Mérleg: 1997-1998

(nem fontossági sorrendben)

- 10 ezer forint
- az egyetem elkezdésének egyéves halasztása
- néhány hétig a teljes reménytelenség átélése, hogy nincs menekvés és kiút, csak a "végső megoldás"
- a végső megoldás megkezdése


+ numerikus előrejelző osztály
+ András: legkedvesebb kolléga, jó barát, Ember, példakép
+ jó kollégák
+ Tomi: igazi barát
+ Tomi nagyszülei: pót-nagyszülők
+ Anyu miattam tett meg valamit, aminek következtében Apu hosszú időre abbahagyta az ivást

+ a sors iróniája: egy könyvben 10 ezer forintot találni évekkel később

Tíz év

- Amikor tízévesen nagyon beteg voltál, akkor könyörögtem, hogy adok tíz évet az életemből, csak gyógyulj meg!

- Látod, hogy nem kellett volna? Most hogy hiányzik az a tíz év!

Palacsinta epilógus

Egyik nap ott állt az Anya fényképe előtt és arra a napra gondolt, amikor utoljára hallgatták meg az Evőolimpiát. Hangosan és tisztán érthetően kimondott egy szót:

- Győztünk!

Néhány pillanatig örült a szónak, s még azt is hozzátette:

- Mi győztünk!

Aztán hirtelen meglátta a szónak a másik, kevésbé fényes és diadalmas, egy szomorúbb oldalát. Ők ketten valóban győztek, de mi van az Apával? Ő megint külön utakon járt, egyedül, kimaradt kettejük szövetségéből. Ő vajon győzött-e?

Palacsinták

A palacsinta mindkettejüknek többet jelentett egyszerű édességnél. Azoknak a gyerekkorukból hiányzó dolgoknak szimbóluma volt, aminek kapcsán felnőttkorukra rájöttek, hogy ezeket (pl. a szeretetet, a gyengédséget) ők maguk is megadhatják maguknak.

A Lánynak azért kellett nélkülöznie a palacsintát gyerekkorában, mert az Anya - saját bevallása szerint - jó palacsintasütő hiányában egyrészt nem tudta, másrészt mivel az Apa nem szerette, nem is tartotta azt érdemesnek elkészíteni. Az első étel, amit a gyerek önálló életében megtanult megsütni magának, a palacsinta volt. Attól kezdve a palacsinta volt a megoldás mindenre: ha nem volt otthon semmi és gyors ebédet akart, palacsintát sütött; ha meg akarta jutalmazni magát valami különleges finomsággal, palacsintát sütött; ha vendégek jöttek, eléjük is palacsintát tett.

Az Anya ötvenen túl kezdett palacsintákat gyártani, amikor a lányánál ráérzett ennek az ételnek az egyszerű csodájára. Vett egy palacsintasütőt és elkészítette. Saját magának. A lányának továbbra sem sütött, de ahányszor meglátogatta, mindig palacsintát kért tőle ebédre. Évekkel később a palacsinta lett a kapaszkodó, a megújulás szimbóluma. Ugyanis amikor már rendszeresen kemoterápiára kellett járnia, a kezelések utáni második napon mindig palacsintával húzta ki magát a testi és lelki megtörtségből. Öt darab baracklekváros palacsintával.

Azon az utolsó nyáron hirtelen következett be az a fordulat, amiről mindketten tudták, hogy onnan már nincsen visszaút. Már hetek óta rosszul volt, sokat hányt, falatokat tudott csak enni. Hétről hétre fogyott és soványodott, egyre vékonyabb lett a bőre, kiütköztek az arccsontjai, hatalmasra nőttek a szemei, s megjelent egy-egy mélyedés a halántékánál. Már csak hetei voltak hátra. Július végén névnapja volt. A lánya előző héten megkérdezte, hogy mit tehetne érte a névnapján, mivel szerezhetne örömet neki. Mert mit lehet ajándékozni egy haldokló embernek??

Az Evőolimpiát kérte. A vízalatti kakaós palacsinták miatt. Együtt hallgatták meg. Nevetni már alig bírtak rajta, de azért megpróbálták, mert tudták, hogy most valami nagyon fontos dolgot tesznek. Az Anya tíz nappal később meghalt.

Ez volt a legtöbb, amit a Lány megtehetett az Anyáért, amit megtehettek egymásért, s amit ember megtehet egy másik emberért. Nevetni a borzalmas, obszcén kínokkal teli élet végén, belenevetni a halál szemébe. És ezzel az egészen egyszerű dologgal legyőzni azt!

Emlékezet

Bonyhádi könyvfesztivál, május közepén, végre kimozdultak otthonról, az Anya és a Lánya. A könyvbemutató előtt körbejárták a könyvsátorokat, és közben beszélgettek.

- Hadd vegyek neked valamit! Úgy szeretném, ha arról rám emlékeznél majd.
- De nem kérek semmit. És mindenképpen emlékezni fogok rád millió dologról. Legfeljebb arról is, hogy ma nem vettünk semmit.

Azóta majd' minden másnap eszébe jut. Hogy ott voltak együtt. És hogy aznap nem vettek semmit.

Van választás?

Az Anya névnapján történt. A lánya két becsomagolt könyvet nyújtott át neki:
- Az egyik a tied, névnapodra, válassz!
- És a másik?
- A másikat csak kölcsönadom.
Hezitálás, majd kiválasztotta a kisebbet, vékonyabbat.
- Bontsd ki!
D. Tóth Kriszta Jöttem, hadd lássalak.
Még aznap éjszaka elolvasta. Teljesen a hatása alá került - Kriszta fiatalon, tüdőrákban meghalt édesanyja történetének és az abban megfogalmazódó kétség hatása alá, hogy jól döntött-e. Még hetekig emlegette.

A következő héten a lányával könyvet cseréltek, és a lánya is elolvasta. Nem sokkal később kiderült, hogy az Anya korábban kiműtött daganata áttéteződött. Ez volt az utolsó előtti névnapja.
A lányt még sokáig mardosta a kétség, hogy jó ötlet volt-e az Anyának felajánlani a választást. Azzal nyugtatta magát, hogy a másik csomagban egy Erőss Zsolt életrajz volt. Újra kiadott változat.

A kettő nem ugyanaz

- Igazad volt.
.... Eltelik néhány perc más témáról beszélgetve, majd visszatérve:
- S miben tévedtél?
- ??
- Az előbb azt mondtad, tévedtél.
- Nem, azt mondtam, hogy igazad volt.

SMS 2008-ból

Európába mentem, 8-kor jövök.

A piros bicikli

Két kamaszlány naplója egybeszőve és párbeszéddé alakítva. Már a kezdés is egyszerre valószerű és valószerűtlen: a két lány arról beszél, hogy nem ismerték egymást, soha nem találkoztak, életük csak itt a nem-létben kötődik össze, valószerűtlenül. De néha az élet is olyan valószerűtlen és álomszerű, hogy az ember azt várja, csak kinyitja a szemét és elillan az egész. Aztán nem..

Heyman Éva 13 éves, s a történet az ő születésnapjával indul (akárcsak Anna Frank esetében, aki a születésnapjára kapta a naplót). Ekkor (1944 elején járunk) még csak egy a sok ugribugri kislány közül, aki ugyanúgy örül és megállíthatatlan lelkesedéssel sorolja a kapott ajándékokat, mint bármelyik másik gyerek. Anyjával és Béla bácsival él Nagyváradon az évek óta folyó háború ellenére viszonylagos nyugalomban, iskolába jár, a szerelemről ábrándozik és arról, hogy a háború után Pesten lakik majd. Persze azt csak mi tudjuk, meddig tartott a háború, s mi lett a "vége" - ő még nem tudja, mikor és hogyan fog véget érni ez a "történet".

Ecséri Lilla 16 éves pesti lány, aki már nem egy szeleburdi kiskamasz, hanem határozott célokkal rendelkező, ugyanakkor kétségekkel és félelmekkel vívódó fiatal lány. Színésznő szeretne lenni, s még a szenvedések közepette is az lebeg a szeme előtt, hogy a megpróbáltatásokkal az élet lehetőséget kínál neki, hogy a szenvedés szerepét majd minél tökéletesebben játsza el. A "majd" természetesen nála is egy meghatározatlan időpont a háború után, ami reményt és minden szenvedésnek értelmet ad.

Éva a szemünk láttára "nő fel": előttünk szűkül be a tér számára és sorstársai számára néhány hónap leforgása alatt. A címben szereplő piros biciklit apránként összekuporgatott pénzén vette, és ezt a biciklit veszik el tőle a rendeletek értelmében. És talán igaz a darabbal kapcsolatban már elkoptatott frázis: a piros bicikli az elrabolt gyermekkor szimbóluma. Egy vidéki nagyvárosban, a huszadik század derekán a kerékpár a felnőtteknek is fontos, mint közlekedési eszköz. A gyerekeknek viszont a bicikli inkább játék, a szüleik ma is a kezdetek kezdetén felültetik őket játszásiból valamilyen két-háromkerekű járgányra. "Minden" gyereknek van biciklije, és minden gyereknek a játék, a szórakozás eszköze a bicikli, amit felnőttkorára gyakran elhagy.

A gyereknapló mindig érdekes, mert a gyerekről az a feltevés él az emberben, hogy burokban él, s nincs igazán tudatában a körülötte zajló eseményeknek. Sejthető, hogy ez nem igaz, s ezért mindig kiváncsiak vagyunk, hogyan látja a kvázi-kívülálló gyerek a felnőttvilágot. De egy ilyen korszak lenyomatát látni egy gyerek gondolataiban fájdalmasan szívszorító. Súlyos mondatok hangzanak el a naplókban megörökített szereplők szájából, s egy gyereken átszűrődve ezek még súlyosabban hatnak. Például amikor az egyik felnőtt azt mondja: "Ne haragudj, Éva, nem vettelek észre, nagyobb a csillag, mint te." A kislány kérdése, hogy "Hát, azt hiszi, hogy mi loptuk ezt a biciklit?" nem egyszerű felháborodás, hanem a világ igazságosságában való mélységes csalatkozás, amire mindannyian emlékszünk, mert mindannyian átéltük egyszer - a gyerekkor végén.

Sok napló és gyereknapló maradt fent ezekből az időkből. Meglepő, hogy ez a sok írás egyáltalán megmaradt a vészkorszakból, ami inkább a pusztításáról maradt emlékezetes. Éva naplója nagyobb nyilvánosságot kapott, mert édesanyja és az említett "Béla bácsi" (Zsolt Béla) a háború után, 1948-ban megjelentette, sőt a kislány sorsát (az auschwitzi halált) az egyébként író nevelőapa megírta regényében is, de mások krónikáiban szintén megjelenik a család története. Lilla naplója kevésbé ismert, az 50-es években jelent meg Napló címen. A két írást Balázs Ágnes gyúrta össze bravúrosan úgy, hogy benne a két napló és a két kislány egymásnak felelget egy soha meg nem valósult találkozásban.

A darab "ősbemutatója" a Spinoza házban volt, 2007. január 18-án. (Január 19. a budapesti gettó felszabadulásának napja.) Most néhány év kihagyás után újra megy a darab, a Bálint-házban.

Bicikli-történet

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy bicikli Hollandiában. Már hetekkel korábban kiválasztottuk és vártuk a vele való találkozást, mert az egyben a nyaralást jelentette. Eindhovenben vettük ugyanis a De Bolderkar nevű üzletben, használtan, de nagyon jó állapotban. Szerelem volt első látásra, sosem láttam még ilyen szép biciklit. Nem azért mondom, mert az enyém, hanem mert így van. Gazelle márkájú fekete női városi bicó, Hollandiában szokásos láncvédővel, a sárhányón kacsatalpra hasonlító sárvédővel. Mindkét keréken fényvisszaverő szalag fut körbe. Az első lámpa nem a kormány felett, hanem a kerék mellett van rögzítve (egyik különös ismertetőjel). A csomagtartó a szintén Hollandiában szokásos módon nem csomag-, hanem emberhordásra való: csak egy gumi van rajta, amivel oda lehet rögzíteni a poggyászt. A hátsó kerekén egy fém kerékbilincs volt, amihez egyetlen, eredeti Gazelle kulcs tartozott (második különös ismertetőjel). Speciálisan működött: nyitott állapotban, azaz menet közben a kulcs a zárban maradt, csak lezárás után lehetett eltávolítani.

A szerelmet az együtt töltött idő tette teljessé: vagy 500 km-t tekertünk le együtt az Eindhoven-Tilburg-Schoonhoven-Gouda-Leiden-Katwijk-Haarlem-Amszterdam-Utrecht-Nijmegen-Emmerich útvonalon, mindvégig gond nélkül, s nagyon sokat láttunk azon a nyaraláson. A Gazella hazáig elkísért: Németországban vonatra szálltunk, és a bicók jöttek velünk. A távolság nagy és Budapestig nagyon megküzdöttünk a kerékpárok hazahozatalával: 7-8-szor kellett átszállnunk, a bicikliket sokszor teljes menetfelszereléssel cipelve lépcsőkön fel és le a peronok között.

Itthon visszatértek a szürke hétköznapok, Budapest nem biciklis város, így a bicikli előbb Gödöllőn egy garázsban, majd Pesten a lépcsőházban pihent a korláthoz láncolva. Csak pihent hónapokon keresztül. Majd két évvel a hollandiai nyaralás után, koraősszel egy hétvégén elmentünk kirándulni, s amikor visszajöttünk, a bicikli nem volt a helyén. Nem is én vettem először észre: Tominak tűnt fel, aki akkor már rég nem lakott itt. Ő kérdezte tőlem, hol a bicikli. A bicikli eltűnt. Képtelenség, de lelkiismeret-furdalásom volt, a nyaralás óta egyszer használtam, s most lába kélt. Hirtelen megint nagyon fontossá vált a bicikli, úgyhogy hétfőn elmentem a rendőrségre és feljelentést tettem. A kerékpárt elég sok pénzért vettük ahhoz, hogy ezt meg tudjam tenni, ráadásul nagyon jól volt dokumentálva - a számlát is eltettük, a vázszámról is volt fénykép, mondhatni, csak személyi igazolványa nem volt a biciklinek. Persze sok reményt nem fűztem ahhoz, hogy a "nyomozás" eredményre vezet.

Szomorú voltam, mert arra gondoltam, ez a bicikli másnak se nem szép, se nem értékes, s hogy valószínűleg egy szegény ember vihette el, aki nyilván eladta az ócskavastelepen. Kicsit felderültem viszont arra a hírre, hogy Tomi húga látta a CM felvonáson, mert legalább az új gazdája használja.. bár azért a hír valóságtartalmában kételkedtem.

Hónapokkal később egy szombaton lementem a sarki boltba, utam az udvaron keresztül vitt, s nem hittem a szememnek. Ott volt a bicikli három másik kerékpár társaságában, a korláthoz zárva!! Érdeklődtem a szomszédoktól, nem tudják-e, kié a sok bicikli, de senki nem tudott semmiről. Felrohantam, felhívtam Tomit és csak hajtogattam, hogy "Visszajött a bicikli!" Majd miután a biciklit vissza akartam kapni, a rendőrséget is felhívtam, akik becsöngetéses módszerrel elkezdték keresni a házban a "tulajdonost". Végül egy az udvarra betoppanó lány figyelmét felkeltette a bicók körüli tolongás, és ennek kapcsán kiderült, hogy hozzájuk tartoznak. Mellesleg, ugyanazon a szinten, három ajtó távolságban lakunk egymástól.

Kiderült, hogy egyikük úgy gondolta, a lépcsőházban álló kerékpár senkié: mivel nagyon poros volt, nyilván nem használják és senkinek nem fog hiányozni. (Itt eléggé szégyelltem magam.) Úgyhogy a leányzó egy flex-szel elvágta az u-lakatot és a kerékbilincset is, majd birtokba vette a biciklit. Hónapokon keresztül egyszer sem láttam a bicót, s a sors furcsa fintora, hogy azért nem, mert új gazdái a lakásban tartották, attól félve, hogy ellopják. Mellesleg ez egy nagyon nehéz kerékpár, úgyhogy nagyon megszenvedhetett vele az, aki mindennap felcipelte a harmadik emeletre.

A bicikli ugyan még mindig a lépcsőházban áll, de már várja az új gazdáját. Elajándékoztam ugyanis. És a történet utolsó homályos pontjára is fény derült: a bicó tényleg járt a Critical Masson, ezt a mellékelt fotó igazolja, amelyet egy kerékpár-szervizes készített a felvonuláson. Mennyi annak a valószínűsége, hogy egy idegen ember lefotóz egy idegen biciklit, egy másik pedig megtalálja a fotót az interneten és felismeri a rajta szereplő bicót?

A láma látogatása

Amint felfigyeltem a városszerte feltünedező plakátokra, rögvest megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy hallani akarom. A Dalai Láma budapesti látogatásáról van szó. Hamarosan jegyet is vettem az eseményre, s onnantól csak vártam, vártam, hogy jöjjön. Most itt volt, s a hétvége ennek jegyében telt.

Mindkét napon fél tíztől délután fél négyig tartottak a tanítások, a délelőtti és a délutáni program között másfélórás szünettel. Szombaton már reggel nyolc előtt ott voltam a Sportarénánál, és már akkor Stefánia úton sikerült csak a sor végét elcsípni. Várakozás a szotyorgó esőben, majd fél kilenc körül egyszer csak meglódult a sor - kinyitották a kapukat. Nem volt motozás, különösebb ellenőrzés, viszonylag kényelmesen be lehetett menni, és elfoglalni a helyet. Először a legutolsó szektor első sorának kanyarrészébe sikerült leülni. Nem sokkal később azonban kiderült, hogy a színpaddal szemközti küzdőtéren, a VIP-sorok mögött is le lehet ülni, úgyhogy hamarosan ide tettem át a székhelyem, mivel itt lehetett a legközelebb lenni a lámához. Remek hely volt, de persze még innen is nagyon kicsinek látszott, úgyhogy legtöbbször a kivetítőn követtem az eseményeket.

A Dalai Láma néhány szerzetes kíséretében, pontosan érkezett, köszönt, majd elvégezte a szertartásos földreborulást, ezután újra köszöntötte a közönséget minden irányban, s végül társai lesegítették a cipőjét, őt pedig felsegítették az emelvényre, ahol végigülte a hosszú órákat. A ruhája vörös és sárga színű volt, a buddhisták színei, az egyik karja fedetlen benne, a másikból pedig csak kézfeje lóg ki. Egy egyszerű "lámatáskát" hozott még magával, benne a szokásos praktikus dolgokkal, például egy szemellenzővel, amit végig viselt, hogy ne bántsa a fény. Elmondta, hogy érkezésekor nagyon kedves fogadtatásban volt része, talán túlzottan szívélyesek is voltak vele. Angolul beszélt, szavait egy szinkrontolmács fordította magyarra. Előfordult, hogy a láma nem találta a helyes angol kifejezést vagy nem tudta angolul pontosan kifejezni, amit akart, ekkor egy indiai tolmács segített neki, aki tibeti nyelven is értett.

A Dalai Lámák történetét talán ismerjük, ezért erről csak röviden. Tibetben legtöbben a mindenkori Dalai Lámát ismerik el a legfelsőbb vallási vezetőnek. A "tisztség" különleges módon, reinkarnációval öröklődik: a láma halála után a szerzetesek az utód keresésére indulnak. Olyan gyerekeket keresnek, akik a halál napján születtek, különféle próbáknak vetik alá őket, elsősorban az előző láma személyes tárgyait kell felismerni a lehetséges utódnak. Tendzin Gyaco a 14. ebben a hosszú sorban, kétévesen találtak rá, és azóta nevelik szerzetesek. Nevetve mesélte, hogy a tanítójának két pálcája volt - egyik a bátyjának, akivel sokáig együtt tanultak, egy másik pedig a "szent" tanítványnak, aki időnként lustácskának bizonyult. Uralkodása (mert ez egyben államfői tisztséget is jelent) már meglehetősen hosszú ideje, 1950 óta tart (elődei többségének ennél kevesebb jutott), de viszonylag korán, 1959-ben Indiába kellett menekülnie, ahol azóta is száműzetésben él.

A Dalai Láma a hazai buddhista közösség meghívására jött Magyarországra, s a hétvégén nyilvános tanításban részesítette az érdeklődőket. Az első napon egy általános bevezetést tartott a buddhizmusba, vasárnap pedig ún. Csenrézi áldást adott. A két nap alatt sok érdekes dolgot mondott, ezek közül csak néhányat emelek itt ki.

Elmondta, hogy a buddhizmus szerint (bár szerintem a józan ész alapján is) mindennek megvan az oka és az okozata, vagy másképp, minden ok és okozat is egyben. Ezen a gondolatmeneten elindulva odáig jutottunk, hogy nincs a világon olyan dolog, ami mindentől függetlenül, önmagában létezne. Ezt értettem, mert még egyetemistaként az egyik kötelező társadalomtudomány órán Szent Ágoston egyik gondolatáról kellett dolgozatot írnom, amelyben az egyetemes "mozgatóról" beszélt. Azaz arról, hogy kell legyen egy mindent megelőző ok, ami a világ mozgását elindítja - tehát ha végigmegyünk az események vagy folyamatok láncolatán, akkor eljutunk ehhez, amit általában istennek neveznek. Ezzel ellentétes véleményen van a buddhizmus, amikor azt mondja, nincs ilyen ok vagy mozgató vagy első, eredendő entitás. (Eltérők tehát a kiindulási axiómák.) S megjegyezte, hogy ebben a megközelítésben a materiális ateizmus sem tekinthető "hitetlenségnek" - hiszen a buddhizmus ugyanígy elveti az egy, mindent irányító isten létét, s a materialista sem tagadja, hogy minden ok visszavezethető egy okozatra és minden okozat egyben oka is valaminek. A láma egyébként nagyon sokáig és szenvedélyesen magyarázta ezt , s nehéz volt ennek a szövegnek a fordítása - a tolmács igencsak megküzdött vele, s igencsak értenie kellett, mit akar mondani a láma. De értette.

Hosszan beszélt arról, milyen tünékeny és csalóka az, amit valóságnak hiszünk. Megosztotta velünk egy amerikai pszichológus barátja, Aaron Beck tapasztalatait arról, hogy ha negatív érzéseink vannak valakivel szemben, például haragszunk rá, akkor mindent felnagyítunk, és sok olyan negatív dolgot képzelünk, vetítünk ki az illetőre, ami valójában nincs is benne. Tudnunk kell, hogy ezek csak projekciók, ahogy az is csak projekció, hogy a materiális életünket képzeljük az egyedüli valóságnak. Elmondta, hogy a fizikai javak birtoklása nem okoz kielégülést, megszerzésük addiktívvá tesz (sajnos ezt én is tapasztalom magamon) - sosem tudjuk abbahagyni az újabb és újabb dolgokra való vágyakozást, s ez örökös frusztrációt okoz. Fel kell ismernünk a fizikai "világnak" ezt a "hiányosságát", és azt, hogy igazi, tartós pozitív érzéseket csak a szellemi örömök nyújthatnak - mert azok nem szürkülnek meg, nem írja felül őket semmi. Sokat beszélt a szeretetről; hogy ez milyen fontos az egyén számára, arra egy állatkísérlet példáján világított rá: hörcsögök esetében tapasztalták, hogyha a kísérlet kedvéért megsértettek egyiküket, akkor az, amelyik a társaitól körülvéve, s az ő nyalogatásuk mellett lábadozott, gyorsabban gyógyult, mint akinek magának kellett ezt "megoldania". Ez az emberre is vonatkozik, aki szeretettel van körülvéve, s rendben tartja a szellemét, annak a fittsége és az immunrendszere is jobb. Állítólag megfigyelések igazolják, hogy azok az emberek, akik beszédükben (vagy gondolkodásukban) gyakran használják az én, enyém, nekem (I, my, me) szavakat, azok gyakrabban szenvednek szívrohamot, mint akik kevésbé egocentrikusak. Az ego sokszor szóba került, pontosabban nem is az ego, inkább a self, azaz az én és az éntelenség - az embernek az a része, ami akkor is megmarad, amikor a test és a lélek kettőse megszűnik.

A buddhizmus egyébként egy végtelenül liberális vallás, ez többször is megmutatkozott a beszéd során. A láma bátorított mindenkit, hogy a buddhista szertartások mindenki számára elvégezhetők, és közben mindenki nyugodtan gondolhat a saját vallására és megkeresheti azokat a pontokat, ahol kapcsolódni tud a szertartáshoz. Minden megnyilvánulásában azokat a pontokat emelte ki, ami az egyházakban közös (szeretet, tisztelet, stb.), s nem pedig azokat hangsúlyozta, amelyek elválasztanak - ez nagyon szimpatikus volt. A láma azt is elmondta, hogyha változtatni akarunk a gondolkodásunkon (pl. a negatív hozzáállásunkon), akkor ahhoz nem elég az imádság és a meditáció - tudatosan tennünk kell a cél érdekében. Nekem ez is nagyon tetszett, hogy a külső segítségre való várakozás helyett aktivitásra sarkall.

A Csenrézi áldás során a láma tulajdonképpen a Szeretetet és Együttérzést testesíti meg, s a beavatás sajátossága, hogy csak élő guru adhatja meg. Érdekes volt, de nem igazán sikerült követnem az eseményeket, illetve azok értelmét. A "folyamat" már a bejáratnál elkezdődött, itt ugyanis egy kortynyi megáldott sáfrányos vizet öntöttek a tenyerekbe, amit szájba kellett venni, majd zsebkendőbe köpni (szimbolikus megtisztulásként). Délelőtt pedig közösen elmondtuk a beavatás-kérő áldást, mindenki a maga nyelvén (papíron előre megkaptuk a szöveget). Azután újabb kortynyi vizet osztottak szét, amit viszont már le kellett nyelni. Feltettük a kapott piros szalagokat - elvileg a szemünkre, mert nem szabad az áldás előtt látni a mandalát, de mi a homlokunkra tettük. Voltak mér más mantrák is, amiket a láma kért, hogy mondjunk együtt, de én egyiket sem ismertem fel. Még kaptunk néhány rizsszemet is, amit fel kellett ajánlani, de erről már végképp lemaradtam, egyszerűen nem is emlékszem a pillanatra, amikor a felajánlás történt, úgyhogy a rizsszemek még mindig itt lapulnak a borítékomban. (Az osztogatást egyénként realtime végezték a helyszínen: nagyszámú önkéntes járt az Arénában a sorok között, és osztotta szét a közönség tagjai között a "kellékeket".) Az egész körülbelül egy-másfél óráig tartott, a láma egyszercsak befejezte a műveletet és mosolyogva közölte, hogy ez volt a nyugati típusú Csenrézi áldás - kicsit felgyorsította azt. A nap végén egyébként kérték, hogy ne hagyjuk szanaszét a papírokat és szalagokat, hanem inkább adjuk le őket, ha nincs rá szükségünk, mivel ezek áldást hordoznak.

Az ebédszünetekben írásban kérdéseket lehetett leadni a szervezőknek, amelyeket a kérdés jellegétől függően a láma igyekezett komolyan vagy éppen komolytalanul megválaszolni.

A butuska kérdések körébe tartozott az, hogy igaz-e, hogy Dobogókőn található a Föld szív-csakrája. A láma jót nevetett ezen, de aztán elmondta, hogy természetes ez a hozzáállás, hiszen szinte minden ember azt gondolja, hogy ő a világ közepe. Szerencsére nem az ilyen kérdések voltak a tipikusak, bár a másik végletet meg az jelentette, amikor a kérdés annyira általános volt, hogy arra csak semmitmondó válasz érkezhetett. Mindenesetre a láma igyekezett ezeken a kérdéseken is gondolkozni, s ha más nem, hát humoros választ adni.

Volt egy a vegetárianizmusra vonatkozó kérdés, amelyben a láma véleményét arról kérdezték, hogyan hat az emberi tudatra az állatok elfogyasztása. A láma ezzel kapcsolatban elmondta, hogy vannak olyan tájai a Földnek, ahol egyszerűen lehetetlen növényeket termeszteni, s itt az emberek kénytelenek húst fogyasztani. Évtizedekkel ezelőtt Tibetben is a nagy ünnepeken kizárólag húst szolgáltak fel, mindenféle formában - azóta ez az ő hatására megváltozott. Indiában, ahol most száműzetésben él, azzal kereste meg őt egy buddhista közösség vezetője, hogy tojástermelés céljából szeretnének tyúkokat tartani. A láma azt kérdezte a szerzetestől, mit terveznek tenni az állatokkal, miután azok már nem lesznek képesek tojást tojni. A szerzetes azt válaszolta, hogy tovább etetik őket. Miután a láma ezt nem találta túl gazdaságosnak, ezért arra kérte a buddhista vezetőket, számolják fel a hasonló tyúktartást - ezzel járulnak ők hozzá az indiai köztudottan vegetáriánus szellemiséghez. Ő maga nem vegetáriánus, egyszer próbált átállni a húsmentes étrendre, de ennek az egészsége látta kárát, teljesen besárgult. Nevetve mesélte, hogy ekkor elérte a Buddha állapotot - igaz, nem a meditációnak, hanem a betegségének köszönhetően.

Kérdezték a lámát arról is, mi a véleménye a különböző gyógyításmódokról. A láma válaszában igazi liberalistaként azt mondta, hogy nyitottnak kell lenni, mindent ki kell próbálni, és azt alkalmazni, ami beválik. Elmesélte, hogy a tibeti orvoslás nagyon jó az akut betegségek, reumatikus és keringési problémák kezelésében, a gyengék viszont például az epebántalmak orvoslásában. Mosolyogva mondta, hogy ezért is volt neki már két epeműtétje. Egyébként tiszteletreméltó a láma fittsége, ahogy törökülésben végigülte a két-három órákat az emelvényen, amikor eljött az ideje, különösebb feltűnés nélkül bevette a gyógyszereit - egyáltalán nem zavartatta magát.

Volt egy materialista kérdés arról, hogy a láma szerint nincs-e ellentmondás a reinkarnáció és a Föld túlnépesedése között? (Vagy ha már itt tartunk, akkor az állatfajok kipusztulása és az emberiség gyarapodása között?) A láma osztott-szorzott, aztán kivágta, hogy nincs. Szerinte az ember már nagyon hosszú ideje él ezen a Földön, és semmi nem zárja ki, hogy más, távoli galaxisokban szülessen újjá. (Etekintetben egy kicsikét szkeptikus vagyok, dehát nem kell mindent bitre pontosan érteni..)

Szót kell itt még ejtenem a magyar tolmácsolásról, ami ámulatba ejtő volt! Egy darabig azt gyanítottam, attól olyan jó a fordítás, mert a fiatal férfi maga is buddhista - erre utalt 1-2 külsőség (délelőttönként öltönyös, de zokni-mezítlábas fordítás, karkötő a csuklón), de még inkább az a hihetetlen beleélés, magyarázóképesség, értelmesség és lelkesedés, amivel a láma szavait tolmácsolta nekünk. Abban biztos voltam, hogy a tolmács nagyon jó kell legyen, mert nem mondatonként történt a fordítás. A láma minden alkalommal vagy tíz-húsz percet beszélt angolul, ezalatt a fordító gyorsírta, amit mondott, s amint a láma befejezte a mondanivalóját, már fordította is. Előfordult, hogy magyar szöveg közben a lámának még eszébe jutott valami, ekkor gond nélkül váltott újra gyorsírásra, és utána ugyanott tudta folytatni a tolmácsolást, ahol félbeszakították. Mégpedig olyan szabatossággal és pallérozottsággal, aminek közvetítésére az angol nyelv maga csak korlátozottan képes - ezt a pluszt egy olyan fordító adja hozzá, aki nemcsak járatos az angol és a magyar nyelvben, de szereti is azokat. Kíváncsi voltam tehát ki, s sikerült is kiderítenem, hogy a Szegedi Egyetem Angol Nyelv és Irodalom Tanszékének vezetője végezte a fordítást. A rendezvény egyik legmeghatóbb pillanata volt, amikor vasárnap, a sálak megáldásakor a láma búcsúzóul megölelte a tolmácsot.

A Dalai Láma látogatása önmagában egy hihetetlen élmény. De persze nem tudjuk igazán megbecsülni. Ha belegondolok, amit Ian D. Robinson beszámolójából tudunk, hogy Tibetben nagyon sokan vannak, akiknek sosem lesz lehetőségük látni a Dalai Lámát, és őt, akinek fényképe volt róla, a világ legszerencsésebb emberének tartották. Nekünk itt volt, láttuk, fényképezhettük, de néhány nap vagy hét múltán csak egy halvány emlék lesz, amit nem veszünk elő naponta. Ezért írtam mindezt le, hogy ne csak a képet konzerváljam, hanem a mondandót és a benyomásokat is.

A héber Veréb

Piaf volt ma este az Urániában a ZSNYF keretében, s az izraeli Beer Sheva Színház vendégszereplésében. A darab a filmhez hasonló fordulatokkal, s a híres dalokkal végigkísérve mesélte el Piaf életét héber nyelven. A sanzonokat lefordították, de hallhattuk, hogy Piaf héberül ugyanúgy "szól", mint franciául - ennél mi sem természetesebb, s ehhez nem is kell több, mint egy tehetséges színésző. A dalok élőben, Yonit Tobi hangján és előadásában hangzottak el, aki majdhogynem egyedül vitte az egész előadást a "hangján", s a végén a taps gyakorlatilag neki szólt. Egy percre sem fordult meg az ember fejében, hogy a színpadon egy fiatal izraeli színésznő Piafot "játszik" - ez Piaf volt. A vicces, a cinikus, az érzékeny, az életben esetlen, kicsi és hajlott, a színpadon egyenes, a "macskanyávogásra és harangzúgásra egyszerre emlékeztető" hangjával az egész termet betöltő, hatalmas Piaf.

Egészen különleges élmény volt a Mon Dieu-t úgy hallani, hogy Eli, Eli.. Egyetlen dal szólt eredeti nyelven, a ropogós r-ekről könnyen felismerhető Semmit nem bánok, ami utolsónak hangzott el, és ami már felvételről szólt Piaf eredeti hangján. Izraelben állítólag állva ünnepelték a színésznőt, itt is hosszú-hosszú tapsot kapott, és virágcsokrot, amit életemben eddig még csak kétszer láttam - a magyar közönség már csak ilyen visszafogott.

Ajándék

Egyszer egy doboz bonbont kaptam ajándékba. A csomagolás egyedi volt, s nem engedte láttatni a tartalmat. Sajnáltam kibontani, de óvatosan nekikezdtem. Egy ismert márka marcipános típusának doboza bukkant elő, amit én nem szeretek, így abbahagytam és visszacsomagoltam az egészet.

Egy év elteltével arra gondoltam, ki kellene bányászni a csokikat és hogy ne vesszenek kárba, valakinek odaadni. Nagyon óvatosan újra elkezdtem kibontani a csomagot, s kihúztam belőle a dobozt. Kinyitottam. Gondos kezek eltávolították belőle a marcipános bonbonokat és a kedvencemet, 6 darab Sport szeletet tettek a helyükre. Kivettem őket és a dobozt visszacsomagoltam.

A csomagoláson egy idézet állt: "Az élet olyan, mint egy doboz bonbon: sosem tudod, mit veszel ki belőle." [Forrest Gump]

Mire jó egy darab papír?

és a haszontalan

A hasznos oldal..

7 perc a mennyországban

Van élet az Eredet után, kérem szépen, ez már biztos! A 7 perc a mennyországban című filmet ma vetítették először az Urániában a Zsidó Nyári Fesztivál keretében.

A helyszín Izrael, Galia és Oren egy reggeli veszekedés után felszállnak a 8:45-ös buszra. Máskor külön, a 8:30-as és a 9:30 busszal járnak. A 8:45-ösre most felszáll egy ideges fickó is, s kis idő múlva felrobban a busz. Ezek az előzmények, a történetbe valójában egy évvel később kapcsolódunk be, amikor Galia, túlélve a bombatámadást, az égési sebeivel küszködik és az eseményeket próbálja összerakni, Oren pedig éppen meghalt. Galia keresi a mentőst, aki a buszból kihúzta és 7 percen keresztül újraélesztette. Közben Boaz is feltűnik a színen, akinek szerepe kissé rejtélyes, de azért könnyen kitalálható, ki ő.

Az idősíkok az emlékezés (vagy nem is emlékezés?) során átfedik egymást, de a film végig követhető marad. És van egy szép csavar a történetben - attól szép, hogy előre nem sejthető, mi az. Pedig úgy ültem be a filmre, hogy tudtam, lesz fordulat, mégsem erre számítottam. Ugyan a kulcsmondat, amiből mindent össze lehet rakni, elég korán elhangzik, de Galiával együtt mi is elsiklunk felette, mert nem értjük, mi dolga lehet még az életben. Miért tér vissza az életbe az, aki tudja, mi vár rá? De a végén minden a helyére kerül, igaz, Galia Boaznak a mentőben mondott (látszólag semmi különös "Szeretlek! Bocsáss meg!") mondatai nálam csak fél órával később.

Azt hiszem, minden okos fordulatot leszámítva, ez mégis egy igazán romantikus történet... a miről? talán a felelősségről, igen, talán ez a jobb szó itt és nem a szerelem.. vagy a romantikus ideákról és eszményekről, a másik megmentéséről.. Amihez kell az izraeli környezet, mert ott lehet aztán igazán megmenteni a mások életét. Ebben a közegben kicsit sablonossá válhat a "mit keresett a buszon, amikor nem volt ott keresnivalója" kérdéskör, hiszen ott nap mint nap felteszi valaki ezt a kérdést. Szerencsére a film túllép ezen. Szóval bravúros, ráadásul elsőfilmes rendezőtől! A vágások helyenként kicsit esetlenek, de a történet mégis nagyon ül!

(Az Uránia egyébként elképesztő, nem tudom, kinek jutott eszébe mozit rendezni be ezen a helyen! A nézőtér két oldalán tükrök vannak, amiben a vászon tükrözödik, elég zavaró.)

Barátság

- Figyelj, hány polifoam van nálad?
- Talán három. De nem adok egyet sem!
- Miért?
- Mert mind a háromra szükségem van!
- Bezzeg a fényképezőgépet oda akartad adni.
- Az más.
- Na jó, nem vagyok igazán meglepve.
- Nem?
- Nem. Akkor voltam meglepve, amikor a fényképezőgépet kölcsön akartad adni. Mert az, hogy valamit nem adsz oda, azt már megszoktam, az természetes. Na, de az, hogy valamit odaadsz? Hát, az hihetetlen.

Hétköznapi fasizmus

Valahol mindig beléjük botlom. Valahogy mindig kibukik és felszínre kerül a rasszizmus. Pedig ez az egyetlen dolog, ami nem lappang, hanem nagyon is ott van mindenhol. Ezt aztán nem titkolják szemérmesen, nyíltan vállalják, sőt büszkén kérkednek vele, hogy ők bizony gyűlölnek. Zsidót, cigányt, meleget, komcsit, románt, szlovákot, idegent... mindenki mást.

Megfigyeltük már, hogy ezeknek az embereknek (ó, látom már, hogy nekem is prejudikációim vannak velük szemben!) egészen egyszerű a világképük: szerintük a világon kétféle ember létezik - az olyanok és az ilyenek. Az ilyenek pedig szükségképpen nem olyanok. Önmagukat komplementerhalmazként (az olyanok komplementereként) definiálják. Kissé mulatságos, hogy identitásukat csupán mások olyanságán és önmaguk nem-olyanságán keresztül tudják meghatározni. (A magukfajták meg a magunkfajták, ugye.)

De óriásit tévedünk, ha abban a hitben ringatjuk magunkat, ez a "világnézet" csak bizonyos politikai oldal szimpatizánsainak sajátja. A fideszes zsidó, a nemzeti érzés nélküli anya és a mediáció című opusz után világos, hogy a "másik" oldal is kirekesztheti és ki is rekeszti azt, aki másképp viselkedik, mint ahogy a magukfajtáknak - szerintük - kellene. Hangsúly van a szerintük szón, mert ki mondja meg, hogy ki tartozhat egy csoportba. Magyar az, aki magyarnak vallja magát - és nem pedig az, akiről az arra illetékesek azt mondják.

A legszebb, amikor kijelentik, ők nem idegen- (vagy más-) gyűlölők. (Nocsak, mégis szégyellnivaló lenne a fasizmus? Nem szalonképes?) Csak... Mindig van egy csak. Csak hát ismerjük el, hogy a zsidók mégis értenek az üzlethez és ebből jó sok pénzhez jutnak.. És van a cigányok többsége lusta és bűnöző.. És mégiscsak az a normális, ha egy férfi és egy nő..

Vannak ennél körmönfontabbak is. Legutóbb egy útitársam kérdezte, hol lakom Budapesten. Mondtam a kerület számát, mire a következő kérdése ez volt: "És nem sok ott a cigány?" Most helyettesítsük be a cigány szót a kutyaszar szóval. Na, hogy fest? Nem úgy, mintha valami kellemetlen és nemkívánatos dologról beszélnénk? Vagy amikor egy nyári iskolában megismert szőke litván istenség azt kérdezte, Magyarország lakosságának hány százaléka cigány, és hogy a kapott arányt nem tartom-e soknak? Vagy egy vendég, amikor az asztalon meglátva az újságot kijelentette: "Népszabadságot olvasni bocsánatos bűn". Figyeljünk már oda, hogyan beszélünk, mert az ilyen kinyilatkoztatásokkal sokmindent elárulunk magunkról!

Ezekben az emberekben fel sem vetődik, hogy az ehhez hasonló kijelentéseikkel sértenék az érzékenységemet. Jólnevelt ember például társaságban nem kezd el hímsoviniszta vicceket mesélni vagy hittel kapcsolatos kérdésekről egyoldalúan szónokolni. Ezért nem értem, hogy jut valakinek eszébe egy idegennel megosztani gyűlöleti orientációját. Mi köze a másiknak ehhez? Szerintem gyűlölni valakit szégyenletes dolog. Ha így éreznék, biztosan nem reklámoznám, hanem csak magamban gyűlölködnék. Csendben szégyellném magam, mert a gyűlöletem annak a jele lenne, hogy valamit ÉN nem tudok tolerálni. Bennem van a hiba, én vagyok selejtes, nem a másik.

De mind azt hiszi, amikor megnyilvánul, hogy én is a "magafajtához" tartozom. Önfeledten nyilvánítja ki a véleményét, tökéletesen magabiztosan abban, hogy magam is a komplementerhalmaz része vagyok, aki nem "olyan". Egyszer, egyetlenegyszer adtam hangot annak, hogy másképp látom a kérdést. A válasz erre az volt, hogy "fiatalabb koromban magam is így gondolkodtam, de majd ha idősebb leszel, te sem látod másképp." Ez akkor egy jó viszony végét jelentette, a fasizmus válóok.

Azt megfigyeltük már, hogy a kirekesztők sosem szólítják a nevükön az általuk kirekesztetteket? A szomszéd, ha cigány, akkor nem Sanyi, hanem "a cigány". Ha sokat iszik, akkor nem Karcsi, hanem "az alkoholista". Ez egészen messzire elvezet, például a koncentrációs táborokig, ahol nem a nevükkel, hanem egy számmal azonosították a foglyokat. Megmutatja azt is, ki mindenkit diszkriminálunk különböző helyzetekben. (Melyik az a Laci? Az a csöndes, zárkózott?) Azokat ugyanis nem akarjuk a nevén nevezni. Mert ezzel elismernénk, hogy nemtetszésünk tárgya is ember, mint mi.

Ki nem állhatom a gyűlölködőket, azokat, akik kirekesztenek és megbélyegeznek másokat. Magam is kirekesztő vagyok - kirekesztem őket, nem közösködöm (és mást sem teszek) velük.

Inception

Micsoda film, micsoda film!! Vagy tíz éve várok egy ilyen filmre! Hogy melyikről van szó? Nem kérdés: az Eredetről.

A történet kicsit Mátrix-szerű, viszont nem a küldetéstudatra, hanem egy kis magándrámára van felfűzve. Álom az álomban, és még az is az álomban. Régóta szeretnék "tudatosan" álmodni, hozzáférni az álmaimhoz. Az is hosszú ideje fixa ideám, hogy át tudunk járni egymás álmaiba, s életemben egyszer vagy kétszer éreztem is, valóban megtörtént. Azt meg, hogy álom-e a valóság, már az ókori görögök is..

Hát, itt ezt megkapjuk! Okosan, nagyon okosan van felépítve a cselekmény, egy egész világot kellett hozzá megteremteni: az álom és az álmodás élő világát, tökéletesen működő axióma- és szabályrendszerrel. Lehet, hogy hamarosan az Eredet a szabályai és mondatai is beépülnek a "köztudatba" - mint a robotika három törvénye, vagy a piros és kék kapszula. Például, hogy honnan tudjuk, álomban vagyunk. Vagy hogy az álomban hússzor gyorsabban telik az idő. Vagy hogy kell egy "lökés". Meg egy totem. Vagy hogy: "Valamit tudnod kell rólam."

Mindig felnéztem azokra, akik egy komplett világot tudnak építeni, a részletek teljes gazdagságával - igazi teremtők! Ettől kicsit valóban (a valóban itt más bloggerek véleményére vonatkozik) Phil K. Dick-szerű a történet, bár az ő történeteiben némiképp visszafogottabb a szerelmi szál. Emellett nagyon izgalmas az akció, a történet "lényegében" annyi, hogy a "csapatnak" egy gondolatot kell valakiben elültetni, ami eredetileg nyilván nem volt a sajátja, ezért okosan és körültekintően kell csinálni. Az agyat intenzíven dolgoztatja a mozi két és fél órán keresztül, az adrenalint pedig végig szinten - magas szinten - tartja.

Hozzá már napok óta Edith Piaf dalain lógtam és puff neki, ez is benne van. A színészek is szuperek, Marion Cotillard a Szeress, ha mersz! óta a kedvenc bolondom nőben, a japán Ken Watanabe pedig irtó vonzó (s persze Leo DiCaprio és a többiek is nagyon-nagyon jók).

Uhh, már eltelt egy nap, de még mindig csak azt tudom ismételgetni, hogy végre! Végre!! Végre!!! Most sem tudom pontosan, mi mondatja velem, de biztos vagyok benne, hogy ez A film! Amire vártam!

Mitől olyan nagy ez a film? A szimpatikus-szép emberek szépívű drámájától (mert az élet igazi magja a dráma, és minden, még a humor is a drámából építkezik!), a többszörös áthallással idevágó zenétől, a székbe szögező akciótól, a megteremtett saját kis univerzumtól, a csapatmunkától, az okos történetszövéstől és az enyhén (de csak egészen enyhén) kérdést hagyó befejezéstől. És ezek a részek valami elképesztően tökéletes egésszé állnak össze.

Amikor kijövök a vetítőteremből (becsukom a könyvet, legördül a függöny, etc.), mindig olyan érzésem van, mintha álomból ébrednék. Most még álomszerűbb volt kilépni a pláza vásárlói forgatagába. Csakis moziban ajánlom!

Élek

Agresszív kismalac beleesik a gödörbe. Arra jár a jótündér:
- Várj, agresszív kismalac, hozok létrát!
- NEM VÁROK!

Megfigyeltük már, hogy az élet mindig akkor adja meg, amit szeretnénk, amikor már nehezebb élvezni? Amikor az élvezet már különös odafigyelést és koncentrációt igényel? És mindig akkor kezdünk vágyakozni az egykor kezünkben volt dolgok után, amikor már nincsenek ott? Valahogy mintha az élet és a vágyaink nem lennének szinkronban.

Például amikor egyetemistaként a vizsgaidőszakokban tanulnom kellett, mindig képtelen vágyakozást éreztem olyan hétköznapi dolgok iránt, mint bevásárlás, főzés, takarítás, rendrakás. Amikor beteg voltam, kóválygó fejjel és jártányi erővel, akkor mindig futni szerettem volna, ugrálni, fájdalom és szédülés nélkül. Vártam, hogy vége legyen a kötelező tanulásnak, a betegségnek. Aztán vártam, hogy elinduljak a találkozóra, majd vártam, hogy vége legyen és hazamehessek. Vártam, hogy szeressenek, és mindig-mindig vártam, hogy jobb legyen.

A termékeny várakozás az, amikor magunk is képesek vagyunk tenni annak érdekében, hogy a várt megérkezzen, illetve amikor pontosan-nagyjából fel tudjuk mérni a várakozás idejét. És akkor jó, nagyon jó a várakozás! Mennyire szívderítő például, amikor kiszámoljuk, még hányat kell aludni eddig-addig! Tökélesen fogalmazta meg a róka:

"Il eût mieux valu revenir à la même heure, dit le renard. Si tu viens, par exemple, à quatre heures de l'après-midi, dès trois heures je commencerai d'être heureux. Plus l'heure avancera, plus je me sentirai heureux. A quatre heures, déjà, je m'agiterai et m'inquiéterai; je découvrirai le prix du bonheur! Mais si tu viens n'importe quand, je ne saurai jamais à quelle heure m'habiller le cœur..."

"It would have been better to come back at the same hour. If four example, you came at four o'clock in the afternoon, then at three o'clock I shall begin to be happy. I shall feel happier and happieras the hour advances. Az four o'clock, I shall already be worrying and jumping about. I shall show you how happy I am! But if you come at just any time, I shall never know at what hour my heart is to be ready to greet you..."

Persze, a kedvencem magyarul szól: "Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz. Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet..."

De hogyan lehet kibírni, amikor nem lehetünk biztosak benne, hogy az idő elhozza, amire várunk? Hogyan lehetett túlélni például egy háborút, egy fogságot, egy koncentrációs tábort, amikor nem tudták, hogy 2-3 éven belül véget fog érni? Ez az élet igazi elrontója, amikor magunk tehetetlenek vagyunk és kiszolgáltatottak saját reményeinknek. Várunk valamire, és amíg meg nem érkezik hozzánk, elütjük valamivel az időt. Ha soha nem érkezik el a várva várt, akkor az egész életünket csak elmúlatjuk valahogy.

Most olyan szomorú minden, ugyanakkor iszonyúan szép is! És milyen fájdalmas, hogy pont akkor szép, sőt, intenzíven szép, amikor szomorú. Várhatnék, hogy az élet szépségét MAJD akkor élvezem, amikor már nem lesz szomorú - de mi értelme? Nem akarok tovább várni a talán el sem jövőre. El akarom felejteni azt a szót is, hogy majd. Nincs már rá idő. A dolgokat önmagukért akarom tenni, a várakozás csak mellékes, passzív időtöltés lehet az igazi cselekvés mellett. Úgyhogy most lemegyek egy kicsit a buszmegállóba, hogy ott folytassam a könyvem olvasását. Mellesleg, ha jön a troli, lehet, hogy felszállok rá.

Szenvedélymentes lelkesítésként: http://www.youtube.com/watch?v=AtPYEqi0uAg

Gyógyír északi szélre

Igazi banális cím... De ha ezen túljutunk, mégiscsak egy izgalmas történetet kapunk. Emmi Rothner egy karaktert elütve Leo Leikénél próbálja lemondani magazin-előfizetését. Ennek a félreértésnek köszönhetően elindul egy levelezés közöttük, egy játék. Csak emailben érintkeznek, de közelebb érzik magukhoz a másikat, mint életük "valós" szereplőit. Jobban vágyakoznak a kibertérben megtalált lelki társ után, mint létező hús-vér kapcsolataik után. Dióhéjban.

Egyszer velem is történt hasonló: a levelem tárgyát véletlenül egy sorral fejjebb, a másolatot kapók sorába írtam, s az egyik szó (a "szó") egyben az egyetemi szerver egy userét is fedte, aki nem habozott válaszolni nem neki szánt emailemre. Az eset kicsit sorsszerű volt, mert a srácnak olyan gyönyörű beszélő a vezetékneve, ami pontosan az enyémre rímel. Vagy két évig leveleztünk, de pontosan emlékszem milyen izgalmas volt találgatni, milyen lehet (akkor még nem szerepelt boldog-boldogtalannak minden adata az interneten), és arra is, milyen volt nap mint nap várni a levelét - miként ez Daniel Glattauer könyvében is nyomonkövethető. Volt akkoriban valakim, aki viszont nem volt permamensen mellettem, s egy idő után nekem is a nap fénypontját jelentették ezek a levelek - ahogy Emminek a történetben. Mit keres ilyenkor a foglalt fél? Kalandot? Ki tudja? Egyszer, úgy fél év után célzottan, személyesen is találkoztunk, akkor kissé lenyugodtak a kedélyek. Szépen magától halkult el ez a barátság. De örülök neki, hogy volt, mert így tudom, hogy él egy különleges ember Magyarországon, akinek hozzám hasonló szépséges neve van, és akinek szintén minden bemutatkozáskor azt mondják: "De szép név!"

Azóta már "felnőttem", nem preferálom a kiber-barátokat, fontos a személyes találkozás. Mert írásban az ember olyat mutat magáról, ami nem nagyon van. Azt az ideálját, amilyen szeretne lenni - épp ez benne a szép! De kell a perszonális jelenlét, hogy az ember időről időre összemérhesse ÖNMAGA álomképét a valóságossal, és legyen esélye a kettőt összébbcsiszolni.

Érthető, hogy a könyvből darabot írtak, amit nagy sikerrel játszanak. Egészen drámai ugyanis, végig fenntartja a feszültséget, s a színpadon ez nagyon jól érvényesül. Végig izgulhatunk, egymásra találnak-e a történet végén "hőseink". Én sem bírtam letenni - egy este elolvastam a történetet. Szerintem a befejezés méltó, és jól mutatja egy ilyenfajta kapcsolat törékenységét.