Világcirkusz

Fantasztikus történet! Ahogy Müller írja: nem olvasni kell, hanem elképzelni - olyan hihetetlen képi világ tárul itt fel. Egy cirkuszban vagyunk, nem is akármilyen cirkuszban. Ernst Ludwig Kirchner, a Svájcba emigrált német festő "mániákus" késztetésének engedve hazarohan egy cirkuszi előadásról, tűzre veti festményeit és szíven lövi magát. Mielőtt meghalna, "álmodik" - egy cirkuszt, egy világcirkuszt álmodik, melyben ő a "Direktor", s öt felvonásban, öt világszámban mutatja be az ember(iség) életét: az ember születését, az ember eroszát, az ember küzdelmét, az ember halálát, az ember megváltását.

A szerepeket Kirchner életének valódi szereplői játszák, az események az álomban gyakran olyan valóságosak, hogy az emberek és állatok tényleg meghalnak, fájnak, szeretnek, szenvednek. Az előadás végén persze kiderül, hogy mindenki hiánytalanul megvan.

Azt mondják, földi életünk egy-egy szerep, amit mi írtunk magunknak, s aminek jelmezét levetjük, ha meghalunk. Életünk során sokszor (én szinte mindig) elfelejtjük, hogy valódi énünk nem azonos a szereppel, s teljes átéléssel játszuk azt. S amikor meghalunk, döbbenten ismerünk rá nemcsak saját igazi magunkra, de azokra is, akik a darabunkban szerepet kaptak. Életünk során néha sikerül levetnünk egyik-másik szerepünket, és újat öltenünk magunkra, de van, amikor egész életünkben ugyanazt az ábrándot kergetjük, s ugyanazokat a hibákat követjük el újra és újra - egyetlen alakítás rabjaivá válunk. Ez Müller hitvallása, szerintem szeret színházban gondolkodni, mert színházi ember.

De nemcsak a történet maga csodás, hanem születésének körülményei is azok. Egy amerikai éjszakai múzeumnézés közben Müllernek Amerigo Tot mesélt a kiállított képekről és alkotóikról, az "elfajzott művészetről", és a "veszélyes dilettánsokról", akik "megálmodták" a huszadik század borzalmát. Egy operatőr barátja követte és filmezte őket, s innen indult ki az egész. Közösen írták a történetet, amit filmre álmodtak. Mindez rá is nyomja a "bélyegét" a könyvre: olyan hihetetlenül színes képeket teremtenek pusztán szavakkal, ami még ebben a színek tobzódásától színtelenné vált huszonegyedik században is eleven és intenzív tud maradni. Újabb csodálatos mozzanat a történet körül, hogy a Fehér Bohóc (azaz a Direktor) szerepét Brando akarta eljátszani.

Azután mindebből nem lett semmi. Sem Brando szerepéből - a Fehér Bohóc lelkileg összetört, sem a filmből - az operatőr barát ugyanúgy végezte, mint a Kirchner. Ez utóbbi érdekes momentum, annál is inkább, mert a könyv fülszövegében azt írják, hogy az író "megsejtette" a jövőt, azaz barátja halálát. erről azért nincs szó szerintem - a barát egyszerűen úgy, olyan teátrális módon lett öngyilkos, ahogyan azt fiatal korukban "megálmodták". Mindenesetre nekünk itt maradt a könyv, most már örökre a fantáziánkra bízva. S talán így még színesebb, mintha filmbe zárták volna.