A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szerelem. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szerelem. Összes bejegyzés megjelenítése

2010. május 27., csütörtök

Spiegelmann Laura: Édeskevés


Édeskevés. Ez a szó tökéletesen jellemzi az elmúlt heteimet, meg azok végkifejletét, minden tekintetben. Először Édes. Azután kevés. És végül édeskevés.

A történet is valami ilyesmit takar - és tökéletesen hétköznapi. Laurát elhagyja édes-kedves szívszerelme. Á, dehogyis elhagyja, csak megcsalja. De ez annyira nem lényeges, ami sokkal szívszorítóbb, az a nő szertehullása a szakítás után ("szertehulló lány"), és ahogy ez "meg van írva". Önpusztítás. Ivás az eszméletlenségig. Érzelemmentes szex bárkivel. Nyávogás-nyavalygás-vinnyogás-sírás. S mindezek körforgása. Öngyilkossági kísérlet. S valahol a vége felé kiderül, hogy a történet, amit az ember a kezében tart, a pszichiáter javaslatára elkezdett terápiás írás. Élesen is feszül egymásnak az intenzív érzelmi tartalom és a hideg fejjel szerkesztett, célratörő, jó stílus.

Óóóóó, mennyire érthető, hogy a nő nem bír kilépni a kis örvényéből, és csak nyávog és önpusztít. És egy ponton megállapítja, hogy hihetetlen, de még mindig él. Végül mindig ide jutunk ki. Mennyire szánalmas és gyűlöletes, ahogy a lélek meg akar halni, de a gyáva, áruló kis test már előbb megadja magát, s a drámában is csak magára gondol: éhes és szomjas és fázik és álmos. Bár ez utóbbi még kecsegtet némi reménnyel, hogy esetleg az ember reggel már nem ébred fel, csak szépen-okosan-egyszerűen elalszik örökre, mint egy virágszál. De hát ez csak keveseknek sikerül. A kitartóbbak ilyenkor megpróbálkoznak némi önpusztítással, az öngyilkosságig viszont már csak az igazán elszántak jutnak el. Hah, mennyire borzalmas, hogy a test MINDENT túlél!

Nade félre a lányos nyafogással, vagy másfél éve olvastam ezt a könyvet, és vagy fél éve kezdtem el írni róla a bejegyzést. Azt hiszem, ideje befejezni végre. Lássuk hát, mit gondoltam fél éve!

Hogyan is kezdődött ezzel a könyvvel? A Népszava egyik Szép Szó-jában olvastam egy recenziót Ambrus Judittól. A kritika furin volt megírva, nem a kritikus személyében, hanem átadva a szót és a tollat egy Lala nevezetű hódolónak, aki aztán melegen felmagasztalta a könyvet és persze Laurát. Szóval Spiegelmann Laura Édeskevés című könyvéről van itt most szó.

A kedv tehát könnyen megvolt a könyvhöz, úgyhogy hamar elolvastam. Majd egy kicsit utánanéztem az interneten, s akkor láttam, hogy eléggé le vagyok maradva: a könyv előbb blog volt, melyen sokan csüngtek már vagy fél éve. Ezután ráakadtam a kapcsolódó műkritikákra is. Nos, a legfontosabb téma az Édeskevéssel kapcsolatban a tehetséges író lehetséges személye. Nő? Netán férfi? Spiegelmann Laura egy álnév? És ki rejtőzhet mögötte? Mert ugye, az - a nagyokosak szerint - lehetetlen, hogy egy ismeretlen tollnok elsőre ilyen jól szerkesztett, feszes könyvet írjon. Ez kérem szépen, csakis olyannak sikerülhet, aki már maga mögött tud 1-2 nagybecsű művet, sőt mi több: férfi az istenadta (már a stílusa miatt). Úgyhogy Garaczi, Kukorelly voltak a leggyakoribb gyanúsítottak, első azzal is hírbe hozta magát, hogy ő írta a fülszöveget. És azok a jó kis elméletek arról, hogy a Spiegelmann egy beszélő név, a tükör szó benne azt mutatja, hogy itt egy álcázott íróról van szó, a mann pedig, hogy férfi az illető...

Hát, hogy férfi vagy nő, az nagyon sokaknak adott témát. "Nő nem így ír" - mondták. Hogyan is van az az így? Hát, a nő - s következésképp a női író - olyan, hogy nem egyszerűen papírra vet egy eseményt, hanem leírja az apró és kevésbé apró részletkörülményeket, az esemény körül lejátszódó érzéseket (ismerjük ezt nem igaz? "Anyu, térj már a lényegre!"). S a férfi? A férfi a lényegre szorítkozik, nemes egyszerűséggel. Mindezekből a tudós kritikusok megállapították, hogy a könyvet (és minden idők díjnyertes első mondatát) nem nő írta. Mert mindent és mindenkit egy skatulyába kell tenni, ha nem fér bele, akkor bele kell gyömöszölni, és ha nem lehet belegyömöszölni, akkor addig kell kalapálni és ugrálni rajta, amíg bele nem megy! Mert itt rendnek kell lennie! Egy nő nem írhat úgy, mint egy férfi, mert nincs olyan, hogy ember! A férfi férfi, a nő meg nő, mindkettő jól beazonosítható jellemzőkkel (biztosan ezek a harmadlagos nemi jegyek)!!

A blog (lauramanga.blog.hu) egyébként nemrégiben megszűnt, ki tudja, miért..

Laura bevallása szerint a neve álnév, de mindez az élete volt, s a leírtak terápiás céllal kerültek a számítógépbe. Ő maga bölcsész, innen a hozzáértés.. A magam részéről ezt már akkor is elhittem... A skatulyák meg..... azokba tegyék bele a dolgaikat a "hozzáértők"... és a dobozolók!

2009. október 6., kedd

Utazás olvasójeggyel


Két könyvet is elolvastam az elmúlt héten Kis Antóniától: az Álmok délutánját illetve Stonehenge-i feliratokat. Az előbbi egy novellafűzér volt, utóbbi egy regény.

Nem is igazán tudtam eddig, hogyan kell novelláskötetet olvasni. A regény, az egyszerű: az ember lánya nekikezd egy estén, amikor több ideje van és csak olvassa-olvassa nagy kortyokban, amíg a végéhez nem ér. A novellában viszont nem a történet folyama ragadja el az embert, ezek rövid, velős, vázlatos mini-történetek. Egy kötetben általában ritkán-lazán vannak kapcsolatban egymással, ezért nem lehet őket olyan lendülettel és egyhuzamban olvasni, mint a regényt - be kell osztani. Viszont ha ezt betartva csak 2-3 novellát olvasunk el egyszerre, akkor hamar, akár fél óra alatt "végzünk". Ezzel viszont elvész az olvasásnak az az élménye, ami a hosszú történetek esetében megadatik: az, amitől úgy érezzük, hogy "benne" vagyunk egy történetben, magával ragad a cselekmény, azaz amitől mindmáig a könyv (a regény) a legjobb legális tudatmódosító szer!

Szóval a novellákat közelekedési eszközökön kell olvasni, illetve postán sorbanálláskor. Reggel és este, amikor fél-egy órát utazunk a munkába buszon, trolin, villamoson. Ez az idő pont arra elég, hogy azt az 1-2 novellát "legyűrjük", és megemésszük.

De nézzük a konkrét könyveket! Bevallom hősiesen az Álmok délutánját nem élveztem, sőt sokszor nem szerettem. Pedig jó kis történetek voltak, néha humorral. De mindegyikben ott volt valami szomorúság.. a végén csak kibukott mindig.. A fülszöveg jól írja, hogy csupa-csupa hiányérzet, amiről szólnak a történetek, például a nő, aki szerelmes levélkéket talál minden nap a postaládájában, és azt hiszi (azt szeretné), hogy a férje írja ezeket. És a körülmények, gondolatok, érzések nagyon is reális leírása - tulajdonképpen ez az, amiért kicsit "kellemetlenek" ezek, hogy annyira "igazi" ez a szomorúság és hiány. Tehát Bächer a könyv hátoldalán írott mondatában fején találja a szöget: "ha az élet érdekes és értékes, akkor Kis Antónia prózája is az" - érdekes és értékes, csak az ember nehéz szívvel olvassa. Kunderával vagyok így: olvasom, de nem "szeretem" a könyveit.

A Stonehenge-i feliratok viszont egy gyönyörű regény, pedig nem is happy ending-es. Szóval ez egy szerelmi történet, abból is szép fajta. A (kb. 50-es) macskaarcú Gabriella és a (kb. 40-es) szép Mihály valószerűtlenül szép szerelmének kialakulását és mindennapi létezését "éljük". Ebben a szerelemben a hétköznapokon is imádják egymást, egymás közelségét az alanyok, s szeretettel és elfogadással közelednek mindenhez, amit a másik szeret. A tíz évvel ezelőtti vágyálmaimat és a ideáljaimat láttam viszont a regényben, amikor azt gondoltam, csak így érdemes élni az életet. Most látom, hogy másnak a fejében is ez a kép él a szerelemről.

"SZERELEM, SZERELEM, SZERELEM, köpni kell!" (A.E. Bizottság, itt meghallgatható).