Kockavető

A könyvet már jó 1-2 éve olvastam, a Szputnyik társulat azonos című darabját viszont csak fél éve láttam a MU színházban. Ez egy kis színház, gyakorlatilag egy nagyobb terem, egyik szélén három sor székkel - ez a nézőtér. Szemben velünk ültek a "színészek", rezzenéstelen arccal, teljesen a darab témájának megfelelően viselkedve. A mű ugyanis egy pszichológusról, az ő igen eredeti kockaelméletéről, na meg persze a vállalkozó szellemű pácienseiről szól. Szóval úgy ültek ott ezek az emberek, hogy felmerült bennem a gyanú, hogy igazi dilisekkel játszatják el a darabot. Mögöttem egy nő ki is jelentette a férjének amíg a kezdésre vártunk, hogy "Nézd, az ott nem normális! A farkát húzogatja." Valóban ezzel foglalatoskodott az egyik színész átszellemült arccal.

A történetről itt nem ejtenék sok szót, arról már korábban írtam a könyv kapcsán. Maga a könyv is elég meghökkentő, de amit Bodó Viktor rendezett belőle, az a legmerészebb várakozásaimat is felülmúlta. Dióhéjban: őrültek, ezek teljesen őrültek!! Azért hamar kiderült, hogy a színészek nem hivatásos bolondok, mert felváltva kellett normális és őrült szituációkban megjelenniük. Arra azért nagyon kíváncsi lennék, mi a színészi tehetség határa: az OK, hogy egy okos ember el tud játszani egy butát, egy normális egy bolondot, de vajon fordítva is működik ez? (Igen!)

A Zabhegyezőben Holden Caulfield feszegette azt, hogy az igazi színészről az ember nem gondolja, hogy előadás után átöltözik, hazamegy, megvacsorázik, majd lefekszik. Az igazi színész ott marad a szerepében örökre, akkor is, miután mi hazamegyünk. Itt láttam ezt először teljes intenzitással: a színpad nem az a kis terem volt, amit mi láttunk, a színház az ajtó mögött is folytatódott, amin keresztül bejöttünk a terembe. Minden egyes jelentnél ott jöttek-mentek a színészek, és már jóval a belépés előtt, már mielőtt megláttuk őket, úgy viselkedtek, mintha csúszna kissé a kuplungjuk - ezzel azt az érzetet keltve, hogy igazán és valóban őrültek. A taps igazi volt, de a színház teljesen kitágult és korlátlanná vált, összemosódott a valódi világgal.

Teljesen meg is döbbentem, amikor 1-2 hónappal ezelőtt megláttam az utcán a Luke Rhinehartot alakító Fábián Gábort, amint a biciklijét bütykölte - mint egy normális ember.

Monotónia

Lazán akart úszni, de eleinte nem ment. Ügyelt a mozgás szabályosságára, ettől görcsös lett. Tudatosan nem sikerült ellazítani, úgyhogy a hatodik hossznál teljes erőből belehúzott és akkor a fáradtra lazult izmokkal végre el tudta engedni magát. Innentől azt játszotta, hogy ő egy gép, egy tökéletes emberi testtel felruházott, különleges robot. Belsejében a világon egyedüliként egy organikus szív pumpálja vért. Egyetlen feladata, hogy tökéletes ütemben és mozdulatokkal, lazán ússzon a faltól a falig. A gondolatait az öltözőben hagyta, értékes agya teljesen kiürült, csak a saját szívverését és lélegzetvételét hallotta. Szemüvege bepárásodott, az embereket már nem látta, csak a víz kéklett alatta és a medence csempéi mutatták számára az irányt. Úgy tervezte, hátralevő életét itt tölti a vízben, csak tempózik oda és vissza, az örökkévalóságig. A számolást is abbahagyta.

Mindig újra rácsodálkozott, milyen jó az uszodában. Általában hosszú szünetet kihagyva jött ismét, és olyankor mániákusan vissza-visszatért. A víz mindig barátságosan befogadta, magához ölelte és melegen tartotta a testét. Olyan volt, mint egy otthon, sőt még annál is jobb. Egyszer két hónapot külföldön töltött, nagyon egyedül érezte magát, s elment uszodába. És akkor úgy érezte, hazatalált. Mert az uszi mindenhol ugyanolyan: kék vagy zöld csempék, víz, párás meleg, 25-, 33- vagy 50-méteres medence, klórszag. Persze ezutóbbi a fürdőkben nincsen. Pedig a szaglás olyan érzék, amivel a legkönnyebben hozhatók elő a szagokhoz és illatokhoz kapcsolódó emlékek. Így az uszoda mindig az otthont jelentette számára, és valahányszor visszatért, erre újra és újra rádöbbent.

Körülbelül két km után elunta az örökkévalóságot. Úgy látta, a végkimerülésig így nagyon lassan fog eljutni, úgyhogy átvedlett emberré. Organikus szívét kidobta, bádogszívet illesztett a helyére, s kilépett csillogó kék ruhájából (a vízből). A levegőn már nem érezte ennyire jól magát, újra fázott, elment tehát a szaunába. Égette magát kívül-belül, egyszer-kétszer-háromszor. Az ebédre bekapott eperszemek már rég felszívódtak, egyre gyengébbnek érezte magát. A bőre kezdett foltokban kipirosodni. Folytatta gőzben, aztán megint szaunában.

Végül a fényszaunában érte a halál. A bőrén a piros foltok a sárga fény hatására élénkebbek lettek, majd a kék fényre egészen mókás mintázatot öltöttek - mintha egy tigris feküdt volna a fal mellett.

Aki nem keres, az miért talál?

A helyek, a szagok, a fények, a szavak, a tárgyak - mind összeesküdnek ellene... Nem engedik felejteni. Tegnapelőtt kijelentette: kész, vége, pont. Ma pedig valamiért leült az ágy melletti szőnyegre és legnagyobb meglepetésére megakadt a szeme Valamin. Egy érintetlen szerelmi tárgyon (momentán nincs rá jobb szó), amit Ő hozott be az otthonába a többi hasonlóval együtt. Nem értette, egyszerűen nem fért a fejébe, hogyan maradhatott EZ itt a lakásban. Hiszen a látszólagos rendetlenségben mindent pontosan számon tartott - ezt is precízen megszámolta már korábban, s akkor is, amikor az elváláskor becsomagolta Neki. Ügyelt rá, hogy a két szám egyezzen. Mennyi az ilyen események (t.i. tegnap egy lesből támadó dübel, ma egy hibádzó tárgy) valószínűsége? Már a tárgyakban sem lehet megbízni.

Úgyhogy fogta magát és az alábbi üzenetet helyezte el gondosan a palackban: "Hát idefigyelj, Univerzum! Nem értem a működésed, de elmondom: erre semmi szükség. Engedj felejteni, és ha nem segíted ezt, akkor legalább ne hátráltasd. Köszönöm!" Majd bedobta.

Elment a szerető, jöhet a szerelő

Minden este úgy fordította el a kulcsot a zárban és akasztotta be a biztonsági láncot, hogy közben magában azt mondta: Nem várok senkit. És minden nap eszébe jutott a nyavalyás valamiről. Egyik nap például arról a szóról, hogy dübel. Előtte soha az életben nem találkozott ezzel a szóval, most meg munkába menet, a villamoson lepte meg váratlanul Tóth Krisztina egyik írásában: egy polcot szerelt fel, s a tipli kevés volt, a fal kiporlott (akárcsak nála), emiatt dübelt használt. Mennyi az esélye annak, hogy egy nyári délelőttön ez a szó megjelenik egy kortárs író művében? Elég csekély.. Persze Krisztina ehhez is ért, sokoldalúan használja a kezeit (például üveget vág, polcot szerel velük), így nem akkora csoda, ha ismeri és használja a dübelt.

Aztán Hágában a minap az egyik utcában egy egészségbiztosítási irodában a fekete-fehér jin-jang jel volt az ajtón. A pontok átszúrva egy tőrrel - erről eszébe ötlött, hogy azt mondta neki, ő a fehér pont a feketeségben. A hotelban állatokról voltak rajzok kilógatva a falon, elsőként egy lomha oroszlán. Egy másik napon el kellett suhannia a 14-es villamos irányába a Lehel téren a föld alatt, ha balra fordította volna a fejét, akkor láthatta volna a sváb pékséget a kenyerekkel. Nem akarta látni, úgyhogy elszántan bámult a virágosok irányába. Ott meg a nyamvadt rózsaszín rózsákba botlott a tekintete. Mindig mindenhol beleütközött, nem volt elég a csukott szem, már összezárt szívvel kellett jönni-menni, mert ha nem, akkor meg kísértetet látott, például a hatos villamos utolsó előtti ajtajával szemben vagy a Podmaniczky és a körút sarkán lévő zebra bal oldalán (maga mindig csak jobbról balra használta azt az átkelőt). Pedig el akarta felejteni, teljesen és tökéletesen el akarta felejteni a szájhős papíroroszlánt, a komolytalan komolykodót. Már csak 4, azaz négy dolgot kell megtennie ehhez:

1. Valami hasonszőrű DVD-őrültnek elpasszolni A homok asszonyát. (Vagy pénzért megszabadulni tőle.)
2. Az utolsó kíváncsi barátnak is elmondani, hogy a megtalálni vélt boldogság nevetséges tévedéssé vedlett át, ami aztán sírva elinalt.
3. Visszaszerezni a könyvét, amit a feledékeny kedves valami oknál fogva nem hozott magával a pedig előre kitervelt szakításra.
4. Alaposan letörölni az otthonában a tárgyakról a port, mert még mindig őrzi az elmúlt két hónap hangulatainak lenyomatát.

Remélte, hogy mind közül az utolsó fogja a legnagyobb erőkifeszítést igényelni. Mert a buta, romantikus, szép emlékeket az Ő szavajárásával "nyírni kell". Nem lenyírni - kinyírni. Kíméletlenül. Nem érdemel kegyelmet a nyavalyás. És akkor szabad lesz végre. Remélte. Reméli.

Augusztus Oklahomában

"És akkor elmentél te is.. és te is... és te is... és te is.. és te is.. és.."
Így ért véget és annyira szívettépő volt, ahogy az Anya ezt sírta, hogy a könnyem belefolyt az ingembe. És annyira, hogy a Színész (Pap Vera) sírt a tapsnál. És annyira, hogy virágot kapott, és akkor újra sírt.
Pedig ez egy fekete komédia volt, s hihetetlen, hogy pont egy komédia tud mennyire tragikus lenni.

Barátság

Angolul olvastam A kis herceget. Elképesztő, hogy tökéletesen ugyanazt adja, mint magyarul. Pedig nem vagyok oda az angol nyelvért, de itt nem a nyelv számít, hanem a történet.

Nem tudom, hogyan felejthettem el, hogy a barátság a legfontosabb dolog a világon, s hogyan tehettem könnyelműen kockára a nyamvadt szerelem miatt. Teljesen megőrültem... hiszen előtte tudtam, tudtam, hogy nincs! Most a világ jópár fokkal hidegebb hely lett és ez nagyon nehéz.

Anti-notesz

Van egy notesz, ahova nem azt jegyezzük fel, amit fejben szeretnénk tartani, hanem azt, amit a szívünkből ki kell zárnunk.

1. A jó, a rossz és a csúf-ot.
2. Clint Eastwoodot.
3. A fogatversenyeket.
4. A Podmaniczky bal oldalát a Bajza és a körút között.
5. A négyórás ücsörgést a Széchenyiben.
6. Általában a fürdőket.
7. A fintorgást a Lukács cukrászda előtt és a reggelizésről szóló csevejt.
8. A belga sörözőt.
9. Az odáig való gyalogolást az Oktogontól, meg a kilométerhiányra vonatkozó gúnyos kis kérdést.
10. A piros trikó-fehér nadrágra vonatkozó megjegyzést.
11. A borízű meggyes sört.
12. A paprikáskrumplit.
13. A krumplihámozót.
14. Az edényfogókat és az édes kis vitát.
15. A képújságot.
16. A Diéta éttermet.
17. Az Európa cukrászdát.
18. A Vörös Oroszlán teázót.
19. A beszélgetést az írásról és a kertről.
    
20. Az Auguszta cukrászdát a Moszkva térnél.
21. A Szent Jupátot.
22. A Városfalat.
23. Most már a Bambit is!
24. A térképbámulást.
    
25. Azt a szót, hogy dübel.
26. Hogy, hogyan kell a hagymát aprítani.
27. A legendát az almás teáról.
28. A jövőidejű mondatokat.
    
29. A bevárosi Auguszta cukrászdát.
30. A Múzeum cukrászdát.
31. A Fantás sört.
32. Az augusztusi tűzijátékot.
33. Az autósiskolát.
    
34. A kávézót a Nagymező utcában és a mentaszörpöt.
35. Lehet, hogy Klimtet is el kell felejteni??
36. A mesét a gyerekeknek a gonosz billentyűzetről.
37. A talp fájdalmas masszírozását.
38. A tenyér fájdalmas masszírozását.
39. A derék masszírozását.
40. A szeles könyvet.
41. A kapcsoskönyvet.
42. Hogy meghalt Darvas Iván.
    
43. A szalvétadarut.
44. A május elsejét.
45. A Városligetet pokróccal.
46. A Városligetet padon.
47. A Városligetet besétálva.
48. A bolhapiacot.
49. Azt a kérdést, hogy "Minek?"
50. A Sztrugackij-könyveket??
51. A Szépművészeti Múzeum egyiptomi részét és az egyiptomi ásatót.
52. El Grecót.
53. A forraltbort a városligeti sátorban.
54. A forraltbort a Mezőgazdasági Múzeumnál.
55. Azt, hogy a fizetség a társaságom.
56. A Lehel-piacot????
57. A sváb pékséget.
    
58. A szőrös dinnyét.
    
59. A kávét a Szemiramiszban.
60. A melange-ot.
61. Az ezer évvel ezelőtti teázást a Szemiramiszban.
62. A borzalmas borsófőzelék-csokoládét.
63. A március 13-át.
64. Az augusztus 13-át.
65. Az oroszlánt.
66. A parancsnokot.
67. A szilvázást.
    
68. A mentateát.
69. A teában kinyíló virágot.
70. A sosem-lett zöldségcsokrot.
71. A kék papucsot.
72. A fehér foltokat, amik csak nekem..
73. A Császár-Komjádit a 25 méteres beosztással.
74. Az NDK-s úszónőt.
75. A lábakat az ölemben nagyon rég.
76. Az illatot.
77. A puha, hűvös bőrt az egyenetlenségekkel.
78. A szeplőket a vállon.
79. A cicák nagy "barátját".
80. A kiskacsa megölőjét.
81. Rocky megsiratóját.
82. Azt a kérdését: "És neked mi a gyenge pontod? Mondd meg, és annál gyötörlek."
83. A Melegkonyhát.
84. A Baader-Meinhof csoportot.
85. Hogy elképesztő módon átpörgette a legjobb filmeket!
86. Azt a mondatát, hogy Népszabadságot olvasni bocsánatos bűn.
87. Krúdyt, Szindbádot.
88. Az örök vacsorát a Nyugatinál.
89. A halas könyvjelzőt.
90. A darvas borítékot.
91. A születésnapot az Andrássy-Bajza sarkán.
92. Az elcserélt esernyőt-ebédet.
93. A csillagokat, amik nevető arcot formáznak.
    
94. A nagyon közeli, részleteket (pl. a kordbársony táska textúráját) mutató, elképzelt fényképeket.
95. Az s.k. szedett, tökéletes gyöngyvirág-csokrot.
96. A piros cérnát.
97. A soha meg nem kapott százszorszép-csokort.
98. A tökéletes rózsát.
99. A krumplilevest.
100. Az olyan futurisztikus mértékegységeket, mint 8 liter.
101. Azt a nézetet, hogy a tárgyak azért vannak, hogy bennünket szolgáljanak.
102. A Tolnanémedi, Pincehely, Keszőhidegkút, Szakály-Hőgyész vonalat.
103. Szavakat: bolond, orosz terrorista, boldog, tökéletes, nagyrabecsülés, gyémánt, vas, kevés, édes, édesdrága, buja, érzéki, hedonista.
104. Szavakat: tessék, kéró, kecó, doksi, 5S, kendó, Japán.
105. A rendet.
106. A páros dolgokat.
107. A kettévágott almát.
108. Az étel és az élet dicséretét.
109. Az ágy bal felét.
110. Az otthonos piros takaróhuzatot.
111. A piros nyakláncot.
112. A tengert, ami behúz és ami szeret.
     
113. Az integetést a villamos-megállóban, hátulról a második ajtóval szemben.
114. Az integetést a troli-megállóban, az utolsó ajtóval szemben.
115. Az aggódást, a féltést, a gondoskodást és az ezen való versengést.
116. A "meleg" helyzeteket.
117. A civódó szeretgetést.
118. Az erőgyűjtést az ajtó túlfelén.
119. A sírást.
120. Az erőgyűjtést az ajtó becsukódása után.
121. A kurva novembert. Ami valójában októberben volt.
122. Azt, hogy mi lehet tökéletesebb a tökéletesnél.
123. Az állandó, hülye, másoknak való segíteni és megmenteni akarást.
124. Hogy én vagyok a fehér pont a feketeségben.

Az út

Végül mégis egyedül kellett ezt a filmet megnéznem. Az élményt így nem tudom mással megosztani, kénytelen vagyok itt megőrizni. (Olyan ez a blogírás - legalábbis számomra -, mint behajítani az óceánba egy palackba zárt üzenetet azzal a reménnyel, hogy valaki egyszer majd kifogja és elolvassa. Csak elolvassa és érez valamit. Például azt, hogy valahol valaki valamiről valami pontosan olyat gondolt vagy érzett, amilyet ő. És akkor tudja, hogy nincsen egyedül a világon. Pedig eleinte teljesen "normális" céllal kezdtem blogot írni..)

Szóval a film. Valami teljesen másra számítottam, kevésbé "borzalmasra", jóval lassabb és "unalmasabb" történetre. Mert az utazás számomra legtöbbször azt jelenti, ugyanazon az útvonalon sokszor végigmenni, események nélkül, csak a saját gondolataimmal összezárva, amik ismertségüknél fogva már véresre csiszolják az agyamat.

Ez az út más: ez "AZ" út. Alanya a Férfi és a Fiú (Fia), célja maga az utazás. Borzalmas, egyszerűen borzalmas volt, amiken átmentek a végtelenül sivár és lepusztult világon, ahol az emberek is azok voltak. Lelkükben rosszak, minden kapcsolat életveszélyes kockázat, és éppezért hihetetlenül boldogító a találkozás a hasonlóval. Az előzmények és utózmányok egyáltalán nem érdekesek: valami történt, amitől a világ ilyen hely lett, és hogy ez meg fog-e változni, nem számít. Tényleg csak az út van, amelyen az apa tanítja a fiát, hogyan kell élni az életveszélyes életben, akkor is, amikor ő már nem lesz. A tanítás annyi, hogy nagyon óvatosnak kell lenni az emberekkel, mert a rossz emberek ugyanúgy néznek ki, mint a jók - irgalmatlanul mocskosak -, s egy kis tévedés is végzetes lehet. A szívünket-életünket védeni kell, és ha rossz kezekbe kerül, akkor meg kell tőle válni. Az apa már egyetlen találkozást sem reszkírozna meg, a gyerek viszont elkeseredetten vágyik másokra. Éppen ezért ő az, aki minden alkalmat megragad, hogy megkockáztassa a jóságot, a mások szeretetét - mert végtelenül magányos dolog az utolsó Embernek lenni a világon.

Olyan, mint egy szívbéli út (biztosan azért látom így, mert tök' sivár lelkiállapotban néztem végig a filmet) - nagyon nehéz, küzdelmes, de valahol mindig akad egy kincs. Ettől olyan nehezen viselhető az egész: töméntelen sáron és néhány gyémánton kívül egyszerűen nincs semmi, sehol egy boldogító vasdarab. Szétféltem és -izgultam magam az úton, és még életemben nem voltam ilyen hálás a happy endingért. Persze ez csak amolyan visszafogott szomorú-boldog vég, amit a történet keretei megengednek, de így is elég súlyos: valahol valaki ugyanazt gondolja és érzi, amit te. S ha megtalálod-megszereted ezeket az embereket és velük maradsz, akkor soha többé nem leszel egyedül, és minden, de minden végtelenül könnyűvé válik.

Spiegelmann Laura: Édeskevés

Édeskevés. Ez a szó tökéletesen jellemzi az elmúlt heteimet, meg azok végkifejletét, minden tekintetben. Először Édes. Azután kevés. És végül édeskevés.

A történet is valami ilyesmit takar - és tökéletesen hétköznapi. Laurát elhagyja édes-kedves szívszerelme. Á, dehogyis elhagyja, csak megcsalja. De ez annyira nem lényeges, ami sokkal szívszorítóbb, az a nő szertehullása a szakítás után ("szertehulló lány"), és ahogy ez "meg van írva". Önpusztítás. Ivás az eszméletlenségig. Érzelemmentes szex bárkivel. Nyávogás-nyavalygás-vinnyogás-sírás. S mindezek körforgása. Öngyilkossági kísérlet. S valahol a vége felé kiderül, hogy a történet, amit az ember a kezében tart, a pszichiáter javaslatára elkezdett terápiás írás. Élesen is feszül egymásnak az intenzív érzelmi tartalom és a hideg fejjel szerkesztett, célratörő, jó stílus.

Óóóóó, mennyire érthető, hogy a nő nem bír kilépni a kis örvényéből, és csak nyávog és önpusztít. És egy ponton megállapítja, hogy hihetetlen, de még mindig él. Végül mindig ide jutunk ki. Mennyire szánalmas és gyűlöletes, ahogy a lélek meg akar halni, de a gyáva, áruló kis test már előbb megadja magát, s a drámában is csak magára gondol: éhes és szomjas és fázik és álmos. Bár ez utóbbi még kecsegtet némi reménnyel, hogy esetleg az ember reggel már nem ébred fel, csak szépen-okosan-egyszerűen elalszik örökre, mint egy virágszál. De hát ez csak keveseknek sikerül. A kitartóbbak ilyenkor megpróbálkoznak némi önpusztítással, az öngyilkosságig viszont már csak az igazán elszántak jutnak el. Hah, mennyire borzalmas, hogy a test MINDENT túlél!

Nade félre a lányos nyafogással, vagy másfél éve olvastam ezt a könyvet, és vagy fél éve kezdtem el írni róla a bejegyzést. Azt hiszem, ideje befejezni végre. Lássuk hát, mit gondoltam fél éve!

Hogyan is kezdődött ezzel a könyvvel? A Népszava egyik Szép Szó-jában olvastam egy recenziót Ambrus Judittól. A kritika furin volt megírva, nem a kritikus személyében, hanem átadva a szót és a tollat egy Lala nevezetű hódolónak, aki aztán melegen felmagasztalta a könyvet és persze Laurát. Szóval Spiegelmann Laura Édeskevés című könyvéről van itt most szó.

A kedv tehát könnyen megvolt a könyvhöz, úgyhogy hamar elolvastam. Majd egy kicsit utánanéztem az interneten, s akkor láttam, hogy eléggé le vagyok maradva: a könyv előbb blog volt, melyen sokan csüngtek már vagy fél éve. Ezután ráakadtam a kapcsolódó műkritikákra is. Nos, a legfontosabb téma az Édeskevéssel kapcsolatban a tehetséges író lehetséges személye. Nő? Netán férfi? Spiegelmann Laura egy álnév? És ki rejtőzhet mögötte? Mert ugye, az - a nagyokosak szerint - lehetetlen, hogy egy ismeretlen tollnok elsőre ilyen jól szerkesztett, feszes könyvet írjon. Ez kérem szépen, csakis olyannak sikerülhet, aki már maga mögött tud 1-2 nagybecsű művet, sőt mi több: férfi az istenadta (már a stílusa miatt). Úgyhogy Garaczi, Kukorelly voltak a leggyakoribb gyanúsítottak, első azzal is hírbe hozta magát, hogy ő írta a fülszöveget. És azok a jó kis elméletek arról, hogy a Spiegelmann egy beszélő név, a tükör szó benne azt mutatja, hogy itt egy álcázott íróról van szó, a mann pedig, hogy férfi az illető...

Hát, hogy férfi vagy nő, az nagyon sokaknak adott témát. "Nő nem így ír" - mondták. Hogyan is van az az így? Hát, a nő - s következésképp a női író - olyan, hogy nem egyszerűen papírra vet egy eseményt, hanem leírja az apró és kevésbé apró részletkörülményeket, az esemény körül lejátszódó érzéseket (ismerjük ezt nem igaz? "Anyu, térj már a lényegre!"). S a férfi? A férfi a lényegre szorítkozik, nemes egyszerűséggel. Mindezekből a tudós kritikusok megállapították, hogy a könyvet (és minden idők díjnyertes első mondatát) nem nő írta. Mert mindent és mindenkit egy skatulyába kell tenni, ha nem fér bele, akkor bele kell gyömöszölni, és ha nem lehet belegyömöszölni, akkor addig kell kalapálni és ugrálni rajta, amíg bele nem megy! Mert itt rendnek kell lennie! Egy nő nem írhat úgy, mint egy férfi, mert nincs olyan, hogy ember! A férfi férfi, a nő meg nő, mindkettő jól beazonosítható jellemzőkkel (biztosan ezek a harmadlagos nemi jegyek)!!

A blog (lauramanga.blog.hu) egyébként nemrégiben megszűnt, ki tudja, miért..

Laura bevallása szerint a neve álnév, de mindez az élete volt, s a leírtak terápiás céllal kerültek a számítógépbe. Ő maga bölcsész, innen a hozzáértés.. A magam részéről ezt már akkor is elhittem... A skatulyák meg..... azokba tegyék bele a dolgaikat a "hozzáértők"... és a dobozolók!

Velem egy pohárból

"– Iszol velem egy pohárból?
– Iszom.
– Vizet is?
– Vizet is.
– Tejet is?
– Tejet is.
– Mézet is?
– Mérget is."

Rejtvény-meghatározás

Cukrozott, négy betű. (Édes)

Lista

• 2 kg krumpli,
• 1/2 kg vöröshagyma,
• 1 szál kolbász,
• 1/2 kg csemege uborka és/vagy káposztával töltött paprika,
• 2 kefír, tejföl,
• élesztő,
• kenyér,
• gyümölcs,
• 2 zöldpaprika,
• lábas,
• krumplihámozó,
• tipli,
• csavar