2009. december 23., szerda
Ördöggörcs
Mi az, ami személyesen érint? A gyökér, a törzs elvesztése, amelyből eredek, amelyhez tartozom génjeimben, idegeimben, humorérzékemben, egész valómban. Ezt vesztettem el, illetve vagy tovább él, tovább hat bennem, vagy pedig menthetetlenül csonka maradok egy életen át. Elvesztettem valakit, akivel félszavakkal is értettük egymást, akivel nem kellett magyarázkodni, elég volt egy utalás, egy mozdulat, egy villanás, és mindketten értettünk mindent. Akivel ismertük egymást kívül-belül. Érteni véltük a világot. Valakit, akivel egy fából voltunk faragva. Annyi mindent magával vitt belőlem is, amit csak ő tudott, amit csak vele beszélhettem volna meg, amit csak ő tudott volna elmondani, átadni nekem. Amit mindketten olyan fájón, elmulasztottunk az egymásra pergő napok zűrzavarában és közönyében. Csak morzsákat és töredékeket kaptam, az egész képet most már egyedül nekem kell a mozaikokból, rejtvényekből kisilabizálnom, összeraknom. Ez viszont már egy új ember, új történet. Ha összeáll valamivé, emlékekből és fantáziákból, talán épp az lehetek én, már egyes-egyedül csakis én. Életem egy meghatározó része a mai nappal biztosan lezárult.
A kapcsolatteremtő készségét, a gátlástalanságát irigyeltem a legjobban. A szeretetet, figyelmet, gondosan őrző tekintetét hiányoltam a leginkább. Néha-néha azért megéreztem a mélyben. Önzését, érzéketlenségét a más bajai iránt megértettem és elfogadtam olykor. Ismertem és éreztem őt, vitáztam és harcoltam nyomasztóan súlyos lényével. Gyűlöltem is néha. De nélküle nem léteznék én sem, egyénisége erősen meghatároz (sőt be is határol) engem is. Cinikém, nyugodj békében.
Karinthy Márton: Ördöggörcs
2009. december 15., kedd
Az úton egyszer meg kell halnod
Egy utazás története Tibetbe, a "Világegyetem középpontjába", azért, hogy Ian eljutassa mestere hamvait a Kailásza-hegyre. Ian, aki Új-zélandon hallgatta Khenszur Thabkje rinpocse tanításait, először Lucsúból, Tibet határáról kel útra, s nem szokványos úton, hanem kis tibeti lovakon. Az utat az időjárás és a hegyi terep jelentette viszontagságokon túl az is nehezíti, hogy Tibet egyes részeit a kínaiak lezárták a turisták, zarándokok előtt, oda belépni tilos. Pedig a Kailásza-hegy körüli ösvény népszerű szakrális út.
Ian hosszú, keserves gyaloglással-lovaglással teszi kilométereit, s jut lépésről lépésre közelebb céljához. De vajon az-e az út valódi célja, ami - azaz a hamvak eljuttatása a szent hegyhez? Azt már a történet elején megtudjuk, hogy nem - a valódi cél az, hogy az ember megszabaduljon egojától. Ehhez az út viszontagságai segíthetik hozzá, az idegen emberek segítségére való ráutaltság. A fizikai megpróbáltatások megedzik az utazó kitartását, hogy elegendő lelkierővel bírjon célja megvalósításához, s ne hagyja magát attól eltántorítani. A nyitó vers is erről szól:
AZ UTAZÁS
Lehet, hogy hosszú lesz, de én nem állok meg.
Jöhet veszély, majd bátor leszek.
Jöhet vihar, menedékre lelek.
Jöhet éhség, élelmet kapok.
Jöhetnek folyók, átkelek rajtuk.
Jöhetnek hegyek, átjutok rajtuk.
Jöhetnek emberek, hogy megállítsanak, majd elkerülöm őket.
Jöhet félelem, majd azzal együtt megyek.
Jöhet magány, majd rád gondolok.
Lesz egy úti célom, el fogom érni.
Lesz egy otthonom, oda térek vissza.
Tehát az utazás nem egy sétagalopp. Nem mindig tűnik úgy, hogy "az istenek" az utazót segítik, dolgát megkönnyítik, sőt gyakran éppen megnehezítik. Iannak a hatóságok miatt félbe is kell szakítania útját - csak két év elteltével vág neki újra, akkor már Lhászából. Mennyire nehéz lehet feladni egy célt, amiért az ember ennyi áldozatot hozott, milyen szenvedéssel járhat belátni, hogy nem tudja azt megvalósítani. És utána honnan tudhatja az embert, hogy mégis folytatnia kell, honnan tudja, hogy az eltántorító jelek nem éppen arra utalnak, hogy ez nem a megfelelő cél, amit ideje feladni, hanem csak még inkább megacélozzák vágyát, hogy folytassa?
Még egy találó idézet a könyvből: "A hét napjai nem léteznek számára, sőt talán hetekre sem szabdalja föl az időt. Az ő kis falujában nem számít, milyen nap van, hiszen a jakokat úgyis meg kell fejni, a birkákat úgyis ki kell hajtani a legelőre, az élet ugyanúgy zajlik ma, ahogy tegnap zajlott. Nem kell számlák, szakmai előmenetel, jelzálog miatt izgulnia, talán nem is értené, mi az a forgalmi dugó, és aligha fog valaha telefoncsörgésre, vagy az autóriasztó vijjogására ébredni. Kíváncsi lettem volna, van-e egyáltalán szó az ő nyelvükben olyan fogalmakra, mint "sürgős" vagy "határidő". Az ő világában egy-egy munka akkor kezdődik, amikor kezdődnie kell, és a dolgok akkor érnek véget, amikor eljön az ideje. Vajon el lehet neki egyáltalán magyarázni, mi az a stressz?"
2009. november 9., hétfő
A felolvasó
A történet dióhéjban: Németországban járunk, a háború után vagy tíz évvel. Michael tizenéves kamasz, Hanna harmincas éveiben járó felnőtt nő. Berlinben, véletlenül találkoznak, amikor a fiú rosszul lesz egy kapualjban, s a nő hazakíséri. A fiú felépülve a skarlátból hónapokkal később visszamegy Hannához megköszönni a segítségét, és innen kezd kibontakozni érdekes történetük és viszonyuk. A jelenetek az ágy körül zajlanak, viszont a szokásosakon túl új elemmel gazdagodnak: Michael Hanna kérésére felolvassa a nőnek iskolai és egyéb olvasmányait. Tulajdonképpen ennyi elég is lenne egy viszonylag kiszámítható kis szerelmi történethez, itt azonban többről lesz szó. Eltelik így egy nyár, majd Hannát, aki egyébként jegyellenőr a berlini villamoson, előléptetik. S ez fordulópontnak bizonyul: Hanna csomagol és lelép, ismeretlen helyre.
Kb. öt évvel később Michael joggyakornok, s társaival egy tárgyalást (vagy inkább tárgyalássorozatot) néznek végig egy szeminárium keretében. A tárgyaláson hat nő ügyét tágyalják, s nem vagyunk nagyon meglepve, amikor Hannát látjuk viszont a vádlottak padján. Vagyis nem azért nem meglepő, mert tőle erre számítottunk - nem, egyáltalán nem! Hanem, mert érezhető, hogy közös történetük ennyivel nem ért véget. Miről lehet szó egy háború utáni bírósági tárgyaláson? Túl sok lehetőség nincs: koncentrációs táborok és súlyos bűnök kerülnek terítékre. Kiderül, hogy Hanna a felolvasást már a háború alatt is szerette, illetve, hogy valami oknál fogva magára vállal egy bűntettet. A két dolog összefügg, brilliáns módon összefügg! Mi lehet az a titok, amit Hanna takargat, amit jobban szégyell, mint amekkora bűntudatot okoz neki az, hogy hagyott meghalni 300 embert? Egy titok, ami nem jelent mentséget, de érthetőbbé teszi a döntések mögött húzódó motivációkat.
Hannát végig Kate Winslet játsza. A történet nehezen indul be, de valahol a tárgyalás közepén, amikor Hannától kézírás-mintát akarnak venni, s ő elutasítja azt, na, akkor a történet igazán élővé válik. Innen Winslet jó, nagyon jó! Mellette az angol beteg Ralph Fiennes-a játsza az idősebb Michael-t, ő nem olyan erős és átütő a szerepben, mint Winslet, de nem is rossz.
2009. október 25., vasárnap
Friss levegő Zakopanéban
Füstté vált emberek
Krakkótól Auschwitzig körülbelül másfél óra az út. Az idő az úticélhoz illően gyászos volt: szürke, esős. Auschwitz tulajdonképpen egy kisváros, amelynek lengyel neve Oswiecim, de nem ezen néven tett szert hírnévre a második világháború után. A német név jelentéséről az interneten azt írják, hogy kikapcsoló - de én ezt nem hiszem, mivel itt valószínűleg az angol switch szóra és a német aus, azaz ki igekötőre asszociált az író, ami sehogy nem jön össze. Egyébként nincs jelentősége, mert a németek - mivel kereskedelmi útvonalukra esett a hely - már jóval korábban elnevezték, így a német név ártalmatlan, és amúgysem okolható mindazért, ami ott történt.
Hogy kik voltak a táborok lakói? Lengyel, orosz foglyok, zsidók Európa minden részéből, magyar zsidók szép számban, cigányok, homoszexuálisok - mindenki, aki nem tetszik. Egy térképen mutatják, hogy Európa minden szegletéből szállítottak ide embereket.
Fotókat készíteni egyébként csak a kint lehetett, a belső termekben, a blokkokban (azaz Auschwitz 1-i téglaházakban) nem, ez alól kivétel volt a magyar kiállítás. Néhány blokkban kiállítást rendeztek be az érintett nemzetek - ezek egyike a magyar kiállítás a lengyel, orosz és cigány mellett.
Azt hiszem, az egyik legborzasztóbb dolog ebben az egészben, hogy mindezt túl lehetett élni. Először szépen finoman a zsidó ember társadalmi öntudatát ássák alá különböző tilalmakkal arra vonatkozóan, hogy hova mehetnek, hova nem, mit tehetnek meg. Aztán ez egyre durvább méreteket ölt - már nem tarthatják meg üzleteiket. A zsidó ember beletörődik, hogy tiltásokkal kell szembenéznie, hogy szabadsájogait korlátozzák. Azt mondja, nem számít, mert értékeit még meghagyják, a szabályok pedig betarthatók. Azután a zsidókat megfosztják lakásaiktól - beköltöznek a gettóba. A zsidó ember ebbe is beletörődik, azt mondja, nem számít, mert ha kényelmetlenül is, de viszonylagos szabadságban él a családjával - összepakolja legfontosabb holmijait és megosztja a kapott lakást nyolc-tíz családdal.
Hogy a zsidók többsége miért tette a fejét önként a hurokba? Talán egyszerűen csak kevesen látták ennek az egésznek az iszonyú végét - talán még viszonylag indokolható módszerekkel indult (pl. kvótázással az egyetemi helyeken), és aztán fokozatosan fajult egy egészen becstelen valamivé ez a dolog. Ha egy folyamatban az ember benne van, akkor nem feltétlenül látja a "haladás" irányát és a lehetséges végkimenetelt, ehhez kicsit máshova kell helyezkedni, felülről-kívülről kell ránézni. Azt mondhatnánk, hogy azért mégiscsak vannak dolgok, amiket objektíven mégsem lehet elfogadni semilyen körülmények között, pl. ki az, aki jogosnak gondolhatja, hogy anélkül, hogy bármit tett volna, bezárják egy táborba és önként csomagol is? És ki az, aki jogosnak gondolhatja, hogy ugyanezt megteheti egy embertársával? Talán ezek az emberek elvesztették a realitásérzéküket, önmaguk megítélését illetően? Lehet ilyen? Vagy egész egyszerűen csak nem volt már lehetőségük mást tenni, azt gondolták, még mindig a kisebbik rosszat választották, mint beleugrani egy másik bizonytalan választásba, mondjuk egy idegen országban. Könnyű ezeket a kérdéseket feltenni ma, de ott, benne az eseményekben csak kevesen gondolhatták, hogy kollektíven ilyen messzire elmehet az ember aljasságban, s egyáltalán, hogy ez a rendszer időben ilyen sokáig fenntartható lesz.
A másik rémisztő dolog az a végtelen precizitás és szervezettség, amivel a németek mindezt "lebonyolították". Eleinte lefotóztak mindenkit, akit munkára osztottak be (az egyik blokkban bekeretezett fotók végtelen sora van kiállítva - a fotós soha az életben nem akart többet fényképezőgépet venni a kezébe), később már csak tetovált számokkal azonosították őket. Minek?
"Amikor elvitték a zsidókat nem szóltam, mert nem voltam zsidó. Amikor elvitték a cigányokat nem szóltam, mert nem voltam cigány. Amikor elvitték a kommunistákat nem szóltam, mert nem voltam kommunista. Amikor elvitték a papokat nem szóltam, mert nem voltam pap. Amikor elvitték a hívőket nem szóltam, mert nem voltam hívő. Most, amikor jönnek értem, már nincs aki szóljon értem." (Martin Niemöller)
Az ember, ha érez, azt hiszem, életében számtalanszor felteszi magának a kérdést, hogy az egyik vagy a másik szerepben (oldalon) mit tett volna. Az, hogy az Ember mit gondol, elég egyértelmű és állandó. Hogy aktívan mit tesz, mit tenne, az nekem még ma is kérdés.
Az itt megöltek száma 1,5 millió körül van, köztük 1,1-1,3 millió zsidóval és ebben 430 ezer magyar zsidóval. Az áldozatok számát nehéz megbecsülni, mert a nácik igyekeztek megsemmisíteni precíz dokumentációjukat. Krakkóban a háború előtt 65 ezer zsidó lakott. Ma 200 (!) zsidót tartanak számon, legalábbis 200 zsidót, akik gyakorolják a vallásukat. A zsidók nem jöttek többé vissza a gázkamrákból a háború után, a zsidó negyed már nem zsidólakta negyed többé. Azt hiszem, ez érthető.
Filmeket is forgattak ezen a helyen, pl. a Sorstalanságot. De Spielberget és a Schindler listáját nem engedték be a tábor területére, nekik kint kellett a díszleteket felépíteni a filmhez. Egyébként a helyet az UNESCO a Világörökség részének nyilvánította.
A krakkói út ötlete egy rövid írás olvastán jött. Pontosabban hosszú évek óta szerettem volna megnézni a helyek egyikét, ahol egy országnyi embert kifosztottak és meggyilkoltak, de az írás egy mondata végre tettre is sarkallt. Így hangzott ez a mondat Bächer Iván tárcájában (ami egyébként itt olvasható): "Mert - konstatálta döbbenten - Auschwitz ma szép hely."
2009. október 24., szombat
Krakkói várnegyed
Az egyedüli, amit
A reneszánsz árkádos belső udvart már egyedül néztem meg, a sokórás szabadprogram keretében. Visszatérve a sürgő-nyüzsgő városi részbe, elálldogáltam kicsit az italbolt előtt. Ugyanis egyik alkalommal Évike mesélt
2009. október 23., péntek
A zsidó Krakkó
Tulajdonképpen két dolog volt, amiért ezt az utat választottam. Az egyik, amiért egyáltalán felmerült egy krakkói utazás gondolata, az az Auschwitz meglátgatásához kapcsolódó régi vágyam. A másik, amiért éppen erre az útra esett a választás a többi sok közül, az az volt, hogy ez az átlagosnál egy kicsivel (egy délutánnyival) több zsidó-vonatkozású programot kínált. Mert ahogy egy kedves barátom nemrégiben megállapította: zsidó-buzi vagyok. (Az olyan, mint az autóbuzi, csak zsidóban.) Sajnos ez így nem igaz, mert ahhoz nagyon keveset tudok a zsidó vallásról és szokásokról, mindenesetre érdekel, kicsivel jobban, mint sok más téma.
Szóval Wieliczkából visszatérve Krakkóba, sorra vettük a város zsidó vonatkozású helyeit, elsőként a Schindler-gyárnál kezdtük. Csak a buszból néztük meg, igazából semmi érdekeset nem lehetett látni, egy ipari negyed közepén álló fehér épületről van szó, az oldalán talán egy emléktáblával. Az idegenvezető ennek kapcsán kis színes történetet mesélt arról, hogy a háború után - már szegényen - hogyan adta el Oszkar Schindler a történet jogait bagóért. Talán kevesen tudják, hogy a filmet megelőzte egy könyv 1982 tájékán Thomas Keneally-től, melynek Schindler bárkája volt a címe (én is ezt olvastam előbb), s az eredeti lista volt az alapja. Az író azután eladta a dokumentumokat, amelyek alapján a film készült (1993-ban).
A szombat esti vacsora egy zsidó étteremben történt, megint kétféle menü volt: az első szokványos csirkemenü, a másik viszont káposztaleves és sólet (én utóbbit ettem). Évike úgy vezette fel, hogy a világon a legfinomabb sóletet a Klauzál téren lehet enni - sajnos ezt még nem sikerült a mai napig sem ellenőriznem, de a jövőben majd erre is sort kell kerítenem.
Címkék:
kazimiers,
podgorze,
sas patika,
zsidó
Sóbálványok Wieliczkában
Három szállodában voltunk elszállásolva, kettő ezek közül Wielczkában volt, s a reggelit sem csak úgy egyszerűen, hanem két csoportban kellett megtenni. A reggeli finom, a szoba viszont kicsit hűvös volt - azt mondják, a lengyelek egyébként sem viszik túlzásba a fűtést. S hármunknak kicsit zsúfolt a szoba (pláne egy kissé szenilis szobatárssal, akivel a vicces eseteken túl kínos balesetek is megestek). Namindegy, nyolcra összekaptuk magunkat, és irány a szomszédos sóbánya.
A sóbánya talán legnagyobb látványossága a Szent Kinga kápolna. Itt nemcsak a falak és a padló, hanem a csillár is sóból, átlátszó sókristályokból van. A "templomban" a falakon falbavésett só-képek, só-domborművek láthatók, ezek közül az Utolsó vacsora a legjelentősebb. A terem egyik felében 2. János Pál életnagyságúnál is nagyobb sószobra látható, a másik végén szabályos oltár van. A templomot a bányászok használták, és a benne lévő műalkotásokat sem "külső" művészek, hanem alkotói vénával rendelkező bányászok alkották.
Még érdemes szót ejteni a Pilsudski kamráról, amit víz árasztott el. A (sós) vízben felállították Nepomuki Szent János, a vízenjárók és vízbefúltak védőszentjének szobrát (azt
A bánya egyébként ma is működik, azaz termelik ki a sót belőle, amit a mellette lévő üzemben dolgoznak fel. A mélyben, azaz az alsóbb szinteken szanatórium is működik, ahol a légzési nehézségekkel küzdő és egyéb betegeket kezelik.
2009. október 22., csütörtök
Krakkó első látásra
A buszút meglehetősen egyhangú volt, a veszekedős házaspár még egy kisebb összetűzést követően átette székhelyét a másik buszba, úgyhogy alantas kis szórakozás nélkül maradtunk. Alvás, szolid bámészkodás (Szlovákiában Donovaly, Árva vára mellett haladtunk el), szendvicsevés, kis útikönyv-olvasás volt a program Krakkóig. A buszon elég vegyes volt a társaság, fiatal párocskák, középkorú házaspárok gyerekkel (valaki elhozta a kétéves csemetéjét is) vagy duettben, lány- és nőbarátok, illetve nők önállóan. Közben az is kiderült, kik lesznek majd este a szobatársaim - igen, így többesszámban, egy háromágyas szobán osztoztunk este. Egyikük az ülésszomszédom, Kati, másikuk pedig az előttünk ülő idősebb nő, Erzsi, aki az út során állandóan csomagolt valamit. Azt mondom, idősebb, pedig a két nő között mindössze három év a különbség, 67- és 70-évesek, de ég és föld. Kati, aki mellett ültem, egy választékos ízléssel felöltözött, teljesen normális és kifejezetten szórakoztató nő, foglalkozását tekintve restaurátor. Elég hamar megbarátkoztunk (az utazás végeztével telefonszámot és emailcímet kaptam), odavagyok az ilyen egyéniségért: küllemében a részletekre ügyelő, észrevétlenül elegáns, keveset beszélő, de ha megszólaló, akkor okos és találóan szórakoztató dolgokat mondó. Erzsi egy teljesen más karakter, kissé szenilis, amivel jó szórakozási felületet nyújtott szinte az egész busz közönségének.
Az odaút során elmondták a fakultatív programokat (azaz a wieliczkai sóbányát és Auschwitzot), illetve a vacsorákat, amikre ott rögtön jelentkezni is kellett annak, aki tervezte a részvételt, és persze mindezekért külön kellett fizetni. Én mindkét programot és mind a négy étkezést megrendeltem, utóbbi elég jól volt ugyanis összeválogatva, nagy arányban tipikus lengyel, illetve egyik este zsidó ételekkel.
Délután fél négy felé érkeztünk Krakkóba, s a Wawelnél, a Grodzka sétálóutca alján tettük le a buszt. Fülhallgatókat és ehhez tartozó készülékeket kaptunk, mind a három busznyian, és ezen keresztül hallgattuk az idegenvezetőt, aki magyarul beszélt. Elindultunk felfelé a Grodzka utcán, amit szobatársunk, aki nem bírta a neveket megjegyezni, Godzilla utcának nevezett el, mi viszot Városi vagy Fő utcának gyanítottunk inkább a grod előtagból. (Valójában a gród lengyelül erődöt jelent - úgyhogy valahol a Godzilla sem volt olyan nagy melléfogás.) Ügyelni kellett, hogy ne marajon le az ember bámészkodni és fotózkodni, mert bizonyos hatótávolságon kívül már nem lehetett hallani az idegenvezetést.
Címkék:
főtér,
Krakkó,
posztócsarnok,
szent mária bazilika
2009. október 10., szombat
Lackfi János: Billentyűk
Te odalenn zongorázol
én verset írok idefenn
hogyha egymáshoz közelednénk
gyermekeink közénk pörögnek
a te szoknyádba kapaszkodnak
az én ingembe akaszkodnak
kik öleléseinkből lettek
meghiúsítják ölelésünk
mire este lesz elaludtál
mikor reggel lesz én még alszom
majd beleöljük billentyűkbe
Te odalenn a zongoránál
én idefenn számítógépnél
amit elmondanánk egymásnak
egyetlen nagy ölelkezésben.
Lovasi András előadásában a youtube-on itt.
Kafka: Az átváltozás - Abe Kóbó: A negyedik jégkorszak
Hát, ez is egy olyan könyv, ami tipikusan azt példázza, hogy én mindig "rossz" oldalra állok. Ezzel először Kafka Átváltozásánál szembesültem. Az Átváltozásból rádióban hallottam először részleteket felolvasni még iskolás koromban egy vasárnapi ebéd közben. Elképzeltem, hogy milyen érzés lehet egy reggel arra ébredni, hogy bogárrá változott az ember - brr, nem, ez nem jó, az ember utána egy csomó dolgot nem tud csinálni, amit korábban. Azután a gimnáziumban, mire kötelezően beszéltünk róla az irodalomórán, már elolvastam a könyvet is. Emlékszem, iszonyúan sajnáltam Gregort, aki bogárrá változott egy reggelre, és a szülei innentől kezdve nem szerették, ami - továbbá a leírt előzmények - már biztossá tették, hogy sosem szerették őt. Testvérével együtt kihasználták, élősködtek rajta korábban, majd amikor "bogár lett", kellemetlenné vált számukra, és a végén, ha jól emlékszem meg is szabadultak tőle. Emlékszem, hogy a rádióban és a fordításban is a bogár szót használták!
Aztán megdöbbenve szembesültem az irodalomórán a tanár által elénk tárt kötelező "értelmezéssel": Gregor egy féreg volt, egész életében úgy élt, mint egy féreg (nem voltak saját vágyai, mindig szolgalelkűen teljesítette környezete kívánalmait, a sajátjait alárendelve mindezeknek), törvényszerű hát, hogy egy nap testi valójában is féreggé vált.
Mi van? Én hüledeztem, hogy mi a fenéről beszélnek, én ezt a féreg-motívumot fel sem fedeztem a könyvben. Talán a bogár lehet a kulcsszó: a bogár számomra egy rokonszenves állat, mondjuk egy szentjános-bogár vagy egy kis fekete-fényes páncélos bogár képzetét kelti bennem. Féreg? Én akkor még nem láttam soha csótányt, az irodalomtanárom viszont valószínűleg igen, és ő ezzel azonosította Gregort. De a csótány nem bogár! (Nem? És a svábbogár?) Szóval én a mai napig nem tudtam elfogadni el ezt a magyarázatot, számomra Gregor még mindig egy sajnálatra méltó Ember volt, aki életét eltaposva fejezte be. És ez nem kecsegtet túl sok jóval.
Aztán persze van a tékozló fiú története, ami szintén előkerült irodalomórán. És egy csomó bibliai történet, ahol nem tudtam elfogadni a magyarázatokat, illetve nagyon is jól megértettem ezeket az alantasnak bélyegzett érzelmeket és motivációkat: Káin és Ábel, Ábrahám és Izsák. Számomra ezek a történetek csak azt mutatják, hogy a bennük élő Isten játszadozik "hőseivel", próbára teszi őket - ugyan mivégre? Miért kéne Ábrahámnak jobban szeretnie és valóságosabbnak elfogadnia egy hangot, mint a saját fiát? Persze ma már azt is gondolom, hogy ez a mostani valóság nem feltétlenül "A" valóság. Azaz lehet, hogy ez csak egy álom, egy szerep, amit az ember levet, ha belép az igazi valóság kapuján. És felölt egy másikat, amikor újra kilép onnan.
Aztán milyen módszer az, hogy Isten az egyik gyerek áldozatát elfogadja, a másikét sohasem? Ez is csak azt mutatja, hogy játszadozik. Én egyáltalán nem csodálkoztam, hogy Káin gyilkossá vált, nagyonis megértettem a féltékenységét. Bár ez csak az első, "állati" reakció, ma már azt hiszem, jobban tette volna, ha lehiggad, végiggondolja a dolgokat, és valami frappánsabbat eszel ki.
A tékozló fiú.. hát ez is egy féltékenységes sztori: "Hol voltál te, amíg én keményen dolgoztam? Szórakoztál. Most hazajössz és apám mindent eléd tesz? Aztán újra elmész? Szórakozni?" Ezt csak kicsit értem, de a megértésem most is az otthonmaradott testvéré. Ezekkel a történetekkel az a bajom, hogy mindig csak egy szemszögből mutatja a dolgokat - a kutya sem tudja, mit gondolt Ábel, Izsák vagy a hazatérő fiú. Lehet, hogy kiderülne, hogy Izsák egy idegesítő kisgyerek volt, akitől megnyugvás megszabadulni, a hazatérő fiú eddig keményen dolgozott egy hajón, Ábel pedig értelmi fogyatékos volt, akire méltatlan dolog féltékenynek lenni.
Hát, itt megint fennakadtam. Számítógépes modellekkel foglalkozom és ennek köszönhetően ismerem azt a fogalmat, hogy BIZONYTALANSÁG. Nem tudom a modellt úgy elfogadni, mint a valóság tökéletes mását, előrejelzését, mint "A" valóságot. A modell SOHA nem tökéletes, ebben a futurisztikus esetben is olyan rendszert ír le, aminek jövőbeli állapota nagyban függ a kezdeti feltételektől - márpedig a kezdeti feltétel SOHA nem pontos. Ezt még egy science-fictionben sem tudom elfogadni! Szerintem a fizika törvényei a tudományos fantasztikumban is érvényesnek kell maradniuk! Szóval az, hogy fel sem merül a könyvben, hogy a jövendőmondó számítógép előrejelzése csak egy valóságot jelenít meg a sok lehetséges közül, számomra elfogadhatatlan. (Jóllehet, az ugrásszerű változások jelenségét ismerem tanulmányaimból, azaz az ilyesmi nem kizárt.)
2009. október 6., kedd
Utazás olvasójeggyel
Két könyvet is elolvastam az elmúlt héten Kis Antóniától: az Álmok délutánját illetve Stonehenge-i feliratokat. Az előbbi egy novellafűzér volt, utóbbi egy regény.
Nem is igazán tudtam eddig, hogyan kell novelláskötetet olvasni. A regény, az egyszerű: az ember lánya nekikezd egy estén, amikor több ideje van és csak olvassa-olvassa nagy kortyokban, amíg a végéhez nem ér. A novellában viszont nem a történet folyama ragadja el az embert, ezek rövid, velős, vázlatos mini-történetek. Egy kötetben általában ritkán-lazán vannak kapcsolatban egymással, ezért nem lehet őket olyan lendülettel és egyhuzamban olvasni, mint a regényt - be kell osztani. Viszont ha ezt betartva csak 2-3 novellát olvasunk el egyszerre, akkor hamar, akár fél óra alatt "végzünk". Ezzel viszont elvész az olvasásnak az az élménye, ami a hosszú történetek esetében megadatik: az, amitől úgy érezzük, hogy "benne" vagyunk egy történetben, magával ragad a cselekmény, azaz amitől mindmáig a könyv (a regény) a legjobb legális tudatmódosító szer!
Szóval a novellákat közelekedési eszközökön kell olvasni, illetve postán sorbanálláskor. Reggel és este, amikor fél-egy órát utazunk a munkába buszon, trolin, villamoson. Ez az idő pont arra elég, hogy azt az 1-2 novellát "legyűrjük", és megemésszük.
"SZERELEM, SZERELEM, SZERELEM, köpni kell!" (A.E. Bizottság, itt meghallgatható).
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)