Keretes szerkezet

A mánia a szimmetria, a páros dolgok, na meg a keretes szerkezet iránt már gyerekkoromban megvolt. Nézzük, hogyan "kereteződött" be végre ez a sok kínnal járó történet.

Volt Az út című film, amit az 1. napon láttam - s volt a párja, a könyv, amit a napokban fejeztem be. Azt mégsem írhatom, hogy az utolsó napokon - mert nem tudom, hogy az utolsók-e ezek a napok.

Volt az a szó, hogy dübel: teljesen megdöbbentem, amikor T. K. novellájában előkerült. Aztán kb. két héttel később újra. Basszus, Krisztina állandóan szerel??? Hogy van a magyar irodalomban egy nő, aki egy novelláskötetben kétszer (!!) is használja ezt a szót, az képtelenség. És pont ezekben a hetekben botlok bele.. Persze a történetek értékén ez nem változtat, Krisztina observer, aki érzéssel műveli ezt. (Van a másik típus, az egércsendesítő cinikus - na, az nehezebben elviselhető..) Az ő elbeszéléseiben még a koszos, a büdös, a szenvedés is olyan érzéssel van megírva, hogy attól az egész valahogy elveszíti a fájó intenzitását, s valami enyhe jóérzés és rácsodálkozás marad utána. Olyan nézőpont, amit az ember a hétköznapi sztereotíp szemüvegén keresztül nem láthat. Néha irigylem Krisztinát, hogy így néz. De azért nekem sem rossz, mert őt olvashatom.

Volt aztán a zuhanyfej. Keretnek érdekes... Szóval volt egyszer egy zuhanyfej, amit az Ő fürdőszobájában láttam. Ez egy eltört fej volt, amit Ő, aki híresen "rendes", egy ragasztószalaggal rögzített vissza. Olyan volt ez, mintha valakinek a lelke titkos, rejtegetett zugába pillantottam volna bele. Mert egy rendes, pedáns ember miért ragasztószalaggal tákolja össze a zuhanyt, ahelyett, hogy kicserélné? Nem nagy etwas, nekem is meg kellett tennem néhány hónapja. Szóval racionálisan kevéssé érthető. A keret másik fele viszont az én zuhanyfejem, ami néhány napja eltört. Persze én nem vagyok híresen rendes, s tudom, hogy a malmaim lassan őrölnek - ezért előkerestem a szigetelőszalagot. Vagyis kerestem-kerestem a helyén, de nem találtam. Aztán egyszercsak a fejemre csaptam: de hülye vagyok, hiszen néhány hétig "rend"-eset játszottunk, ezért betettem a fiókba a tixo mellé, s emiatt nem is találtam meg a helyén.

Talán itt a keret vége: Krisztina könyvét, a Hazaviszlek, jó?-t befejeztem (igaz, azóta egy másikba kezdtem), Az úttal végeztem, a zuhany kicserélve. Vége, lezárva, innentől már a fal kezdődik. Vagy ki tudja, mi van a kereten túl? A numerikus modellezésben a nagyskálájú folyamatok.

Az út - könyvben

Hiba volt a könyvet a film után olvasni. Vagy legalább hagyni kellett volna a kettő között fél évet. Ha így történik, a könyv hihetetlen jó lett volna. De így nem működött a belső képzelőerő - a filmen látott karaktereket és eseményeket vetítettem a leírtak mögé.

Mindenesetre érdekes érzés volt egyes részeknél tudni, hogy mindjárt valami borzalom fog a történetben előkerülni, és úgy belevágni a folytatásba. Megfigyeltük már, hogy ha összeszedjük magunkat és nekiveselkedünk valaminek, akkor a képletes mozgás mindig lefelé történik? Mindig azt mondjuk, vettem egy nagy levegőt, és fejest ugrottam, belevetettem magam, beugrottam a mélyvízbe. Azt sosem mondjuk például, hogy felfutottam a hegyre. Mintha az erőfeszítéseink mindig lefele hatnának, a céljaink pedig alattunk, a mélyben várnának ránk, s a beteljesülésre.

Három kívánság

Már réges-réges-rég motoszkál a fejemben a három kívánság. Nevezetesen, hogy ki kellene találni. Mármint az én három kívánságomat. Mert, ugye, az egy teljesen valószerű és hétköznapi lehetőség, hogy egyszercsak ott terem valaki, és azt mondja: "Teljesítem három kívánságodat". S az ember meg, ha nem készült, akkor ott áll és nem is tudja, mit mondjon, elszalasztva ezzel a nagyszerű lehetőséget.

Sokat, nagyon sokat gondolkoztam a kívánságaimon. Mert ezt nem lehet elkapkodni, kérem szépen. Ismerjük a meséket és a vicceket, amikben az emberek meggondolatlanul kívántak, aztán a vége az lett, hogy legszívesebben visszaszívták volna, ami a nagy sietségben kiszaladt a szájukon. Hát, én nem vagyok ilyen kapkodós, úgyhogy a mai napig csak két kívánságom volt készen. De ma rájöttem az utolsóra is! Nézzük csak:

1. Azt kívánom, hogy elégedett legyek. Ez ugyanis egy olyan állapot, amit ezidáig még nem sikerült megélnem, hogy csak hátradőlök és nézem a "művemet" - általában már az új művek foglalkoztatnak ilyenkor. Úgyhogy egyszer szeretnék elégedett lenni! Az nagy áttörés lenne - lehet, hogy életem végéig kitartana.
2. Szeretnék egy olyan embert az életembe, akivel könyvekről lehet beszélgetni. Sok-sok könyvről, amit ő meg én olvastunk és olvasunk. Ez lesz a társ ismertetőjele. Jelenleg nincs ilyen személy az életemben - a barátaim ugyanis nem olvasnak könyveket.
3. Bármikor, amikor arra kerül a sor az életem során, MINDIG legyen valaki, aki elmondja, hogy nem kérek újraélesztést, és hogy minden szervemet felajánlom donációra.

Fel kell készülni mindenre: a három kívánságra, a nagy szerelemre.. mindenre.. Mert még a végén egyszer betoppan. És örülök, mert most már van három kívánságom és most már bármikor jöhet, aki teljesíteni akarja.

Kockavető

A könyvet már jó 1-2 éve olvastam, a Szputnyik társulat azonos című darabját viszont csak fél éve láttam a MU színházban. Ez egy kis színház, gyakorlatilag egy nagyobb terem, egyik szélén három sor székkel - ez a nézőtér. Szemben velünk ültek a "színészek", rezzenéstelen arccal, teljesen a darab témájának megfelelően viselkedve. A mű ugyanis egy pszichológusról, az ő igen eredeti kockaelméletéről, na meg persze a vállalkozó szellemű pácienseiről szól. Szóval úgy ültek ott ezek az emberek, hogy felmerült bennem a gyanú, hogy igazi dilisekkel játszatják el a darabot. Mögöttem egy nő ki is jelentette a férjének amíg a kezdésre vártunk, hogy "Nézd, az ott nem normális! A farkát húzogatja." Valóban ezzel foglalatoskodott az egyik színész átszellemült arccal.

A történetről itt nem ejtenék sok szót, arról már korábban írtam a könyv kapcsán. Maga a könyv is elég meghökkentő, de amit Bodó Viktor rendezett belőle, az a legmerészebb várakozásaimat is felülmúlta. Dióhéjban: őrültek, ezek teljesen őrültek!! Azért hamar kiderült, hogy a színészek nem hivatásos bolondok, mert felváltva kellett normális és őrült szituációkban megjelenniük. Arra azért nagyon kíváncsi lennék, mi a színészi tehetség határa: az OK, hogy egy okos ember el tud játszani egy butát, egy normális egy bolondot, de vajon fordítva is működik ez? (Igen!)

A Zabhegyezőben Holden Caulfield feszegette azt, hogy az igazi színészről az ember nem gondolja, hogy előadás után átöltözik, hazamegy, megvacsorázik, majd lefekszik. Az igazi színész ott marad a szerepében örökre, akkor is, miután mi hazamegyünk. Itt láttam ezt először teljes intenzitással: a színpad nem az a kis terem volt, amit mi láttunk, a színház az ajtó mögött is folytatódott, amin keresztül bejöttünk a terembe. Minden egyes jelentnél ott jöttek-mentek a színészek, és már jóval a belépés előtt, már mielőtt megláttuk őket, úgy viselkedtek, mintha csúszna kissé a kuplungjuk - ezzel azt az érzetet keltve, hogy igazán és valóban őrültek. A taps igazi volt, de a színház teljesen kitágult és korlátlanná vált, összemosódott a valódi világgal.

Teljesen meg is döbbentem, amikor 1-2 hónappal ezelőtt megláttam az utcán a Luke Rhinehartot alakító Fábián Gábort, amint a biciklijét bütykölte - mint egy normális ember.

Monotónia

Lazán akart úszni, de eleinte nem ment. Ügyelt a mozgás szabályosságára, ettől görcsös lett. Tudatosan nem sikerült ellazítani, úgyhogy a hatodik hossznál teljes erőből belehúzott és akkor a fáradtra lazult izmokkal végre el tudta engedni magát. Innentől azt játszotta, hogy ő egy gép, egy tökéletes emberi testtel felruházott, különleges robot. Belsejében a világon egyedüliként egy organikus szív pumpálja vért. Egyetlen feladata, hogy tökéletes ütemben és mozdulatokkal, lazán ússzon a faltól a falig. A gondolatait az öltözőben hagyta, értékes agya teljesen kiürült, csak a saját szívverését és lélegzetvételét hallotta. Szemüvege bepárásodott, az embereket már nem látta, csak a víz kéklett alatta és a medence csempéi mutatták számára az irányt. Úgy tervezte, hátralevő életét itt tölti a vízben, csak tempózik oda és vissza, az örökkévalóságig. A számolást is abbahagyta.

Mindig újra rácsodálkozott, milyen jó az uszodában. Általában hosszú szünetet kihagyva jött ismét, és olyankor mániákusan vissza-visszatért. A víz mindig barátságosan befogadta, magához ölelte és melegen tartotta a testét. Olyan volt, mint egy otthon, sőt még annál is jobb. Egyszer két hónapot külföldön töltött, nagyon egyedül érezte magát, s elment uszodába. És akkor úgy érezte, hazatalált. Mert az uszi mindenhol ugyanolyan: kék vagy zöld csempék, víz, párás meleg, 25-, 33- vagy 50-méteres medence, klórszag. Persze ezutóbbi a fürdőkben nincsen. Pedig a szaglás olyan érzék, amivel a legkönnyebben hozhatók elő a szagokhoz és illatokhoz kapcsolódó emlékek. Így az uszoda mindig az otthont jelentette számára, és valahányszor visszatért, erre újra és újra rádöbbent.

Körülbelül két km után elunta az örökkévalóságot. Úgy látta, a végkimerülésig így nagyon lassan fog eljutni, úgyhogy átvedlett emberré. Organikus szívét kidobta, bádogszívet illesztett a helyére, s kilépett csillogó kék ruhájából (a vízből). A levegőn már nem érezte ennyire jól magát, újra fázott, elment tehát a szaunába. Égette magát kívül-belül, egyszer-kétszer-háromszor. Az ebédre bekapott eperszemek már rég felszívódtak, egyre gyengébbnek érezte magát. A bőre kezdett foltokban kipirosodni. Folytatta gőzben, aztán megint szaunában.

Végül a fényszaunában érte a halál. A bőrén a piros foltok a sárga fény hatására élénkebbek lettek, majd a kék fényre egészen mókás mintázatot öltöttek - mintha egy tigris feküdt volna a fal mellett.

Aki nem keres, az miért talál?

A helyek, a szagok, a fények, a szavak, a tárgyak - mind összeesküdnek ellene... Nem engedik felejteni. Tegnapelőtt kijelentette: kész, vége, pont. Ma pedig valamiért leült az ágy melletti szőnyegre és legnagyobb meglepetésére megakadt a szeme Valamin. Egy érintetlen szerelmi tárgyon (momentán nincs rá jobb szó), amit Ő hozott be az otthonába a többi hasonlóval együtt. Nem értette, egyszerűen nem fért a fejébe, hogyan maradhatott EZ itt a lakásban. Hiszen a látszólagos rendetlenségben mindent pontosan számon tartott - ezt is precízen megszámolta már korábban, s akkor is, amikor az elváláskor becsomagolta Neki. Ügyelt rá, hogy a két szám egyezzen. Mennyi az ilyen események (t.i. tegnap egy lesből támadó dübel, ma egy hibádzó tárgy) valószínűsége? Már a tárgyakban sem lehet megbízni.

Úgyhogy fogta magát és az alábbi üzenetet helyezte el gondosan a palackban: "Hát idefigyelj, Univerzum! Nem értem a működésed, de elmondom: erre semmi szükség. Engedj felejteni, és ha nem segíted ezt, akkor legalább ne hátráltasd. Köszönöm!" Majd bedobta.

Elment a szerető, jöhet a szerelő

Minden este úgy fordította el a kulcsot a zárban és akasztotta be a biztonsági láncot, hogy közben magában azt mondta: Nem várok senkit. És minden nap eszébe jutott a nyavalyás valamiről. Egyik nap például arról a szóról, hogy dübel. Előtte soha az életben nem találkozott ezzel a szóval, most meg munkába menet, a villamoson lepte meg váratlanul Tóth Krisztina egyik írásában: egy polcot szerelt fel, s a tipli kevés volt, a fal kiporlott (akárcsak nála), emiatt dübelt használt. Mennyi az esélye annak, hogy egy nyári délelőttön ez a szó megjelenik egy kortárs író művében? Elég csekély.. Persze Krisztina ehhez is ért, sokoldalúan használja a kezeit (például üveget vág, polcot szerel velük), így nem akkora csoda, ha ismeri és használja a dübelt.

Aztán Hágában a minap az egyik utcában egy egészségbiztosítási irodában a fekete-fehér jin-jang jel volt az ajtón. A pontok átszúrva egy tőrrel - erről eszébe ötlött, hogy azt mondta neki, ő a fehér pont a feketeségben. A hotelban állatokról voltak rajzok kilógatva a falon, elsőként egy lomha oroszlán. Egy másik napon el kellett suhannia a 14-es villamos irányába a Lehel téren a föld alatt, ha balra fordította volna a fejét, akkor láthatta volna a sváb pékséget a kenyerekkel. Nem akarta látni, úgyhogy elszántan bámult a virágosok irányába. Ott meg a nyamvadt rózsaszín rózsákba botlott a tekintete. Mindig mindenhol beleütközött, nem volt elég a csukott szem, már összezárt szívvel kellett jönni-menni, mert ha nem, akkor meg kísértetet látott, például a hatos villamos utolsó előtti ajtajával szemben vagy a Podmaniczky és a körút sarkán lévő zebra bal oldalán (maga mindig csak jobbról balra használta azt az átkelőt). Pedig el akarta felejteni, teljesen és tökéletesen el akarta felejteni a szájhős papíroroszlánt, a komolytalan komolykodót. Már csak 4, azaz négy dolgot kell megtennie ehhez:

1. Valami hasonszőrű DVD-őrültnek elpasszolni A homok asszonyát. (Vagy pénzért megszabadulni tőle.)
2. Az utolsó kíváncsi barátnak is elmondani, hogy a megtalálni vélt boldogság nevetséges tévedéssé vedlett át, ami aztán sírva elinalt.
3. Visszaszerezni a könyvét, amit a feledékeny kedves valami oknál fogva nem hozott magával a pedig előre kitervelt szakításra.
4. Alaposan letörölni az otthonában a tárgyakról a port, mert még mindig őrzi az elmúlt két hónap hangulatainak lenyomatát.

Remélte, hogy mind közül az utolsó fogja a legnagyobb erőkifeszítést igényelni. Mert a buta, romantikus, szép emlékeket az Ő szavajárásával "nyírni kell". Nem lenyírni - kinyírni. Kíméletlenül. Nem érdemel kegyelmet a nyavalyás. És akkor szabad lesz végre. Remélte. Reméli.

Augusztus Oklahomában

"És akkor elmentél te is.. és te is... és te is... és te is.. és te is.. és.."
Így ért véget és annyira szívettépő volt, ahogy az Anya ezt sírta, hogy a könnyem belefolyt az ingembe. És annyira, hogy a Színész (Pap Vera) sírt a tapsnál. És annyira, hogy virágot kapott, és akkor újra sírt.
Pedig ez egy fekete komédia volt, s hihetetlen, hogy pont egy komédia tud mennyire tragikus lenni.

Barátság

Angolul olvastam A kis herceget. Elképesztő, hogy tökéletesen ugyanazt adja, mint magyarul. Pedig nem vagyok oda az angol nyelvért, de itt nem a nyelv számít, hanem a történet.

Nem tudom, hogyan felejthettem el, hogy a barátság a legfontosabb dolog a világon, s hogyan tehettem könnyelműen kockára a nyamvadt szerelem miatt. Teljesen megőrültem... hiszen előtte tudtam, tudtam, hogy nincs! Most a világ jópár fokkal hidegebb hely lett és ez nagyon nehéz.