenében szabad. A főoltárnak külön története van: egy nürnbergi mester faragta ki, s mivel nagyon tetszetős foltárrá sikeredett, a lengyelek féltették is az idegen kezektől. Így a világháború alatt az oltárt becsukták, és biztosnak vélt helyre rejtették. A hely azonban nem bizonyult eléggé titkosnak, a németek ugyanis rátaláltak és kell-e mondanom, hogy magukkal vitték. Hogy, hogy nem, évekkel a háború után egy lengyel elindult a nagyvilágba és megtalálta az oltárt "szülőföldjén", Nürnbergben. Nem tudom, mégis mit gondoltak a németek; szép dolog a lopott holmi, csak kár, hogy nem lehet utána mutogatni. Ily módon értelmetlen barbárság kimozdítani természetes környezetéből.

A Szent Mária bazilika után befejeztük a közös programot, és kaptunk egy órányi szabadidőt a vacsoráig. Én ezalatt kicsit jobban megszemléltem a Főteret, belülről is megnéztem a Posztócsarnokot. Amit egyébként Fosztócsarnoknak is hívnak, nekem az itthoni Csarnok jut róla eszembe, de azzal ellentétben itt ékszereket és faragott dolgokat lehet vásárolni, a virág- és egyébpiac kint van a téren. Az eladók eléggé unottak, nem akarnak mindenáron segíteni. Ezután még útba ejtettem az Adam Mickiewicz emlékművet és a Városháza tornyának bejáratánál lustálkodó oroszlánokat. Miután kicsit hűvösre kezdett fordulni az idő, behúzódtam egy könyvesboltba néhány ajándékot kiválasztani. Érdekes módon, bár az elmúlt évben hivatalosan jelentősen csökkent szeretteim száma, valahogy az ajándékválasztás ugyanannyi időt vesz igénybe.

A vacsora a Főtérnél levő Sioux nevű étteremben volt. Két menü közül lehetett választani: egy lengyelebből és egy átlagosból. A lengyelben a zsurek levest pisztráng követte, a normálban pedig csirke. A zsurek kovászból, krumpliból kis hússal, tésztával készült finom savanykás leves - a hidegben jólesett. A pisztráng pedig pisztráng, a hozzáadott reszelt céklával és káposztával, Táncor sörrel finom vacsi. Asztaltársaim két korombeli pár volt, nagyrészt a csirkét választották Fantával. Az étterem mosdója igazán különleges, istállójellegű volt - persze nem funkciójában, mert az tökéletes volt, hanem kivitelezésében. Az étterem egyébként mindenféle bőrökkel és bőrre festett képpel volt tele, de azt hiszem, ezek közül is a felszolgáló-lányon lévő tehénmintás mellényke vitte a prímet.