Krakkó-Zakopane

2010. április 12., hétfő

Az előző esti hosszas tanakodás után úgy döntöttünk, hogy Zakopanéba megyünk. A busz 9 óra után indult a Plaszów pályaudvarról, az internetes menetrendet utólag sikerült megtalálni. Az út mintegy két óráig tartott, ezalatt megnéztük Cécile Antarktiszon készült fotóit, elolvastam, mit ír Gergő könyve Auschwitzról és Zakopanéról, s megvitattuk, miről kaphatta nevét a város. Arra jutottunk, hogy nagy valószínűséggel itt sok zakó fordulhat meg és ennek a mára már nemzetközivé vált magyar szónak köszönheti a nevét a helység.

A 11 órai megérkezést követően megnéztük a Krakkóba induló buszokat, majd sétára indultunk a városban. Zakopane egy völgyben helyezkedik el a Magas Tátra csúcsai és a Gubałówka dombjai között, mintegy 800 méteres magasságban. Betértünk egy turista-információba, ahol szert tettünk egy várostérképre, s megtudtuk, hogy a gubalowka - ami a vele azonos elnevezésű csúcsocskára visz fel - a héten nem működik. Rövid mendegélés után eldöntöttük, hogy felkaptatunk erre az (1100 méteren lévő) lokális maximumra. Útunk a piac terén vitt keresztül, ahol sokféle szépen megmunkált fát, faragott sajtot, bőr- és egyéb meleg szerkókat láttunk, néhányunkban már itt éledezett a vásárlási láz. De ezt hősiesen legyőztük, és megindultunk felfelé.

A hóhatárt kb. 1000 méteren értük el, ahol Cécile sikeresen el is találta Andrást egy jól irányzott hógolyóval. A bosszú beígértetett, de sajnos elmaradt. Bár nem volt ez már igazi hó: kicsit kásás, kicsit jegeces, veszélyes lett volna komolyabb csatába kezdeni vele. Útközben folyt egy kis vita arról, hogy a hegyet most Gubałówkának nevezik vagy pedig Gomulkának, az ellentmondásos Władisław Gomulka után. Gergő utóbbira voksolt, de aztán a hegytetőn nem találtunk senkit, akivel ezt megoszthatta volna - a csúcs ugyanis tökéletesen néptelen volt. (De nem naptalan, a kabáttól már odalent megváltunk!) A hétvégén nyitott fabódék, ahol ugyanazt kínálják a turistáknak, mint a völgybeli piacon, most bezárva, s a kutya sem tartózkodott itt. Pontosabban.... a kutyák kicsit lejjebb tartózkodtak.

Miután megnéztük mindkét irányban a ki- és lelátást, negyedóra séta után elkezdtünk leereszkedni a hegyről. Itt találkoztunk kutyákkal, akik mindenütt hangos ugatással fogadtak négyünket. Szerencsére az őrült turisták védelmében a méretesebb egyedek láncra voltak verve. Délután fél kettő körül értünk le, s elzarándokoltunk a vágyott piacra, ahol el is váltunk, hogy mindenki kiélhesse eddig elfojtott vásárlási szenvedélyét. Gergő egy kabáton vacillált, Cécile ajándékokat vett, András sajtot, nekem meg lekvárra és egy igazi zakopanéi kesztyűre fájt a fogam már régóta.

Kicsivel később újra találkoztunk, s felbandukoltunk egy darabon a sétálóutcán, illetve helyet kerestünk az ebédhez. Találtunk is egy jó kis éttermet, ahol tócsnit lehetett volna enni, de nem akartunk kint leülni, úgyhogy (részemről fájó szívvel az elszalasztott tócsni miatt) folytattuk a sétát. Aminek a vége az lett, hogy Gergő és Cécile újra leragadtak különböző boltoknál, s amíg én beugrottam a bankba pénzt váltani, megint szétváltunk egy kis vásárlásra, azzal, hogy háromkor most már tényleg, de KOMOLYAN ebédelünk.

Az ebédet végül egy éppen bővítés alatt álló impozáns fabelsejű és -bútorzatú étteremben fogyasztottuk el: Gergő fokhagyma-krémlevest, András húslevest és csirkével töltött palacsintát rendelt. Én borscs-levessel próbálkoztam - ezúttal fehér színben kaptam -, és krumplis pogácsa-féleséggel. Cécile-nek sikerült ráhibáznia a tócsnira, amit aztán nem túl nagy élvezettel turkált, úgyhogy kicsit besegítettünk neki.

Az ebédet követően tettünk egy sétát a Kosciuszko utcán, ahol a jellegzetes gurál faházakat tekinthettük meg, s betértünk a fából épített templomba. András túldíszítettnek találta, bár szerintem a hagyományos katolikus templomok nagyságrendekkel hivalkodóbbak, ott gyakran a fát sem "tisztelik": összevissza festik és aranyozzák. Ezután körbejártunk a templom melletti ódon (ún. régi) temetőben, ami Cécile-nek igen tetszett, s ami mint minden valamirevaló temető, egy kis történelmi ízelítőt ad városa múltjának egy szeletéből. Zakopane híres szülöttei, művészei, világháborús hősei (a sí-futárok) vannak itt eltemetve, valamint néhány a kilencvenes években elhunyt olimpikon nyughelyére is rábukkantam. A sokféle módon faragott síremlékek egyik jellegzetessége a töviskoronás fejét a tenyerén nyugtató, ücsörgő Jézus.

Ötkor közelgett már a hazamenetel időpontja, úgyhogy a busz-pályaudvar felé vettük az irányt, s okosan-ügyesen el is értük a Krakkóba tartó járatot. A buszon nem volt hatalmas tömeg, úgyhogy külön-külön aludtunk, illetve bámészkodtunk.

Friss levegő Zakopanéban

Az utolsó napot Zakopanéban töltöttük, "Lengyelország téli fővárosában". A város mintegy 100 km-re van Krakkótól, a buszparkolóban rögtön sajtárusok fogadtak bennünket, akik mindenféle pénznemben kínáltak különféle sajtokat. Állítólag használják magyarul a kecske, tehén, juh szavakat a sajttípusok megnevezésére, ha magyar vevővel találkoznak.

Előző este Évike hideggel és 30-centis hóval kecsegtetett minket, s az ideút során valóban ködös-borús idő is volt, de itt a hegyen már sütött a nap, s csak foltokban akadt hó. Első útunk a helyi templomba vezetett, amelynek különlegessége a faszerkezet volt. Mivel mise volt éppen, és még az imádkozók sem fértek be a templomba, így előbb a vele szomszédos temetőben tettünk egy sétát. Jellemző itt köröskörül mindenre a nagyon finom és részletes kidolgozottság és egyediség - ez a temetőben sem volt másképp. Nem bírtam megállni, hogy néhányat meg ne örökítsek a szép síremlékek közül (amúgyis abnormális módon vonzódom a temetőkhöz. Talán ez még a gyerekkorból maradt vissza, amikor még csak egyetlen temetőbe jártunk hárman, egyetlen ember sírjához, akit én nem sosem ismertem. Mindig este mentünk, sötét volt már, mert novemberben már korán sötétedik, s engem a gyertyák folyamatos égésének felügyelete kötött le, meg persze a temetői forgatag.) Persze ezt a kis hegyi temetőt is megérintette a háború annyiban, hogy még ennek a városnak is vannak háborús hősei - a síelős hírnökök, futárok, akik síléceiken gyorsan és fennakadás nélkül hozták-vitték a fontos híreket. Bár mint a temetői emléktábla mutatja, nem mindig fennakadás nélkül.

Mire a temetői vizittel végeztünk, a mise is végetért, bemehettünk a templomba. Egy egyszerűen szép belsőbe léphettünk be, fából volt kifaragva minden - persze normál esetben is fából van sokminden egy templomban, de itt nem volt aranyozás, festés, minden természetes faszínű volt. Én leragadtam a bejáratnál, az ajtó felett volt egy rács, ami nagyon szépen volt kifaragva - néha csak ezt eresztik le, hogy akkor is be lehessen kandikálni a templomba, amikor belépni nem lehet.

Ezután körül sem nézve elrohantunk a piac végére, hogy Évike megvegye a jegyet a Gubalowkára, ahol hatalmas sor állt a jegyvételre várva. Ezt követően magunkra is lettünk hagyva kb. háromórányi szabadidővel. Azt hiszem, hogy a hegyet is Gubalowkának hívják meg az eszközt is, ami felvisz oda. Mindenesetre Gubalowkáztunk, azaz felsiklóztunk a hegytetőr, ott szép kilátás nyílt a szemközti csúcsokra, és le a völgybe. A turisztikus oldalon hasonló dolgokat lehetett vásárolni, mint odalenn: sajtokat, kötött és faragott holmikat. Mi itt sétálgattunk, felmértük az árakat, majd leültünk a napsütésben kávézni. Ragyogó idő volt idefenn, a kabát és a harmadik pulóver is lekívánkozott.

Amikor eluntuk magunkat, visszasiklottunk a völgybe és megkezdtük utolsó zlotyijaink elköltését. Nekem nem volt nehéz dolgom, mert már csak 14 zlotyim volt, ezt elég gyorsan elköltöttem néhány sajtra, amit előtte meg is lehetett kóstolni. A sajtok küllemre is nagyon dekoratívak, úgy néznek ki, mintha faragva lennének, és a füstölésnek köszönhetően a színűk is "fás" - úgyhogy jól illeszkednek a város történetébe. A pénzköltés után még mindig maradt egy órányi időnk, úgyhogy úgy döntöttünk, eltévedünk egy kicsit és minderre a sétálóutcában kerítünk sort. Tehát egy órát bandukoltunk ebben a szintén érdekes utcában, ami a fa- vagy csak fatetejű házaival igen elütött a megszokott sétálóutcáktól. Eltévedni sajnos nem tudtunk, pontban egy negyvenkor ott voltunk a megbeszélt találkozási helyen (hiába, jól lettünk idomítva).

3/4 kettőkor indultunk ebédelni a Pokol csárdába. Az étterem szintén faház volt, de kellemes idő fogadott odabenn - a szigetelést összesodort faforgácsok biztosították. Az egyik falon régi sílécek és -cipők voltak kifüggesztve, de ezen kívül is volt néznivaló a falakon. Erről jut eszembe, hogy hatalmas tömeg volt Zakopanéban, nem is tudom, hogy lehet ezt bírni, még nincs is síszezon, mi lehet itt olyankor? Az ebéd amúgy tócsni és gombás marhapörkölt, sör és túrós süti volt. Kávézásra már nem maradt idő, pontosabban nem hagytak időt (valamiért Évike kényszeresen rohant mindenhonnan, pedig innen már "csak" hazamentünk) - úgyhogy igencsak megveregettük a vállunkat, hogy mi előrelátóan már a hegyen magunkhoz vettük mindennapi adagunkat.