Railday

Ébredés hajnali ötkor - fél hét után indul a vonatunk. A német vasúton a szokásos hétvégi (Schönes Wochenende) jeggyel utazunk, aminek időközben felemelték az árát 30-ról 33 euróra, s a bicójegy szintén drágult 7-ről 9-re.

A menetterv: érkezés Koblenzbe háromnegyed tíz előtt, ahol 13 percünk van átszállni a Frankfurtba tartó vonatra. Frankfurtba dél után 5 perccel érkezik a vonat, s fél óra van az átszállásra Würzburg felé. Ezután már csak Nürnbergben kell a bicókkal fel-leszállni Cheb előtt. A terv szerint este 7-re érünk Chebbe, a német-cseh határon lévő városba, s innen negyed kilenckor indul a vonatunk Prágán keresztül Pozsonyba, s vélhetően reggel hatkor már Bratislavában fogunk ébredni.

Ez, mint utaltam rá, a terv volt, amely viszont elég hamar felborult. Ugyanis rögtön az első csatlakozást lekéstük: a vonat öt perc késéssel érkezett Koblenzbe, ahol hatalmas tömeg tolongott. A bicóinkra egy csomó biciklit hánytak útközben, s meg kellett várnunk, míg mindenki leszáll róluk. Lépcsőn fel és le kellett cipelni őket a másik vonathoz, a bicók önmagukban sem könnyű szerkezetűek, most még mindegyiken volt egy könnyített bicóstáska, a rollátor, hátunkon a nagy hátizsákok, elöl a kicsi. Előttem s mögöttem is a tóduló tömeg, az első két lépcső után azt hittem, biciklistől, mindenestől lezuhanok. Éppen felértünk, amikor a kalauz füttyentett, felpattant a vonatra, s már indult is. Borzasztó elkeserítő volt ezt látni.

Miután tervünk úgy dőlt össze, mint a kártyavár, a kedélyek megnyugvása után az információnál új menetrendet kellett kérni. A hétvégi jeggyel nem lehet mindenféle vonatra felszállni, ugyanakkor fontos szempont, hogy egy nap alatt szeljük át Németországot, mert a jegy csak aznapra érvényes, másnap újra meg kell váltani, valamint az is, hogy Chebbe és még este nyolc előtt érkezzünk, különben ott kell töltenünk az éjszakát. Az új menetterv még feszítettebbnek tűnt, mint az előző: további 5 átszállás Mainzban, Aschaffenburgban, Würzburgban, Nürnbergben és Marktredwitzben, rendre 20, 5, 17, 12 és 12 perces átszállási időkkel. Az 5 perc eleve reménytelennek tűnt (különösen az eddigi események tükrében), esélyt csak abban láttunk, hogy a vonatunk a szomszédos vágányról indul majd, de ez sem egy életbiztosítás, hiszen minden állomáson másképp párosul a sínek számozása.

Mainzban azt hittük, fellélegezhetünk egy kicsit, mozgólépcső volt mind felfelé, mind lefelé - nem volt megerőltető. Megtaláltuk a 4a vágányt, s felszálltunk az ott álló, vonatra megtévesztésig hasonlító járműre. Ezután az ajtók becsukódtak, s a szerelvény elindult. 10 perccel korábban, mint nekünk kellett volna. Az utastársak kérdésünkre elmondták, hogy ez nem egy vonat, hanem egy S-Bahn, amolyan HÉV-szerű szerelvény (ez éppen Frankfurtba hévezett), ami Németországban ugyanazt a pályát használja, mint a vasút. Az első megállónál leszálltunk, s csak reménykedtünk, hogy az ellenirányú "vonat", amire a bicókkal "felpattantunk", a főpályaudvarra tart. (Németországban ugyanis az S állomásain nemcsak két irányba haladnak a vonatok.) Szerencsénk volt, persze nem arra a peronra érkeztünk vissza, ahonnan indultunk, úgyhogy újabb mozgólépcsőzés volt szükséges, de elértük a vonatunkat. (Mindezt húsz perc alatt, s ezzel az átszállások számát saját hülyeségünkből kifolyóan 2-vel növeltük.)

Ezután következett Aschaffenburg, s az ötperces átszállás. Rágtuk a körmünket a vonaton, hogy vajon az 5-ös és a 6-os vágányok között van-e a peron vagy sem. Ott volt, úgyhogy még ki sem használtuk teljes mértékben a rendelkezésre álló időkeretet. Sajnos a következő fordulóra nem lehetett átvinni.

A vonatra egy idős emberekből álló bicikliscsapat szállt fel, iszonyú káosz volt, a bicikliket egymásra dobálták, ez a zsúfoltság és tülekedés még a német utasoknak is sok és szokatlan volt. Állva utaztunk, ugrásra készen a biciklik mellett, hogy Würzburgban elsőként szálljunk le és rohanjuk a nürnbergi vonathoz. Hát, kb. harmadiknak sikerült leszállnom, mert az idős utastársak úgy megelőztek és tülekedtek, mint a nyúl. A következő vonat viszont megint a szomszédos sínről indult, úgyhogy ismét maradt egy kis időnk.

A Nürnberge tartó vonaton azért a feszültség nem engedett, már délután négy óra volt, nem nagyon bírtunk enni, helyette izgultunk, még két átszállás volt előttünk, mindegyikre tizenkét perc. A vonat Nürnbergig összeszedett hat perc késést, de a kalauz szuper angol kiejtéssel megesküdött, hogy nyolc perc elegendő a bicókkal átszállni a csatlakozásra. Ezúttal nem volt szomszédos az indulási vágány, s mint az őrültek, úgy rohantunk, leszedtük a fiets-eket, mozgólépcsőn le (az is időbe telik, amíg az ember megtalálja, melyik irányban van a mozgólépcső és melyik irányban a fapados), át az aluljárón a tömegben, majd felfelé már nem volt mozgólépcső, csak a bicónak, mellette sima lépcsőn kellett gyalogolni. Feldobáltuk a bicikliket a vonatra, vettünk pár levegőt, s már indultunk is.

A (dízel-) vonat egyre feljebb és feljebb ment, kanyargott, rázott, az idegesség mellé egy kis szédülést és hányingert is összeszedtünk, mire megérkeztünk Marktredwitzbe. Itt már teljes nyugalom volt: a vonat pontos, a vágány pedig ismét szomszédos volt, és egy csomó hely volt bicótárolóban. Mint később kiderült, ez volt az utolsó vonat, ami nyolc előtt érkezett Cheb-be.

Azt hittük, véget ért a nap, veszünk néhány cseh királyi ékszert, azt jegyre cseréljük (nem túl kellemes meglepetés: a tavaly 966 ck-s jegy ára idén már 1592 ck), majd a cseh vasúton reggelig alszunk, s a napfelketét már Pozsonyban élvezzük. Utóbbival nem is volt semmi hiba, csak éppen a lefekvés ideje tolódott ki kissé. Ki hinné, hogy ami idehaza előfordul, az megesik külföldön is: vágányfelújítás? Kb. órányi utazás után le kellett szállni a vonatról, s átszállni (bicókkal - ez volt az év vicce) vonatpótló buszokra, majd fél óra után vissza. Hogy ezt viszonylag könnyedén átvészeltük, azt egy nagyon kedves cseh srácnak, Mireknek köszönhetjük, aki egyrészt értett angolul (hiszen ahogy itthon is mindent magyarul közölnek, ott is csak csehül beszélt minden hivatalos személy, a cseh nyelvtudásomon pedig azért még van mit csiszolni, bár azt már tudom, hogy "Pozor, zly pes!"), másrészt iszonyú rendes módon segített is nekünk cipekedni. Tőle tudtuk meg, hogy az sem magyar unikum, hogy a vonat eleje teljesen más helyre megy, mint a vége, s hogy nekünk az elejébe kell szállnunk. (Ez tavaly is így volt, csak mi nem tudtuk, édesdeden aludtunk a biciklik mögötti vagonban, s álmunkban sem gondoltunk arra, hogy esetleg Kassán is ébredhetünk reggel.) A cseh srác persze a másik irányba ment, de Prágáig a mi fülkénkben utazott, s csak ott szállt át a saját irányába, ami végtelenül kedves volt tőle.

Éjfél után már ténylegesen eljött az alvás ideje (már hogyne jött volna el, éjféllel elmúlt a peches-szerencsés nap), a vonat egy órát állt Prágában. Reggel öt órakor ébredtünk: Breclavnál útlevél-, majd Kuty után jegyellenőrzés.

Második hazaúti nap

Reggel még esett az eső, délre már süt a nap. Reggeli a tavaly már bevált, kedvencnek titulált ingeni posztkommunista kocsmánkban. A menü a "szokásos": tea, kávé, sonkás tükörtojás. A kávé ismét minden idők legjobb eszpresszókávéja, a tojáson viszont ezúttal gyanúsan sok a (valószínűleg macska-) szőr.

Délután egy óra után sikerül eindulnunk, s ugyan a nyugatias szél már nem velünk szembe fúj, de lassan és kínlódva haladunk. Nijmegent (s az útnak kb. harmadát) fél öt után hagyjuk a hátunk mögött a Waal túlsó partján. Csak kenyérvásárlás céljából állunk meg Lent-ben, egyébként megszakítás nélkül tekerünk. Egy sötét felhő végig követ minket, de este nyolc óráig, amikor a határmenti Emmerichbe érkezünk, egyszer sem ázunk el.

Szállás ugyanott ugyanannyiért, mint tavaly: a pályaudvar melletti hotelben. Mintha már vártak volna: kérdés nélkül tudták, hogy biciklikkel vagyunk. (Lehet, hogy mások is használják ezt az útvonalat?)

Este még egy utolsó internet-kávézós látogatás a nagy vonatnap előtt, a levelek ellenőrzése, majd csomagolás, hogy másnap könnyebb legyen a vonatokon a fiets-eket emelgetni.

A hazaindulás napja

Fél tizenegyre menetkészek vagyunk: megmosakodva, összepakolva, megreggelizve. Az ég felhős, eső viszont egyelőre nem esik.

Hosszan-hosszan (40 km-en keresztül) erős szembeszélben kell tekernünk. Ettől nagyon kifáradunk, az Amszterdamban helyrejött bal térdem ismét megfájdul, s már a jobb is kezd sajogni.

Utrecht gondosabb szemrevételezését idén is kihagyjuk, s csak áthussanunk rajta (már amennyire ez párórás szélben való tekeréstől kidögölve lehetséges), utána keletnek tartunk, s szél nem fordul velünk: már-már oldalszerű lesz.

A kiszemelt kemping előtt tíz km-rel elered az eső, vagy egy órát állunk pár fa alatt várva, hogy elálljon. Egy óra múltával elunjuk, s elindulunk, lesz, ami lesz. 5 percen belül eláll az eső.

Hét óra után érünk Ingenbe, rögtön a falutábla után balra van a tavaly már kipróbált kemping.

Este a változatosság kedvéért eső és alvás az esőben.

Az idei utolsó nap Amszterdamban

Ajándék-vadászat az otthonmaradottaknak, búcsú Amszterdamtól. Holnap indulunk haza, az útvonal a szokásos (Emmerichig, a német határig biciklivel, s onnan vonattal Prágán s Pozsonyon át). Az előrejelzés szerint eső lesz, de reméljük, nem fogunk nagyon megázni.
Tot ziens!

Kedd

A megszokott délutáni esőt egész éjjel szakadó eső, majd reggeli szemerkélő eső váltotta fel. Este, két eső közötti szünetben valaki megállt a sátrunknál s azt kérdezte, hogy nem tudnánk-e papírt kölcsönözni neki. Nagy naivan megkérdeztem, milyen típusú papírt. Hát mire kellhet itt bárkinek is papír? Már reggel nyolckor érezni lehet egyes sátraknál a (na, nem a frissen nyírott) fű szagát, este pedig szinte mindenhonnan ez száll fel.

A délelőtt a déli (Albert Cuyp) piac jegyében telt, ahol a hazaúthoz szükséges eszközöket (pl. franciakulcsot, szigetelőszalagot) vettünk, illetve férfiruházatot - mint azt korábbi amszterdami tartózkodásaink alkalmával már megszoktuk.

Ezután az Anne Frank Huis fele vettük az irányt, ahol ezúttal is hatalmas sor kígyózott. Csak egy könyvet akartam a múzeumboltból, úgyhogy ez alkalommal nem várakoztam, hanem a kijáraton keresztül mentem be. A pénztáros nagyon kedves volt: amikor mutattam neki, hogy a magammal vitt könyvből szeretnék még egyet, akkor nemcsak az új könyvet, de a régit is becsomagolta.

A közelben lévő Wester Kerknél megtaláltuk azt az Anne Frank szobrot, amit a múzeumban láttam fotón, s aminek kapcsán írták, hogy milyen ambivalens érzéseket váltott ki és vált ki ma is a személye - a fotón hátulról volt levéve a szobor, a talapzatra ismeretlenek horogkeresztet festettek (ez ma már nem látható rajta).

A templom mellett felfedeztünk egy szabadtéri kiállítást Spirit of the wild címmel, mindenféle vadállat fotóival.

Ebédkiegészítés a kedvenc levesesünknél - itt sokféle leves van és eddig még egyikben sem csalódtunk. Ugyan nem olcsók a levesek (5.50 egy nagy adag), de kiadósak, mindig kenyérrel és vajjal, s két embernek bőven elegendő egy adag.

"Zsidó" hétfő

11 órakor a Zsidó Történeti Múzeumnál találkoztunk, hogy ott folytassuk a szemlélődést, ahol legutóbb abbahagytuk. A Nagy Zsinagógában az eredeti templom épületének belsejét lehet megtekinteni, s különböző szertartási tárgyakat: terítőket, palástokat, koronákat, Tóra-tekercseket, mutatókat. A Tóra-tekercseket a templomban mindig gondosan betakarva, lánccal átfogva tartották, s amikor elővették, és olvasták (jobbról balra), mindig követték a sorokat - de sohasem érintették meg kézzel, ezt a műveletet mindig "mutatókkal", kis, kézben végződő pálcákkal (jad) végezték. A különböző zsidó ünnepekről (Új év, Sabbath, Bar mitzvah, Haszene, Hanuka, Purim, Pészach) videofelvételeket és interjúkat lehet megtekinteni a múzeumban. S láthattunk egy mikvét - rituális fürdőhelyet - is.

A holland zsidók nagy része Amszterdamban élt, de sokan telepedtek le pl. Rotterdamban is. A zsidók a 17. században jöttek Spanyolországból, Portugáliából (menekülve az inkvizíció elől), Németországból, Lengyelországból (menekülve a pogromok elől), Kelet- es Közép-Európából (menekülve a megkülönböztetés elől) és Oroszországból. A világháború előtt számuk elérte a 140 ezret. Amszterdam a szabadság városa volt számukra: nem kellett gettóban élniük, megkülönböztető jelzést viselniük, szigorú s idegen szabályokhoz alkalmazkodniuk, s nem éltek félelemben. A hollandok is örültek nekik, különösen a gazdag zsidó családoknak, melyek hozták magukkal sokrétű kapcsolati tőkéjüket. Számos zsidó család játszott fontos szerepet Amszterdam felvirágoztatásában.

A második világháború azután mindennek véget vetett. A háború végére a közösségből mindössze harmincezren maradtak - nagy részük mindenét elvesztette: családját, barátait, vagyonát. Sokan nem találták a helyüket Hollandiában, s Izrael megalakulása után számuk különösen megcsappant.

Mára kezd újjáéledni az amszterdami zsidó kultúra és hagyomány, a közösség lélekszáma újra eléri a 43 ezret.

A délután további részében a túlparton lévő "bizibe" vitt utunk, ahol vettünk egy "rollátort" és pár köcsögöt. Esőben tértünk haza, s egész délután a sátorban unatkoztunk a szakadó eső miatt. Ez már csak azért is különösen fájó volt, mivel ma járt le az egy éve vásárolt múzeumkártyánk érvényessége, amivel nagyon sok múzeumot meg tudtunk látogatni. Az enyémen az utolsó napokban már nem is működött a mágnesszalag - valószínűleg elromlott a túlzott igénybevételtől.

Vasárnap

Reggelire kiválasztottunk egy kakaónak látszó terméket a boltban, amiről később kiderült, hogy csokoládépuding. Egyébként itt eddig bármilyen üzletben (hipermaketben vagy kisboltban) is vásároltunk, mindenütt ugyanazt az egy tejmárkát lehetett kapni, s nyoma sem volt az olcsó import tejtermékeknek. (Valószínűleg eredményesen védik a saját piacukat.)

Eredetileg azt terveztük, hogy a 20 km-re lévő Zandaamba megyünk megnézni Nagy Péter rezidenciáját, illetve a fapapucs-gyártást - de előbbi ebben az időszakban nincs nyitva a látogatók előtt, utóbbi pedig vasárnap valószínűleg nem gyárt. S mivel egyébként is esősre állt, ezért úgy döntöttünk, Amszterdamban maradunk, s az Amsterdams Historisch Museumban töltjük a napot.

A múzeumra egyetlen nap gyakorlatilag kevés is, annyi látni- és olvasnivaló van benne. Bemutatja a jelenleg 730 ezer lakosú főváros történetét a 14. századtól napjainkig: az idetelepültek küzdelmet a vízzel, a város növekedését és terjeszkedését, kereskedelmi központtá válását, a különböző társadalmi rétegek életstílusát az egyes évszázadokban, a rövid francia (napóleoni) intermezzót, az utána következő felvirágzást (a keleti hajó-dokk 1832., a nyugati dokk 1834. évi elkészültét), a város híres polgárait, a gyűjtők értékes műkincsgyűjteményeit, a világháborús éveket, s végül a 20. század második felét. Megtudtuk továbbá, hogy a bicikli a 20. századtól vált a legnépszerűbb közlekedési eszközzé.

Szombati különutak

Délelőtt különváltunk: Tomi a piacon keresgélt ezt-azt, míg én az Anne Frank Huis-ban voltam. Hatalmas sor volt ismét (akárcsak tavaly) - 3/4 óra alatt fogyott el előlem. A múzeum maga nem változott a tavalyihoz képest, talán a multimédiás része lett jobb (de ez sem biztos, ez ugyanis a kör végén van, s tavaly erre zárás előtt már nem jutott túl sok idő). Lehet video- és szöveges üzenetet hagyni a múzeumban, illetve a teljes történet (személyek, a ház helyiségei, időszalag) nyomonkövethető virtuálisan is.

Fél háromkor a Waterloo téren találkoztunk, hogy együtt nézzük meg a közelben lévő Rembrandthuis-t. A házat a festő az 1630-as években vásárolta és több mint 20 évig lakott itt. Nemcsak a szobát és a bútorokat lehetett megtekinteni, hanem bemutató is volt. Láttunk háromféle karcolási (angolul: etching) technikát: egy, ami sima felületet karcol ki a fémből, egy másik érdes felületet hagy maga után és a harmadikkal egészen finom karcolást lehet ejteni. Ha kész a karc, akkor tintával bekenik a fémfelületet, amit aztán egy ronggyal letörölnek - így a tinta csak az árkokban marad meg. Miután teljesen tiszta lett a felület, egy vizes papírlapot borítanak rá, s egy súlyos hengert görgetnek rajta végig - ezzel elkészült a kép nyomata. Bemutatták az olajfesték-keverést is: a legtöbb festék kőből készült, s nem állt el sokáig (levegőtől elzárva kellett tartani, ami abban a korban nem volt túl egyszerű).

Péntek

Utunk elsőként a van Gogh múzeumba vezet, ahol az ideiglenes kiállítást ezúttal képregényrajzok, illetve olyan művészek alkotásai jelentik, akikre van Gogh művészete nagy hatással volt. (Fura volt, hogy Ottolandban, amikor a házigazdáink kérdezték, mit tervezünk és említettük a van Gogh múzeumot, nem értették van Gogh nevét - ők valahogy így ejtik: fan Hohh.)

A múzeumban eléggé elfáradunk, kinn pedig szemerkélni kezd az eső. Kis pihenőt tartunk az internet-kávézóban, majd délután a Waterloo-piac és a Zsidó Múzeum felé vesszük az irányt.

A múzeum (Joods Historisch Museum) szintén nagyon gazdag gyűjteménnyel rendelkezik, aminek csak kis részét tudtuk megtekinteni péntek délután (öt órakor zár). A múzeumot 1932-ben alapították, a háború alatt nagyon sok műkincset Németországba hurcoltak a nácik, aminek nagy része szerencsére meg- és visszakerült a helyére az 50-es években.

A múzeum épülete hatalmas: Új Zsinagóga, Nagy Zsinagóga, Kóser Húspiac - ezeket mind nem tudtuk megnézni, de egy kiállítást igen: Charlotte Salomon, egy 26 évesen (1943-ban Auschwitzban) meghalt lány rajzait Élet? vagy színház? címmel. A rajzsorozat Charlotte és a hozzá közelállók életének minden fontos momentumát megörökíti, amelyből ő maga közel 800-at válogatott ki. A szülők, akik túlélték a háborút, a háború után kaptak kézhez lányuk hagyatékát, a rajzokat, amelyeket 1971-ben a múzeumnak adományoztak.

Csütörtökön irány Amszterdam

Délelőtt folytattuk az előző nap megkezdett Teylers múzeum megtekintését. A tegnapiakon túl még nagyon sokmindent láttunk: trükkös gyerekjátékokat, festményeket, régi lepkehatározókat, érméket, rézmetszeteket, s szemtanúi voltunk, ahogy egy mester lemásol egy remekművet. A múzeumboltban nemcsak a szokásos képeslap-könyv-mágnes hármasat lehet megvásárolni, hanem voltak pl. fosszíliák, gyerekjátékok, örökre üveggömbe zárt rákok (3 évig élhetnek így), s ami még érdekes volt, pár gramm 24 karátos arany 10 euróért.

Ebéd után összepakolás és irány Amszterdam. A főváros nagyon közel van Haarlemhez: szinte ki sem érünk Haarlemből és már Amszterdamban vagyunk (mindössze tíz km a két város központja közötti távolság). A kemping Amszterdam másik felén van, egy szigeten (Zeeburg) - a hídról le kellett verekedni a bicókat. A belváros kb. 10 percre van kerékpárral; itt mindenki úgy közlekedik, mint az őrült, a bicikliseknek mindenütt külön közlekedési lámpa van. Egyet félrenéztem (azt hittem, az én irányomba mutat zöldet), s sikerült egy autó-bicikli ütközést elszenvedni. A taxi, ami a lámpánál állt, amint az zöldre váltott, elindult, odalépett a gáznak és simán kitolta alólam a bicó hátulját.

Haarlem-szerda

Reggeli után irány a város. Első célpont a Frans Hals múzeum - kicsit nehezen találtuk meg, de végül sikerült: az utcácska tip-top és barátságos, itt foglal helyet a Történeti Múzeum is.

A Frans Halsban elsőként festmények falat befedő változatán magyarázó szöveg kíséretében mutatják be Haarlem történetét. A város a gyapjúról és a sörről híres, valamint arról, hogy minden fontos kereskedelmi útvonal rajta keresztül húzódott. Megtudtuk, hogy 1605 es 1635 között több száz festő fordult meg a városban, s ez idő alatt több mint százezer festmény és rajz született. Néhányukat a soron következő termekben meg is nézhettük; az eredeti képek számára klímaberendezéssel biztosítják a megfelelő páratartalmat, a hőmérsékletet pedig minden teremben egy termográffal írják.

Rengeteg díszes órát lehetett látni, szinte mind működött is, s egy órakor, éppen amikor ott tartózkodtunk, egymás után kezdtek el sorra ütni-csengeni.

Szinte a Frans Hals-szal szemben az utca túloldalán található a Historisch Museum. Itt Haarlem történetéből láthattunk egy csomó rajzot, képet és tárgyat. Kiderült pl. hogy régen villamosvonala is volt a városnak, amit mára buszok és vonatok váltottak fel. A videószobában nagyon hatásos rövidfilmet lehet megtekinteni a városrol hollandul és angolul. A mondanivaló színesitéséhez minden eszközt bevetettek: hangeffektusokat, kis (repülőgép- és vonat-) modelleket, megfelelő helyre vetített képeket és a megfelelő helyen megvilágított festményeket. (Tavaly a Rijksmúzeumban volt hasonló élményünk, ahol Rembrandt Éjjeli őrjárat című képével játszottak így.) Egy másik teremben időgép van: monitoron ki lehet választani adott időszakot, és arra jellemző jeleneteket, felvételeket mutat meg. Mi pl. kiválasztottuk a zene témáját, s a század elejétől a század végéig minden jellemző stílusba belehallgathattunk. S sztereo fotótár is van: egy távcsövön keresztül a felvételeket térbeli hatásúnak látjuk.

A múzeumok után kicsit setálgatttunk a bolhapiacon, majd a St. Bavo katedrális felé vettük az irányt. Bemenni, sajnos, már nem lehetett, mert zárt (4 órakor), de kívülről is nagyon impozáns látványt nyújtott.

Útba ejtettük még az új templomot (Nieuwe Kerk), majd kihasználva, hogy a múzeumkártyánk oly sok helyre érvényes, a Teylers múzeumot. A múzeum nemcsak Haarlem, de egész Hollandia legidősebb múzeuma. A gyűjteménye nagyon sokrétű, gyerekeknek igazi kincsesbánya: különböző növények és állatok fosszíliái, különleges, emberkor előtti állati csontmaradványok, kövek, kristályok, berendezések - pl. metál minimum- és maximumhőmérő, barométerek, spektroszkópok, távcsövek. Sajnos ennél többet nem láttunk, mert a múzeum 5-kor zárt, de holnap szeretnénk folytatni.

Kedd, végre süt a nap

Az egész éjjel szakadó eső reggelre elállt, hétágra sütött a nap, csak a szél fújt erősen. A recepciónál minden nap kiteszik az aznapi plusz még öt napra vonatkozó időjárás-jelentést - mára csak 50 perc esőt, viszont 50 km/h-s szelet jelzett előre.

Reggeli után a vasárnap már egyszer megpróbált Katwijks Museumot vettük célba. Mivel az épület nagyon kicsinek látszott, ezért nem sokat vártunk a múzeumtol, de egyáltalán nem okozott csalódást, sőt, kifejeztten kellemes meglepetés volt. Ernst Voss, festő kiállítása mellett hajómodell-gyűjteményt és mindenféle halászattal kapcsolatos tárgyat, öltözéket, berendezett szobákat láthattunk, s még a lépcsőkorláton is halászháló volt. A múzeum bejáratánal Tomi elkért két reklámplakátot, amelyeken festmények voltak illusztrációként - nagy gonddal csomagoltuk el őket, hogy épségben hazaérjenek.

Ebéd, s pakolás után irány Lisse, majd Haarlem. A Lisse környéki földek virág- (főkent tulipán) kertészetükről híresek (számos képeslap témája a csíkos-színes virágmező) - ebből azonban ezúttal a tulipánhagymákon kívül nem sokat láttunk. Az eredeti tervvel ellentétben nem a tengerparton bicikliztünk (hátszélben), hanem egy erdőn keresztül hosszabbítottuk meg az utat. A kempinget hipergyorsan megtaláltuk (víz mellett van - lehet kenut és télen korcsolyát is bérelni, illetve saját felelősségre fürdeni), s a városba igyekeztünk, hogy körülnézzünk, mit akarunk majd holnap megtekinteni.

Haarlemnek már teljesen nagyvárosi jellege van (ugyan Gouda sem volt kisváros): itt már nem olyan előzékenyek az utcán a biciklisekkel, s este nagyon sokan ülnek a különféle kocsmák (braserie-k) teraszán.

Este, amikor hazaérünk, vörös az ég alja (szél lesz?), pár csepp eső esik - na, de mi ez ahhoz képest, ami a tengerparton volt?

Hétfő, viharnap

Esővel kezdődött a nap, a rövid szünetben kiszaladtunk reggelit venni. Reggeli közben újra eleredt az eső, úgyhogy délig a sátorban kellett kuksolnunk.

Délután (ismét) elindultunk Leidenbe, Rembrandt szülővárosába; kísérletet tettünk a múzeumlátogatásra, de mindegyik tartotta magát a hétfői zárvatartáshoz.

Szemerkélő esőben indultunk vissza a kempingbe, ahol megvacsiztunk. Azt terveztük, hogy pár óra pihenés után kimegyünk a tengerpartra, de olyan vihar kerekedett, amilyet meg szabad ég alatt nem éltünk meg. Iszonyú szél volt, jégeső, hatalmas eső. Mi szerencsések voltunk, a sátrunk csak annyira ázott be felülről, amennyit törölközővel fel tudtunk itatni, de mások vízágyra kerültek, a gyerekek pedig nagyon élvezték a 20 centi mély pocsolyákat.

Esővasárnap, Katwijk

Reggeli után elindultunk Leidenbe, de számításainkat keresztülhúzta a szakadó eső. A biciklin percek alatt bőrig áztunk az esődzseki ellenére (a helyiek persze vidáman és az esővel mit sem törődve húztak el mellettünk, míg mi egy bankfiók eresze alatt mentettük az irhánkat).

Szóval visszafordultunk, s mire a sátrunkhoz értünk, már hétágra sütött a nap. A megázásra meg a teljesen bedagadt bal térdre való tekintettel úgy döntöttünk, pihenőnapot tartunk. Megnéztük az uszit az üvegablakon keresztül, s az étkezőt, ahol kiválasztottuk, mit fogunk este vacsizni. (Az ebédlő csak fél hatkor nyitott, mivel Hollandiában az a szokás, hogy az ebéd és a reggeli ugyanaz a hideg kaja, s a vacsora a főétkezés. Kicsit furcsa volt, hogy a vendéglőkben tojásos pirítóst meg lekváros kenyeret is lehet délben rendelni.)

Ezután betekertünk Katwijkba, ahol a múzeum zárva volt. A tengerpart felé vettük az irányt, s egy fagyisbódénál megállva kiderült, hogy a kis fagyiárus srác erdélyi, aki tud egy kicsit magyarul. Nagyon megörült nekünk, s iszonyúan fincsi olasz fagyit vettünk nála (Hollandiában egy erdélyi srácnál). A tengerpartra dűnék között vezet a bicikliút, föl-le, föl-le, vagy 2 km-t tettünk meg, míg kiértünk a Nordwijk-i strandra.

A tenger itt egészen hideg (~18 fok), viszont egészen sokan fürödtek benne, Tomi is, én pedig ezalatt pótoltam az elmúlt napok elmaradt napló-bejegyzéseit.

Este vacsi az étteremben: Tominak rákkoktél salátával, nekem leves és almás palacsinta volt a menü. Utóbbihoz külön kihoztak egy doboz porcukrot és egy üveg juharszirupnak tetsző folyadékot. Itt egyébként mindent általánosan édesen esznek, teához, kávéhoz, forró csokoládéhoz mindig adnak egy szelet süteményt vagy csokit, s a boltok polcai tömve vannak édes és agyoncukrozott sütikkel, kekszekkel - úgyhogy lehet, hogy el fogunk hízni, ha követjük az itteni szokásokat.

Gouda szombaton

Korán indultunk Goudába (ezúttal már csomagok nélkül), ahol először a piacon néztünk szét. A piac a belváros szívében, a templom lábánál található. Egy-egy zöldségesstandnál nem egyetlen eladó volt, mint nálunk, hanem vagy tíz rohangászott fel s alá egyszerre tíz vevőt is kiszolgálva ugyanabbál az árukészletből, s mindegyiknek vezetve a blokkját külön-külön. Vettünk sárgabarackot (szilva helyett, hiába, a holland kiejtésem még nem tökéletes) - itt nem tudják, milyen az igazi (lekvárszerű), ez is édes volt, de kemény és citromszínű; beruháztunk egy sárgadinnyére is, amit itt darabra árulnak. Próbálkoztunk internet-kávézó felkutatásával - nagy részük azonban a szombatra való tekintettel zárva volt.

Ebéd után visszatekertünk a kempingbe, összepakoltunk, s a szamarainkkal elindultunk Leidenen keresztül Katwijk felé. Persze ismét nagyon sokszor volt ellenszél!

Katwijk mintegy 40 km-re van Goudától a tengerparton, nagyon frankó kilátással a tengerre, s gyakran fújó széllel.

A kemping, ahova megérkeztünk egy hatalmas komplexum (a bejáratnál "Full complete" felirat). Temérdek ember van itt, s végre nemcsak lakókocsival, hanem hasonszőrű sátrasokkkal is találkoztunk. A hollandoknak egyébként az a szokása, hogy lakókocsival mennek nyaralni, s több hónapig tartózkodnak egy kiszemelt helyen teljes komforttal - nemcsak a karosszéket, a televíziót és a mikrót viszik magukkal, de a macskát és a cserepesvirágokat is (legalább nem kell megkérni a szomszédot, hogy etesse illetve locsolja). Továbbá láttunk olyat, hogy valaki a festményt és az állványt is vitte magával a lakókocsiban. Az eddigi kempingekben kizárólag ilyen bennszülött nyaralókkal találkoztunk, magunkfajtával eggyel sem.

A kempingért sokat fizettünk, de megérte: van egy kis bolt, aminek az árai teljesen normálisak, s nagyon fincsi a reggeli péksüti; van uszi (amit nem veszünk igénybe - pedig ingyen lenne, de nem ott akarunk elfáradni); játszótér, vendéglő (szintén visszafogott árakkal és irtó kedves pincérrel).

Egyébként figyelemre méltó, hogy mennyi figyelmet fordítanak itt a gyerekekre, például nálunk a Mc-on kívül nincs olyan étkezőhely, ahova az egész család el tudna együtt mennni. Itt viszont ez teljesen természetes. Az utcán és minden más helyen is normális eloszlásban lehet találkozni kisgyerekess anyukákkal, tolókocsis idős emberekkel, mozgássérültekkel. Nyilván itt sincs több belőluk, mint nálunk, csak otthon nem nagyon van lehetőségük utcára menni.

Péntek 13. - Gouda-i kerengés

Csomagjainkkal állunk tovább, Gouda az úticél (20 km), de előbb útbaejtjük Schoonhovent, vásárlás és képeslap-feladás céljából. Goudában egyébként csütörtökön délelőtt van a sajtpiac - erről most lemaradtunk, de a város így is tartogat meglepetéseket. Például, hogy a térképen jelzett kemping nem létezik. Vagy hogy a megkérdezett emberek egy olyan kempingbe irányítanak bennünket, ahova itt rekreálódni járnak, s sátrakat nem fogadnak. Úgyhogy kb. plusz húsz kilométer városbeli keremaringózás után visszatérünk egy Gouda előtti helyre, ahol létező kemping vár minket (pedig valójában nem is volt péntek 13.).

Ez nagyjából ki is töltötte a nap nagy részét.

Csütörtök

Az előző nap összetekert térdfájás (bal térd) miatt úgy döntünk, rövid kirándulást teszünk csak ma - Kinderdijk, a malmok városa mindössze 20 km, oda, utána esetleg a tőle nem messze lévő Dordrecht vagy Rotterdam, s úgy vissza.

Kinderdijk felé erős szembeszél. Hollandiában mindig fúj a szél - nem tudom, ezzel mondtam-e valakinek valami újat. S nagyon sokszor van lehetőség kifogni szembeszelet. (Érzésünk szerint többször, mint hátszelet.) Az emberek itt valahogy mindig úgy időzítik a jövés-menésüket, hogy velünk szembe jönnek, óriási sebességgel (hátszéllel, persze), mi meg eközben szánalmasan küzdünk az elemekkel.

Utunk során erdélyi magyarokkal találkozunk, egy anyával és a fiával - éppen az út szélén vitatkoztak, amikor elhaladtunk mellettük. Rájuk köszönünk, s később, amikor megállunk pihenni, utolérnek, csevegünk.

A malmok már meszziről látszanak az odavezető úton, s sok turista látogatja ezt a helyet, úgyhogy könnyű odatalálni. A 15-20 malomból az egyikben (a 2. számúban) múzeumot rendeztek be, s működik is. Bemegyünk: félelmetes egy ilyen dolgozó malomban lenni, a kis ablakokon keresztül követni lehet a hatalmas surrogó lapátokat, valamint benn a nagy fogaskerekeket. Meg lehet tekinteni a molnár és gyermeke ágyát, szobáját - hát, érdekes élmény lehet egy malomban lakni.

Végül a tekerésben elfáradunk és leteszünk arról, hogy továbbmenjünk, így ebéd után visszafordulunk és irány haza. Hátszél!

Szerda, tekerős nap

11 óra körül végzünk a holmijaink összepakolásával és útnak indulunk Tilburgon keresztül Ottoland felé. A déli települések nagyjából az otthoni alföldi tanyavilágra hasonlíthatnak: a házak messze vannak egymástól, hatalmas kertekkel, a fennmaradó részeken pedig fű, fű, fű és fű, s azon (s nem az ólakban) állat, állat és állat (főként birka, kecske, tehén és ló - disznó alig). A házak útra néző ablakaiban virágok és olyan dísztárgyak, amiket nálunk jobb helyeken a szoba sarkába vagy a vitrinbe tesznek (ezek már szinte nem is ablakok, hanem kirakatok). S a függönyök mindenütt olyan lengén vannak, hogy szinte át lehet látni a házakon az átellenes ablakokon keresztül.

Tilburgban nem sokat időzünk, annál jobban kifáradunk viszont a bemelegítés nélküli hosszú tekeréstől - a napi végcél 70-80 km-re egy Ottolandban kiszemelt kemping. A kiválasztott kempingekkel kapcsolatban igen gyakran az a kellemetlen meglepetés érheti az embert, hogy egész egyszerűen nem léteznek, ez (Camping Het Salamandertje) szerencsére valóságos volt.

Házigazdáink végtelenül kedvesek voltak: beinvitáltak minket a házukba, teával és sütivel kínáltak, térképet kaptunk tőlük, s elmagyarázták, mit érdemes megnézni és az milyen messze van. Megtanultunk egy új szót is: stoepje - nálunk a járda lenne, náluk az az út, ahol gyalogszerrel jarnak (szótárban nem találtam).

2007. július 10. kedd, Eindhoven - egy évvel később

Megérkezés Eindhoven repülőterére, ahol 17 fokos "kánikula" fogad minket. Ezúttal minden csomagunk megvan, cipelhetjük hát hosszan-hosszan. Dilemma: balra van a kemping, ahol megválhatnánk a súlyos táskáktól, jobbra pedig az interneten kinézett bicósbolt, ahol vehetnénk bicikliket - mindkettő nagyjából egyforma (5 km-es) távolságban a repülőtértől. Jobbra indultunk el, ahol órányi gyaloglás után megleltük a bicikliboltot. Az üzletben vettünk egy nagyszerű bicóstáskát is: (egyelőre) merevített, s az űrtartalma nagyobb, mint az eddigieknek. Két használt bicót vásároltunk 85 és 89 pénzért, új gazellákat már 150-tol lehet kapni.

Az én bicóm minden ízében Gazelle - a kerékbilincs kiskulcsától kezdve a sárhányón lévő sárvédő gumiig. Tomi biciklije szürke, ócskának látszó Pointer, dobfékkel és háromsebességes váltóval, amiből 2 fokozat működik rendesen.

Miután minden megvan, tekerés a kempingbe. Ez sem egy egyszerű eset: útközben Winterle felé eltévedünk és elered az eső. Egy eresz alatt húzódunk meg, ahonnan aztán a kedves helyiek beinvitálnak minket (sőt, a fiets-einket is) a közösségi házba (ahol éppen egy próbába csöppenünk).

Az eső elállta után a korábban megérdeklődött irányban meg is leljük a kempinget, köveken felverjük a sátrat, hogy ne legyen túl vizes reggel, és alvás.

Eindhovenben így végül nem néztünk meg semmit, kifelé tekertünkben láttuk az Evoluon nevű építményt, másra nem volt erőnk.