2010. augusztus 29., vasárnap
2010. augusztus 26., csütörtök
7 perc a mennyországban
A helyszín Izrael, Galia és Oren egy reggeli veszekedés után felszállnak a 8:45-ös buszra. Máskor külön, a 8:30-as és a 9:30 busszal járnak. A 8:45-ösre most felszáll egy ideges fickó is, s kis idő múlva felrobban a busz. Ezek az előzmények, a történetbe valójában egy évvel később kapcsolódunk be, amikor Galia, túlélve a bombatámadást, az égési sebeivel küszködik és az eseményeket próbálja összerakni, Oren pedig éppen meghalt. Galia keresi a mentőst, aki a buszból kihúzta és 7 percen keresztül újraélesztette. Közben Boaz is feltűnik a színen, akinek szerepe kissé rejtélyes, de azért könnyen kitalálható, ki ő.
Az idősíkok az emlékezés (vagy nem is emlékezés?) során átfedik egymást, de a film végig követhető marad. És van egy szép csavar a történetben - attól szép, hogy előre nem sejthető, mi az. Pedig úgy ültem be a filmre, hogy tudtam, lesz fordulat, mégsem erre számítottam. Ugyan a kulcsmondat, amiből mindent össze lehet rakni, elég korán elhangzik, de Galiával együtt mi is elsiklunk felette, mert nem értjük, mi dolga lehet még az életben. Miért tér vissza az életbe az, aki tudja, mi vár rá? De a végén minden a helyére kerül, igaz, Galia Boaznak a mentőben mondott (látszólag semmi különös "Szeretlek! Bocsáss meg!") mondatai nálam csak fél órával később.
Azt hiszem, minden okos fordulatot leszámítva, ez mégis egy igazán romantikus történet... a miről? talán a felelősségről, igen, talán ez a jobb szó itt és nem a szerelem.. vagy a romantikus ideákról és eszményekről, a másik megmentéséről.. Amihez kell az izraeli környezet, mert ott lehet aztán igazán megmenteni a mások életét. Ebben a közegben kicsit sablonossá válhat a "mit keresett a buszon, amikor nem volt ott keresnivalója" kérdéskör, hiszen ott nap mint nap felteszi valaki ezt a kérdést. Szerencsére a film túllép ezen. Szóval bravúros, ráadásul elsőfilmes rendezőtől! A vágások helyenként kicsit esetlenek, de a történet mégis nagyon ül!
(Az Uránia egyébként elképesztő, nem tudom, kinek jutott eszébe mozit rendezni be ezen a helyen! A nézőtér két oldalán tükrök vannak, amiben a vászon tükrözödik, elég zavaró.)
Címkék:
7 perc a mennyországban,
bomba,
izrael,
terror
2010. augusztus 22., vasárnap
Barátság
- Talán három. De nem adok egyet sem!
- Miért?
- Mert mind a háromra szükségem van!
- Bezzeg a fényképezőgépet oda akartad adni.
- Az más.
- Na jó, nem vagyok igazán meglepve.
- Nem?
- Nem. Akkor voltam meglepve, amikor a fényképezőgépet kölcsön akartad adni. Mert az, hogy valamit nem adsz oda, azt már megszoktam, az természetes. Na, de az, hogy valamit odaadsz? Hát, az hihetetlen.
2010. augusztus 4., szerda
Hétköznapi fasizmus
Megfigyeltük már, hogy ezeknek az embereknek (ó, látom már, hogy nekem is prejudikációim vannak velük szemben!) egészen egyszerű a világképük: szerintük a világon kétféle ember létezik - az olyanok és az ilyenek. Az ilyenek pedig szükségképpen nem olyanok. Önmagukat komplementerhalmazként (az olyanok komplementereként) definiálják. Kissé mulatságos, hogy identitásukat csupán mások olyanságán és önmaguk nem-olyanságán keresztül tudják meghatározni. (A magukfajták meg a magunkfajták, ugye.)
De óriásit tévedünk, ha abban a hitben ringatjuk magunkat, ez a "világnézet" csak bizonyos politikai oldal szimpatizánsainak sajátja. A fideszes zsidó, a nemzeti érzés nélküli anya és a mediáció című opusz után világos, hogy a "másik" oldal is kirekesztheti és ki is rekeszti azt, aki másképp viselkedik, mint ahogy a magukfajtáknak - szerintük - kellene. Hangsúly van a szerintük szón, mert ki mondja meg, hogy ki tartozhat egy csoportba. Magyar az, aki magyarnak vallja magát - és nem pedig az, akiről az arra illetékesek azt mondják.
A legszebb, amikor kijelentik, ők nem idegen- (vagy más-) gyűlölők. (Nocsak, mégis szégyellnivaló lenne a fasizmus? Nem szalonképes?) Csak... Mindig van egy csak. Csak hát ismerjük el, hogy a zsidók mégis értenek az üzlethez és ebből jó sok pénzhez jutnak.. És van a cigányok többsége lusta és bűnöző.. És mégiscsak az a normális, ha egy férfi és egy nő..
Vannak ennél körmönfontabbak is. Legutóbb egy útitársam kérdezte, hol lakom Budapesten. Mondtam a kerület számát, mire a következő kérdése ez volt: "És nem sok ott a cigány?" Most helyettesítsük be a cigány szót a kutyaszar szóval. Na, hogy fest? Nem úgy, mintha valami kellemetlen és nemkívánatos dologról beszélnénk? Vagy amikor egy nyári iskolában megismert szőke litván istenség azt kérdezte, Magyarország lakosságának hány százaléka cigány, és hogy a kapott arányt nem tartom-e soknak? Vagy egy vendég, amikor az asztalon meglátva az újságot kijelentette: "Népszabadságot olvasni bocsánatos bűn". Figyeljünk már oda, hogyan beszélünk, mert az ilyen kinyilatkoztatásokkal sokmindent elárulunk magunkról!
Ezekben az emberekben fel sem vetődik, hogy az ehhez hasonló kijelentéseikkel sértenék az érzékenységemet. Jólnevelt ember például társaságban nem kezd el hímsoviniszta vicceket mesélni vagy hittel kapcsolatos kérdésekről egyoldalúan szónokolni. Ezért nem értem, hogy jut valakinek eszébe egy idegennel megosztani gyűlöleti orientációját. Mi köze a másiknak ehhez? Szerintem gyűlölni valakit szégyenletes dolog. Ha így éreznék, biztosan nem reklámoznám, hanem csak magamban gyűlölködnék. Csendben szégyellném magam, mert a gyűlöletem annak a jele lenne, hogy valamit ÉN nem tudok tolerálni. Bennem van a hiba, én vagyok selejtes, nem a másik.
De mind azt hiszi, amikor megnyilvánul, hogy én is a "magafajtához" tartozom. Önfeledten nyilvánítja ki a véleményét, tökéletesen magabiztosan abban, hogy magam is a komplementerhalmaz része vagyok, aki nem "olyan". Egyszer, egyetlenegyszer adtam hangot annak, hogy másképp látom a kérdést. A válasz erre az volt, hogy "fiatalabb koromban magam is így gondolkodtam, de majd ha idősebb leszel, te sem látod másképp." Ez akkor egy jó viszony végét jelentette, a fasizmus válóok.
Azt megfigyeltük már, hogy a kirekesztők sosem szólítják a nevükön az általuk kirekesztetteket? A szomszéd, ha cigány, akkor nem Sanyi, hanem "a cigány". Ha sokat iszik, akkor nem Karcsi, hanem "az alkoholista". Ez egészen messzire elvezet, például a koncentrációs táborokig, ahol nem a nevükkel, hanem egy számmal azonosították a foglyokat. Megmutatja azt is, ki mindenkit diszkriminálunk különböző helyzetekben. (Melyik az a Laci? Az a csöndes, zárkózott?) Azokat ugyanis nem akarjuk a nevén nevezni. Mert ezzel elismernénk, hogy nemtetszésünk tárgya is ember, mint mi.
Ki nem állhatom a gyűlölködőket, azokat, akik kirekesztenek és megbélyegeznek másokat. Magam is kirekesztő vagyok - kirekesztem őket, nem közösködöm (és mást sem teszek) velük.
2010. július 29., csütörtök
Inception
A történet kicsit Mátrix-szerű, viszont nem a küldetéstudatra, hanem egy kis magándrámára van felfűzve. Álom az álomban, és még az is az álomban. Régóta szeretnék "tudatosan" álmodni, hozzáférni az álmaimhoz. Az is hosszú ideje fixa ideám, hogy át tudunk járni egymás álmaiba, s életemben egyszer vagy kétszer éreztem is, valóban megtörtént. Azt meg, hogy álom-e a valóság, már az ókori görögök is..
Hozzá már napok óta Edith Piaf dalain lógtam és puff neki, ez is benne van. A színészek is szuperek, Marion Cotillard a Szeress, ha mersz! óta a kedvenc bolondom nőben, a japán Ken Watanabe pedig irtó vonzó (s persze Leo DiCaprio és a többiek is nagyon-nagyon jók).
Mitől olyan nagy ez a film? A szimpatikus-szép emberek szépívű drámájától (mert az élet igazi magja a dráma, és minden, még a humor is a drámából építkezik!), a többszörös áthallással idevágó zenétől, a székbe szögező akciótól, a megteremtett saját kis univerzumtól, a csapatmunkától, az okos történetszövéstől és az enyhén (de csak egészen enyhén) kérdést hagyó befejezéstől. És ezek a részek valami elképesztően tökéletes egésszé állnak össze.
Amikor kijövök a vetítőteremből (becsukom a könyvet, legördül a függöny, etc.), mindig olyan érzésem van, mintha álomból ébrednék. Most még álomszerűbb volt kilépni a pláza vásárlói forgatagába. Csakis moziban ajánlom!
2010. július 24., szombat
Élek
- Várj, agresszív kismalac, hozok létrát!
- NEM VÁROK!
Megfigyeltük már, hogy az élet mindig akkor adja meg, amit szeretnénk, amikor már nehezebb élvezni? Amikor az élvezet már különös odafigyelést és koncentrációt igényel? És mindig akkor kezdünk vágyakozni az egykor kezünkben volt dolgok után, amikor már nincsenek ott? Valahogy mintha az élet és a vágyaink nem lennének szinkronban.
Például amikor egyetemistaként a vizsgaidőszakokban tanulnom kellett, mindig képtelen vágyakozást éreztem olyan hétköznapi dolgok iránt, mint bevásárlás, főzés, takarítás, rendrakás. Amikor beteg voltam, kóválygó fejjel és jártányi erővel, akkor mindig futni szerettem volna, ugrálni, fájdalom és szédülés nélkül. Vártam, hogy vége legyen a kötelező tanulásnak, a betegségnek. Aztán vártam, hogy elinduljak a találkozóra, majd vártam, hogy vége legyen és hazamehessek. Vártam, hogy szeressenek, és mindig-mindig vártam, hogy jobb legyen.
A termékeny várakozás az, amikor magunk is képesek vagyunk tenni annak érdekében, hogy a várt megérkezzen, illetve amikor pontosan-nagyjából fel tudjuk mérni a várakozás idejét. És akkor jó, nagyon jó a várakozás! Mennyire szívderítő például, amikor kiszámoljuk, még hányat kell aludni eddig-addig! Tökélesen fogalmazta meg a róka:
"Il eût mieux valu revenir à la même heure, dit le renard. Si tu viens, par exemple, à quatre heures de l'après-midi, dès trois heures je commencerai d'être heureux. Plus l'heure avancera, plus je me sentirai heureux. A quatre heures, déjà, je m'agiterai et m'inquiéterai; je découvrirai le prix du bonheur! Mais si tu viens n'importe quand, je ne saurai jamais à quelle heure m'habiller le cœur..."
"It would have been better to come back at the same hour. If four example, you came at four o'clock in the afternoon, then at three o'clock I shall begin to be happy. I shall feel happier and happieras the hour advances. Az four o'clock, I shall already be worrying and jumping about. I shall show you how happy I am! But if you come at just any time, I shall never know at what hour my heart is to be ready to greet you..."
Persze, a kedvencem magyarul szól: "Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz. Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet..."
De hogyan lehet kibírni, amikor nem lehetünk biztosak benne, hogy az idő elhozza, amire várunk? Hogyan lehetett túlélni például egy háborút, egy fogságot, egy koncentrációs tábort, amikor nem tudták, hogy 2-3 éven belül véget fog érni? Ez az élet igazi elrontója, amikor magunk tehetetlenek vagyunk és kiszolgáltatottak saját reményeinknek. Várunk valamire, és amíg meg nem érkezik hozzánk, elütjük valamivel az időt. Ha soha nem érkezik el a várva várt, akkor az egész életünket csak elmúlatjuk valahogy.
Most olyan szomorú minden, ugyanakkor iszonyúan szép is! És milyen fájdalmas, hogy pont akkor szép, sőt, intenzíven szép, amikor szomorú. Várhatnék, hogy az élet szépségét MAJD akkor élvezem, amikor már nem lesz szomorú - de mi értelme? Nem akarok tovább várni a talán el sem jövőre. El akarom felejteni azt a szót is, hogy majd. Nincs már rá idő. A dolgokat önmagukért akarom tenni, a várakozás csak mellékes, passzív időtöltés lehet az igazi cselekvés mellett. Úgyhogy most lemegyek egy kicsit a buszmegállóba, hogy ott folytassam a könyvem olvasását. Mellesleg, ha jön a troli, lehet, hogy felszállok rá.
Szenvedélymentes lelkesítésként: http://www.youtube.com/watch?v=AtPYEqi0uAg
2010. július 14., szerda
Gyógyír északi szélre
Egyszer velem is történt hasonló: a levelem tárgyát véletlenül egy sorral fejjebb, a másolatot kapók sorába írtam, s az egyik szó (a "szó") egyben az egyetemi szerver egy userét is fedte, aki nem habozott válaszolni nem neki szánt emailemre. Az eset kicsit sorsszerű volt, mert a srácnak olyan gyönyörű beszélő a vezetékneve, ami pontosan az enyémre rímel. Vagy két évig leveleztünk, de pontosan emlékszem milyen izgalmas volt találgatni, milyen lehet (akkor még nem szerepelt boldog-boldogtalannak minden adata az interneten), és arra is, milyen volt nap mint nap várni a levelét - miként ez Daniel Glattauer könyvében is nyomonkövethető. Volt akkoriban valakim, aki viszont nem volt permamensen mellettem, s egy idő után nekem is a nap fénypontját jelentették ezek a levelek - ahogy Emminek a történetben. Mit keres ilyenkor a foglalt fél? Kalandot? Ki tudja? Egyszer, úgy fél év után célzottan, személyesen is találkoztunk, akkor kissé lenyugodtak a kedélyek. Szépen magától halkult el ez a barátság. De örülök neki, hogy volt, mert így tudom, hogy él egy különleges ember Magyarországon, akinek hozzám hasonló szépséges neve van, és akinek szintén minden bemutatkozáskor azt mondják: "De szép név!"
Azóta már "felnőttem", nem preferálom a kiber-barátokat, fontos a személyes találkozás. Mert írásban az ember olyat mutat magáról, ami nem nagyon van. Azt az ideálját, amilyen szeretne lenni - épp ez benne a szép! De kell a perszonális jelenlét, hogy az ember időről időre összemérhesse ÖNMAGA álomképét a valóságossal, és legyen esélye a kettőt összébbcsiszolni.
Érthető, hogy a könyvből darabot írtak, amit nagy sikerrel játszanak. Egészen drámai ugyanis, végig fenntartja a feszültséget, s a színpadon ez nagyon jól érvényesül. Végig izgulhatunk, egymásra találnak-e a történet végén "hőseink". Én sem bírtam letenni - egy este elolvastam a történetet. Szerintem a befejezés méltó, és jól mutatja egy ilyenfajta kapcsolat törékenységét.
2010. június 27., vasárnap
Keretes szerkezet
A mánia a szimmetria, a páros dolgok, na meg a keretes szerkezet iránt már gyerekkoromban megvolt. Nézzük, hogyan "kereteződött" be végre ez a sok kínnal járó történet.
Volt Az út című film, amit az 1. napon láttam - s volt a párja, a könyv, amit a napokban fejeztem be. Azt mégsem írhatom, hogy az utolsó napokon - mert nem tudom, hogy az utolsók-e ezek a napok.
Volt az a szó, hogy dübel: teljesen megdöbbentem, amikor T. K. novellájában előkerült. Aztán kb. két héttel később újra. Basszus, Krisztina állandóan szerel??? Hogy van a magyar irodalomban egy nő, aki egy novelláskötetben kétszer (!!) is használja ezt a szót, az képtelenség. És pont ezekben a hetekben botlok bele.. Persze a történetek értékén ez nem változtat, Krisztina observer, aki érzéssel műveli ezt. (Van a másik típus, az egércsendesítő cinikus - na, az nehezebben elviselhető..) Az ő elbeszéléseiben még a koszos, a büdös, a szenvedés is olyan érzéssel van megírva, hogy attól az egész valahogy elveszíti a fájó intenzitását, s valami enyhe jóérzés és rácsodálkozás marad utána. Olyan nézőpont, amit az ember a hétköznapi sztereotíp szemüvegén keresztül nem láthat. Néha irigylem Krisztinát, hogy így néz. De azért nekem sem rossz, mert őt olvashatom.
Volt aztán a zuhanyfej. Keretnek érdekes... Szóval volt egyszer egy zuhanyfej, amit az Ő fürdőszobájában láttam. Ez egy eltört fej volt, amit Ő, aki híresen "rendes", egy ragasztószalaggal rögzített vissza. Olyan volt ez, mintha valakinek a lelke titkos, rejtegetett zugába pillantottam volna bele. Mert egy rendes, pedáns ember miért ragasztószalaggal tákolja össze a zuhanyt, ahelyett, hogy kicserélné? Nem nagy etwas, nekem is meg kellett tennem néhány hónapja. Szóval racionálisan kevéssé érthető. A keret másik fele viszont az én zuhanyfejem, ami néhány napja eltört. Persze én nem vagyok híresen rendes, s tudom, hogy a malmaim lassan őrölnek - ezért előkerestem a szigetelőszalagot. Vagyis kerestem-kerestem a helyén, de nem találtam. Aztán egyszercsak a fejemre csaptam: de hülye vagyok, hiszen néhány hétig "rend"-eset játszottunk, ezért betettem a fiókba a tixo mellé, s emiatt nem is találtam meg a helyén.
Talán itt a keret vége: Krisztina könyvét, a Hazaviszlek, jó?-t befejeztem (igaz, azóta egy másikba kezdtem), Az úttal végeztem, a zuhany kicserélve. Vége, lezárva, innentől már a fal kezdődik. Vagy ki tudja, mi van a kereten túl? A numerikus modellezésben a nagyskálájú folyamatok.
Az út - könyvben
Hiba volt a könyvet a film után olvasni. Vagy legalább hagyni kellett volna a kettő között fél évet. Ha így történik, a könyv hihetetlen jó lett volna. De így nem működött a belső képzelőerő - a filmen látott karaktereket és eseményeket vetítettem a leírtak mögé.
Mindenesetre érdekes érzés volt egyes részeknél tudni, hogy mindjárt valami borzalom fog a történetben előkerülni, és úgy belevágni a folytatásba. Megfigyeltük már, hogy ha összeszedjük magunkat és nekiveselkedünk valaminek, akkor a képletes mozgás mindig lefelé történik? Mindig azt mondjuk, vettem egy nagy levegőt, és fejest ugrottam, belevetettem magam, beugrottam a mélyvízbe. Azt sosem mondjuk például, hogy felfutottam a hegyre. Mintha az erőfeszítéseink mindig lefele hatnának, a céljaink pedig alattunk, a mélyben várnának ránk, s a beteljesülésre.
2010. június 21., hétfő
Három kívánság
Már réges-réges-rég motoszkál a fejemben a három kívánság. Nevezetesen, hogy ki kellene találni. Mármint az én három kívánságomat. Mert, ugye, az egy teljesen valószerű és hétköznapi lehetőség, hogy egyszercsak ott terem valaki, és azt mondja: "Teljesítem három kívánságodat". S az ember meg, ha nem készült, akkor ott áll és nem is tudja, mit mondjon, elszalasztva ezzel a nagyszerű lehetőséget.
Sokat, nagyon sokat gondolkoztam a kívánságaimon. Mert ezt nem lehet elkapkodni, kérem szépen. Ismerjük a meséket és a vicceket, amikben az emberek meggondolatlanul kívántak, aztán a vége az lett, hogy legszívesebben visszaszívták volna, ami a nagy sietségben kiszaladt a szájukon. Hát, én nem vagyok ilyen kapkodós, úgyhogy a mai napig csak két kívánságom volt készen. De ma rájöttem az utolsóra is! Nézzük csak:
- Azt kívánom, hogy elégedett legyek. Ez ugyanis egy olyan állapot, amit ezidáig még nem sikerült megélnem, hogy csak hátradőlök és nézem a "művemet" - általában már az új művek foglalkoztatnak ilyenkor. Úgyhogy egyszer szeretnék elégedett lenni! Az nagy áttörés lenne - lehet, hogy életem végéig kitartana.
- Szeretnék egy olyan embert az életembe, akivel könyvekről lehet beszélgetni. Sok-sok könyvről, amit ő meg én olvastunk és olvasunk. Ez lesz a társ ismertetőjele. Jelenleg nincs ilyen személy az életemben - a barátaim ugyanis nem olvasnak könyveket.
- Bármikor, amikor arra kerül a sor az életem során, MINDIG legyen valaki, aki elmondja, hogy nem kérek újraélesztést, és hogy minden szervemet felajánlom donációra.
Fel kell készülni mindenre: a három kívánságra, a nagy szerelemre.. mindenre.. Mert még a végén egyszer betoppan. És örülök, mert most már van három kívánságom és most már bármikor jöhet, aki teljesíteni akarja.
2010. június 20., vasárnap
Kockavető
A történetről itt nem ejtenék sok szót, arról már korábban írtam a könyv kapcsán. Maga a könyv is elég meghökkentő, de amit Bodó Viktor rendezett belőle, az a legmerészebb várakozásaimat is felülmúlta. Dióhéjban: őrültek, ezek teljesen őrültek!! Azért hamar kiderült, hogy a színészek nem hivatásos bolondok, mert felváltva kellett normális és őrült szituációkban megjelenniük. Arra azért nagyon kíváncsi lennék, mi a színészi tehetség határa: az OK, hogy egy okos ember el tud játszani egy butát, egy normális egy bolondot, de vajon fordítva is működik ez? (Igen!)
A Zabhegyezőben Holden Caulfield feszegette azt, hogy az igazi színészről az ember nem gondolja, hogy előadás után átöltözik, hazamegy, megvacsorázik, majd lefekszik. Az igazi színész ott marad a szerepében örökre, akkor is, miután mi hazamegyünk. Itt láttam ezt először teljes intenzitással: a színpad nem az a kis terem volt, amit mi láttunk, a színház az ajtó mögött is folytatódott, amin keresztül bejöttünk a terembe. Minden egyes jelentnél ott jöttek-mentek a színészek, és már jóval a belépés előtt, már mielőtt megláttuk őket, úgy viselkedtek, mintha csúszna kissé a kuplungjuk - ezzel azt az érzetet keltve, hogy igazán és valóban őrültek. A taps igazi volt, de a színház teljesen kitágult és korlátlanná vált, összemosódott a valódi világgal.
Teljesen meg is döbbentem, amikor 1-2 hónappal ezelőtt megláttam az utcán a Luke Rhinehartot alakító Fábián Gábort, amint a biciklijét bütykölte - mint egy normális ember.
Monotónia
Lazán akart úszni, de eleinte nem ment. Ügyelt a mozgás szabályosságára, ettől görcsös lett. Tudatosan nem sikerült ellazítani, úgyhogy a hatodik hossznál teljes erőből belehúzott és akkor a fáradtra lazult izmokkal végre el tudta engedni magát. Innentől azt játszotta, hogy ő egy gép, egy tökéletes emberi testtel felruházott, különleges robot. Belsejében a világon egyedüliként egy organikus szív pumpálja vért. Egyetlen feladata, hogy tökéletes ütemben és mozdulatokkal, lazán ússzon a faltól a falig. A gondolatait az öltözőben hagyta, értékes agya teljesen kiürült, csak a saját szívverését és lélegzetvételét hallotta. Szemüvege bepárásodott, az embereket már nem látta, csak a víz kéklett alatta és a medence csempéi mutatták számára az irányt. Úgy tervezte, hátralevő életét itt tölti a vízben, csak tempózik oda és vissza, az örökkévalóságig. A számolást is abbahagyta.
Mindig újra rácsodálkozott, milyen jó az uszodában. Általában hosszú szünetet kihagyva jött ismét, és olyankor mániákusan vissza-visszatért. A víz mindig barátságosan befogadta, magához ölelte és melegen tartotta a testét. Olyan volt, mint egy otthon, sőt még annál is jobb. Egyszer két hónapot külföldön töltött, nagyon egyedül érezte magát, s elment uszodába. És akkor úgy érezte, hazatalált. Mert az uszi mindenhol ugyanolyan: kék vagy zöld csempék, víz, párás meleg, 25-, 33- vagy 50-méteres medence, klórszag. Persze ezutóbbi a fürdőkben nincsen. Pedig a szaglás olyan érzék, amivel a legkönnyebben hozhatók elő a szagokhoz és illatokhoz kapcsolódó emlékek. Így az uszoda mindig az otthont jelentette számára, és valahányszor visszatért, erre újra és újra rádöbbent.
Körülbelül két km után elunta az örökkévalóságot. Úgy látta, a végkimerülésig így nagyon lassan fog eljutni, úgyhogy átvedlett emberré. Organikus szívét kidobta, bádogszívet illesztett a helyére, s kilépett csillogó kék ruhájából (a vízből). A levegőn már nem érezte ennyire jól magát, újra fázott, elment tehát a szaunába. Égette magát kívül-belül, egyszer-kétszer-háromszor. Az ebédre bekapott eperszemek már rég felszívódtak, egyre gyengébbnek érezte magát. A bőre kezdett foltokban kipirosodni. Folytatta gőzben, aztán megint szaunában.
Végül a fényszaunában érte a halál. A bőrén a piros foltok a sárga fény hatására élénkebbek lettek, majd a kék fényre egészen mókás mintázatot öltöttek - mintha egy tigris feküdt volna a fal mellett.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)

