A következő címkéjű bejegyzések mutatása: zsidó. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: zsidó. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. február 19., szombat

A piros bicikli


Két kamaszlány naplója egybeszőve és párbeszéddé alakítva. Már a kezdés is egyszerre valószerű és valószerűtlen: a két lány arról beszél, hogy nem ismerték egymást, soha nem találkoztak, életük csak itt a nem-létben kötődik össze, valószerűtlenül. De néha az élet is olyan valószerűtlen és álomszerű, hogy az ember azt várja, csak kinyitja a szemét és elillan az egész. Aztán nem..

Heyman Éva 13 éves, s a történet az ő születésnapjával indul (akárcsak Anna Frank esetében, aki a születésnapjára kapta a naplót). Ekkor (1944 elején járunk) még csak egy a sok ugribugri kislány közül, aki ugyanúgy örül és megállíthatatlan lelkesedéssel sorolja a kapott ajándékokat, mint bármelyik másik gyerek. Anyjával és Béla bácsival él Nagyváradon az évek óta folyó háború ellenére viszonylagos nyugalomban, iskolába jár, a szerelemről ábrándozik és arról, hogy a háború után Pesten lakik majd. Persze azt csak mi tudjuk, meddig tartott a háború, s mi lett a "vége" - ő még nem tudja, mikor és hogyan fog véget érni ez a "történet".

Ecséri Lilla 16 éves pesti lány, aki már nem egy szeleburdi kiskamasz, hanem határozott célokkal rendelkező, ugyanakkor kétségekkel és félelmekkel vívódó fiatal lány. Színésznő szeretne lenni, s még a szenvedések közepette is az lebeg a szeme előtt, hogy a megpróbáltatásokkal az élet lehetőséget kínál neki, hogy a szenvedés szerepét majd minél tökéletesebben játsza el. A "majd" természetesen nála is egy meghatározatlan időpont a háború után, ami reményt és minden szenvedésnek értelmet ad.

Éva a szemünk láttára "nő fel": előttünk szűkül be a tér számára és sorstársai számára néhány hónap leforgása alatt. A címben szereplő piros biciklit apránként összekuporgatott pénzén vette, és ezt a biciklit veszik el tőle a rendeletek értelmében. És talán igaz a darabbal kapcsolatban már elkoptatott frázis: a piros bicikli az elrabolt gyermekkor szimbóluma. Egy vidéki nagyvárosban, a huszadik század derekán a kerékpár a felnőtteknek is fontos, mint közlekedési eszköz. A gyerekeknek viszont a bicikli inkább játék, a szüleik ma is a kezdetek kezdetén felültetik őket játszásiból valamilyen két-háromkerekű járgányra. "Minden" gyereknek van biciklije, és minden gyereknek a játék, a szórakozás eszköze a bicikli, amit felnőttkorára gyakran elhagy.

A gyereknapló mindig érdekes, mert a gyerekről az a feltevés él az emberben, hogy burokban él, s nincs igazán tudatában a körülötte zajló eseményeknek. Sejthető, hogy ez nem igaz, s ezért mindig kiváncsiak vagyunk, hogyan látja a kvázi-kívülálló gyerek a felnőttvilágot. De egy ilyen korszak lenyomatát látni egy gyerek gondolataiban fájdalmasan szívszorító. Súlyos mondatok hangzanak el a naplókban megörökített szereplők szájából, s egy gyereken átszűrődve ezek még súlyosabban hatnak. Például amikor az egyik felnőtt azt mondja: "Ne haragudj, Éva, nem vettelek észre, nagyobb a csillag, mint te." A kislány kérdése, hogy "Hát, azt hiszi, hogy mi loptuk ezt a biciklit?" nem egyszerű felháborodás, hanem a világ igazságosságában való mélységes csalatkozás, amire mindannyian emlékszünk, mert mindannyian átéltük egyszer - a gyerekkor végén.

Sok napló és gyereknapló maradt fent ezekből az időkből. Meglepő, hogy ez a sok írás egyáltalán megmaradt a vészkorszakból, ami inkább a pusztításáról maradt emlékezetes. Éva naplója nagyobb nyilvánosságot kapott, mert édesanyja és az említett "Béla bácsi" (Zsolt Béla) a háború után, 1948-ban megjelentette, sőt a kislány sorsát (az auschwitzi halált) az egyébként író nevelőapa megírta regényében is, de mások krónikáiban szintén megjelenik a család története. Lilla naplója kevésbé ismert, az 50-es években jelent meg Napló címen. A két írást Balázs Ágnes gyúrta össze bravúrosan úgy, hogy benne a két napló és a két kislány egymásnak felelget egy soha meg nem valósult találkozásban.

A darab "ősbemutatója" a Spinoza házban volt, 2007. január 18-án. (Január 19. a budapesti gettó felszabadulásának napja.) Most néhány év kihagyás után újra megy a darab, a Bálint-házban.

2010. augusztus 4., szerda

Hétköznapi fasizmus


Valahol mindig beléjük botlom. Valahogy mindig kibukik és felszínre kerül a rasszizmus. Pedig ez az egyetlen dolog, ami nem lappang, hanem nagyon is ott van mindenhol. Ezt aztán nem titkolják szemérmesen, nyíltan vállalják, sőt büszkén kérkednek vele, hogy ők bizony gyűlölnek. Zsidót, cigányt, meleget, komcsit, románt, szlovákot, idegent... mindenki mást.

Megfigyeltük már, hogy ezeknek az embereknek (ó, látom már, hogy nekem is prejudikációim vannak velük szemben!) egészen egyszerű a világképük: szerintük a világon kétféle ember létezik - az olyanok és az ilyenek. Az ilyenek pedig szükségképpen nem olyanok. Önmagukat komplementerhalmazként (az olyanok komplementereként) definiálják. Kissé mulatságos, hogy identitásukat csupán mások olyanságán és önmaguk nem-olyanságán keresztül tudják meghatározni. (A magukfajták meg a magunkfajták, ugye.)

De óriásit tévedünk, ha abban a hitben ringatjuk magunkat, ez a "világnézet" csak bizonyos politikai oldal szimpatizánsainak sajátja. A fideszes zsidó, a nemzeti érzés nélküli anya és a mediáció című opusz után világos, hogy a "másik" oldal is kirekesztheti és ki is rekeszti azt, aki másképp viselkedik, mint ahogy a magukfajtáknak - szerintük - kellene. Hangsúly van a szerintük szón, mert ki mondja meg, hogy ki tartozhat egy csoportba. Magyar az, aki magyarnak vallja magát - és nem pedig az, akiről az arra illetékesek azt mondják.

A legszebb, amikor kijelentik, ők nem idegen- (vagy más-) gyűlölők. (Nocsak, mégis szégyellnivaló lenne a fasizmus? Nem szalonképes?) Csak... Mindig van egy csak. Csak hát ismerjük el, hogy a zsidók mégis értenek az üzlethez és ebből jó sok pénzhez jutnak.. És van a cigányok többsége lusta és bűnöző.. És mégiscsak az a normális, ha egy férfi és egy nő..

Vannak ennél körmönfontabbak is. Legutóbb egy útitársam kérdezte, hol lakom Budapesten. Mondtam a kerület számát, mire a következő kérdése ez volt: "És nem sok ott a cigány?" Most helyettesítsük be a cigány szót a kutyaszar szóval. Na, hogy fest? Nem úgy, mintha valami kellemetlen és nemkívánatos dologról beszélnénk? Vagy amikor egy nyári iskolában megismert szőke litván istenség azt kérdezte, Magyarország lakosságának hány százaléka cigány, és hogy a kapott arányt nem tartom-e soknak? Vagy egy vendég, amikor az asztalon meglátva az újságot kijelentette: "Népszabadságot olvasni bocsánatos bűn". Figyeljünk már oda, hogyan beszélünk, mert az ilyen kinyilatkoztatásokkal sokmindent elárulunk magunkról!

Ezekben az emberekben fel sem vetődik, hogy az ehhez hasonló kijelentéseikkel sértenék az érzékenységemet. Jólnevelt ember például társaságban nem kezd el hímsoviniszta vicceket mesélni vagy hittel kapcsolatos kérdésekről egyoldalúan szónokolni. Ezért nem értem, hogy jut valakinek eszébe egy idegennel megosztani gyűlöleti orientációját. Mi köze a másiknak ehhez? Szerintem gyűlölni valakit szégyenletes dolog. Ha így éreznék, biztosan nem reklámoznám, hanem csak magamban gyűlölködnék. Csendben szégyellném magam, mert a gyűlöletem annak a jele lenne, hogy valamit ÉN nem tudok tolerálni. Bennem van a hiba, én vagyok selejtes, nem a másik.

De mind azt hiszi, amikor megnyilvánul, hogy én is a "magafajtához" tartozom. Önfeledten nyilvánítja ki a véleményét, tökéletesen magabiztosan abban, hogy magam is a komplementerhalmaz része vagyok, aki nem "olyan". Egyszer, egyetlenegyszer adtam hangot annak, hogy másképp látom a kérdést. A válasz erre az volt, hogy "fiatalabb koromban magam is így gondolkodtam, de majd ha idősebb leszel, te sem látod másképp." Ez akkor egy jó viszony végét jelentette, a fasizmus válóok.

Azt megfigyeltük már, hogy a kirekesztők sosem szólítják a nevükön az általuk kirekesztetteket? A szomszéd, ha cigány, akkor nem Sanyi, hanem "a cigány". Ha sokat iszik, akkor nem Karcsi, hanem "az alkoholista". Ez egészen messzire elvezet, például a koncentrációs táborokig, ahol nem a nevükkel, hanem egy számmal azonosították a foglyokat. Megmutatja azt is, ki mindenkit diszkriminálunk különböző helyzetekben. (Melyik az a Laci? Az a csöndes, zárkózott?) Azokat ugyanis nem akarjuk a nevén nevezni. Mert ezzel elismernénk, hogy nemtetszésünk tárgya is ember, mint mi.

Ki nem állhatom a gyűlölködőket, azokat, akik kirekesztenek és megbélyegeznek másokat. Magam is kirekesztő vagyok - kirekesztem őket, nem közösködöm (és mást sem teszek) velük.

2009. október 23., péntek

A zsidó Krakkó


Tulajdonképpen két dolog volt, amiért ezt az utat választottam. Az egyik, amiért egyáltalán felmerült egy krakkói utazás gondolata, az az Auschwitz meglátgatásához kapcsolódó régi vágyam. A másik, amiért éppen erre az útra esett a választás a többi sok közül, az az volt, hogy ez az átlagosnál egy kicsivel (egy délutánnyival) több zsidó-vonatkozású programot kínált. Mert ahogy egy kedves barátom nemrégiben megállapította: zsidó-buzi vagyok. (Az olyan, mint az autóbuzi, csak zsidóban.) Sajnos ez így nem igaz, mert ahhoz nagyon keveset tudok a zsidó vallásról és szokásokról, mindenesetre érdekel, kicsivel jobban, mint sok más téma.

Szóval Wieliczkából visszatérve Krakkóba, sorra vettük a város zsidó vonatkozású helyeit, elsőként a Schindler-gyárnál kezdtük. Csak a buszból néztük meg, igazából semmi érdekeset nem lehetett látni, egy ipari negyed közepén álló fehér épületről van szó, az oldalán talán egy emléktáblával. Az idegenvezető ennek kapcsán kis színes történetet mesélt arról, hogy a háború után - már szegényen - hogyan adta el Oszkar Schindler a történet jogait bagóért. Talán kevesen tudják, hogy a filmet megelőzte egy könyv 1982 tájékán Thomas Keneally-től, melynek Schindler bárkája volt a címe (én is ezt olvastam előbb), s az eredeti lista volt az alapja. Az író azután eladta a dokumentumokat, amelyek alapján a film készült (1993-ban).

Ezután az egykori gettót néztük meg, ami Podgorze városrészen található, illetve annak maradványait. Megálltunk a Zsidó Hősök terén, ahonnan a deportálások történtek. A mienkkel ellentétben ezen a téren nem szobrok, hanem székek vannak. És hogy miért? A tér sarkán van egy kis patika, pontosabban egy múzeum, ami a háború idején patika volt (bizonyos Sas Patika), benne a patikussal. A patikus volt az egyetlen lengyel civil ember, aki beléphetett a gettó területére, a patika pedig átjáró a két - a normális és a gettó - világ között. Itt adták-vitték a híreket, s a patikus az ablakból mindent látott, ami a téren történt. Arról, aminek tanúja volt, a 70-es években könyvet jelentetett meg. Ebben leírta, hogy amikor a zsidókat elvitték, csak bőröndök és bútorok maradtak a téren - ennek emlékét őrzik a székek. A gettóból egyébként csak négy ház maradt meg a téren, illetve a falból is csak két kis darab, ezért amikor itt forgatták a Schindler listáját, akkor fel kellett építeni a gettó díszleteit.

Podgorzét ezután elhagytuk és a nem messze lévő Kazimiers, azaz a zsidó negyed felé vettük az irányt. A városrészt eredetileg az iparosok részére hozták létre a 14. században, zsidó jellegét akkor kezdte felölteni, amikor 1. János Albert ide telepítette őket. A huszadik század elejére már 65 ezer zsidó élt itt. Az egykori számtalan zsinagógából ma kettő működik: a Régi Zsinagóga, amely ma egy zsidó történeti múzeumnak ad otthont, illetve a Remuh Zsinagóga, ami Moses Isserles rabbiról kapta a nevét. A Remuh Zsinagógából közvetlenül nyílik a temető, ahova mi is besorjáztunk. A sírok tetejére köveket halmoznak a látogatók (mármint a sírok látogatói, nem a temetőé), és egy-két helyen papírcetliket, azaz üzeneteket is láttunk. A zsinagógát belülről is megnéztük, a turistákon kívül egy lélek sem tartózkodott benn. Állítólag ma 200 vallásos zsidót tartanak nyilván Krakkóban, a korábbi 65 ezer ember többsége elpusztult a túl közeli Auschwitzban. Barbara, az idegenvezető, aki egyébként lengyel, azt mondta, hogy gyerekkorában Kazimiers egy nem túl jóhírű, szegény negyed volt. Az elhurcolt zsidók üres lakásaiba ugyanis szegények költöztek, s csak mostanság kezd újra életre kelni ez a negyed. Ugyanebben a városrészben nemcsak zsidó, de keresztény templomok is vannak, meg is néztünk egyet, a Corpus Christi elnevezésűt. Krakkó (vagy Lengyelország) lakosságának egyébként több, mint kilencven százaléka keresztény, s nemcsak úgy tessék-lássék vagy névlegesen, hanem rendesen gyakorolják is a vallásukat.

A szombat esti vacsora egy zsidó étteremben történt, megint kétféle menü volt: az első szokványos csirkemenü, a másik viszont káposztaleves és sólet (én utóbbit ettem). Évike úgy vezette fel, hogy a világon a legfinomabb sóletet a Klauzál téren lehet enni - sajnos ezt még nem sikerült a mai napig sem ellenőriznem, de a jövőben majd erre is sort kell kerítenem.