2010. április 11., vasárnap
Ez a bejegyzés tulajdonképpen folytatása a
korábbinak, s most csupán a 2009 októberében letett szál újbóli felvétele történt (de azt hiszem, még ezzel sincsen vége).
Először a kis táborba, Auschwitz 1-be mentünk, ahol eltöltöttünk néhány órát az egyes országok kiállításaival berendezett, egykori barakkokban. Legutóbb csak a magyar kiállításon tudtam valamicskét időzni, úgyhogy most igyekeztem a többi országéra is időt szakítani - de hát legalább egy nap kellene, hogy mindent részleteiben megnézzünk. A lengyel (15.) barakkban a fő hangsúlyt leginkább a háború képei és dokumentumai kapták. Nem csoda, hiszen a lengyelek számára a háború nem "csupán" a megszállást, függetlenségük elvesztését és zsidóik bevagonírozását jelentette - rengeteg lengyel katona halt meg a harcok során, s nagyon sok lengyel állampolgár is a haláltáborokban végezte. Szóval bár a holokausztról ők is megemlékeztek, kiállításuk mégis inkább "katonás" volt.
Sokkal "zsidósabb" volt a következő (16.) barakkban a szlovák és a cseh kiállítás. Az alsó szinten, a szlovák részben kattogó vonathang fogadja a látogatót és egy kis rácsos rámpán lehet felmenni a koszorú és virág elhelyezésére szolgáló mélyedéshez. Ez az a kiállítás, ahol először látni zsidókat gyalázó korabeli plakátokat és uszító propagandákat. A feliratokat nem érteni, de a "szokásos" karikatúrákat felismerni. Itt láttam először azt is, hogy megemlékeztek a roma holokausztról (ennek a mi barakkunkban is szenteltek néhány képet).
A cseh kiállítás az emeleten van, itt sok teret és figyelmet szántak a csehek átmeneti táborának, Terezínnek. A terezíni gettót vagy tábort a nácik 1941-ben hozták létre "kirakat-tábornak", amit példaként mutogattak a látogatásokat tevő Vöröskeresztnek vagy egyéb szervezeteknek. Itt az emberek ugyanúgy éheztek, fáztak és szenvedtek, mint más táborokban, de rendszeresen színdarabokat játszottak és koncerteket adtak a "közönségnek" (azaz az idelátogatóknak). Mivel itt nem voltak működő krematóriumok, ezért innen továbbdeportálták őket Auschwitzba és más koncentrációs táborokba, ahol aztán többségük meghalt. Nemrég mutattak egy filmet, Alice Sommer Herz zongoraművésszel készítettek egy beszélgetést, aki családjával, hatéves kisfiával került Terezínbe. A táborbeli körülményekről nem nagyon beszélt, csak arról mesélt, hogyan segítette őt a zene a túlélésben. Hihetetlen, de ma is él Londonban, 106-évesen! A terezíni táborból sok gyerekrajz is fennmaradt, és furcsa, hogy ezek a rajzok a legritkább esetben szólnak a táborbeli életről - legtöbbször az egykorvolt boldog életet ábrázolják, láttam pl. karácsonyt karácsonyfával (igen!) vagy idilli családot. Volt a cseh kiállításon egy hatásos tükörfal is, mindenki ismeri a trükköt, hogy két szembehelyezett tükörben megsokszorozódik a tükörképünk. Itt mindkét tükörre felfestettek egy-egy emberi alakot, csak be kellett állni közéjük, és már láthatta is az ember az emberek végtelen sorát. Volt itt még egy téglafal Lidice emlékére is, ahol a nácik a teljes férfilakosságot kiirtották válaszul a Heydrich ellen elkövetett merényletre (egyszer voltam ott).
Az ausztriai, francia, belga, izraeli kiállításokon már csak kutyafuttában tudtam átmenni. Az osztrák barakkban a megvilágított üvegmozaik festmények voltak különösek, amelyek csontsovány arcokat formáztak, az izraeli téglaépületben mindaz helyett kapott, ami a többiben nem - például Anna Frankról is volt egy megemlékezés. A magyar kiállításon szívdobogás hangja fogadja az embert, legalábbis azt hiszem, bár haloványan egy hármas ütem is felfedezhető benne: ta-tam, ta-tam, ta-tam, majd újra. Kis idő eltöltése után, bevallom, már sokkoló volt a monotonitása. A francia barakkban az egyik teremben nyiszorgó vonathangra akadtam - arra a végtelenül lassú hangra, amikor a fém csikorog a fémen, s amit akkor lehet hallani, ha már nem is kattognak a kerekek, csak a mozdony húzza a terhét szenvedve. Mitől kattog a vonat? A hegesztésektől, amikkel a síndarabokat összeillesztik, s amikre a kerék rádöccen, majd ledöccen az apró kitüremkedésekről, ezért van kettős ritmusa, ahogy a szív is dobban. Napokig kísértett ez a hang, mert a lengyel vonatok is ilyen őrjítő lassúsággal mennek, helyenként zakatolás nélkül, csupán nyikorgással.
A nemzeti kiállítások után megnéztük a vetített filmet, majd a 4-5-6. barakkokat az ismert tárgyi bizonyítékokkal. Ezt követően egy negyedórás-húszperces sétával átmentünk Birkenauba, és a délután hátralevő részét ott töltöttük. A szemerkélő eső szép lassan eláztatott minket. Még sosem értem napsütésben a tábort, de láttam róla ilyen fényképeket. Megdöbbentő, milyen barátságos arcát mutatja olyankor, tavasszal, zölden, szomszédságában egy kis erdővel - mintha ott is lehetett volna élet. Elválva bejártuk körülbelül a terület felét; ami legutóbb nem derült ki számomra, hogy baloldalt a kémények a barakkok helyét jelölik: itt egyedül ezek maradtak hátra a nácik által a meneküléskor felgyújtott fabarakkokból. Októberben nem mentünk hátra, a gázkamrák és krematóriumok romjaihoz, nem láttam a "Szaunát" sem, ahol saját ruháikból vetkőztették, borotválták és fertőtlenítették a foglyokat. Nem láttam a Kanadát, ahol az összerabolt holmikat tárolták és szortírozták, s nem láttam a tábor végén álló emlékművet sem, ami előtt minden nyelven szerepel egy-egy emléktábla.
Rengeteg Dávid-csillagos, kék-fehér vagy fehér-kék köpenyt viselő fiatal bóklászott szerte táborban, valószínűleg az
Élet menete (March of the living) elnevezésű csoporthoz tartoztak, s minden bizonnyal ennek másnapi rendezvényére készültek a tábor végén található emlékműnél is. Úgy tartják, két fontos eseménye van a zsidóságnak, amire minden zsidó fiatalnak emlékeznie kell: a holokauszt és Izrael állam megalapítása. A Halálmenet ellentételezésére szervezik az Élet menetét 1988. óta, idén 16. alkalommal, s a menet során először Lengyelországban tesznek látogatást a fiatalok, majd Izraelben. Velük találkoztunk egy fabarakkban is, ahogy fáradtan ültek a latrinákon és hallgattak egy idősebb embert, amint az élményeiről beszélt. András kételkedett abban, hogy az illetőnek valóban ilyen éles emlékei lehetnek 5-10 éves korából. Mire emlékezhetnek a gyerekek? Milyen lehetett egy gyereknek ott? Az emlékeik valószínűleg más formában őrződnek meg, mint egy felnőtt emlékei - kevésbé tudatosak, sokkal inkább ösztön- és érzés-szerűek. Ma is élnek gyerekek hasonló körülmények között, éhezve, fázva, egyedül. "Normális" esetben az emlékeik megmaradnak felnőttkorukra, de "csak" egy sanyarú gyerekkor részeivé válnak, amitől egy jobb felnőttlétben el lehet távolodni és hosszabb időre elfeledkezni. Ellentétben ezekkel az emlékekkel, amik a felnövéssel új értelmet nyernek és amire lépten-nyomon emlékeztetik az akkori gyerekeket. S ma, amikor már egyre kevesebben vannak, még kevésbé hagyják felejteni őket.
Arról sosem szólnak a történetek, hogyan jöttek ki egymással ezek az emberek. Vajon hogyan viselték ezt a szoros összezártságot, a magánélet teljes hiányát? A nácik igyekeztek őket megfosztani minden egyéniségüktől - a ruháiktól (egyforma csíkos rabruhát kaptak), a nevüktől (sorszámot tetováltak a karjukra), az arcuktól (levágták a hajukat), a testüktől (az éhségtől mindenki egyformán sovány lett). Az ember mégis egyedi, közöttük is voltak optimisták és pesszimisták, viccesek és búskomorak, kibírhatatlan nyüzsgők és visszahúzódók, örökké szervezkedő vezetők és nyuszikák, buták és okosak, becsületesek és becstelenek. A közös sors mindezt felülírta volna, és a szenvedés terhe alatt mindannyian a nyomorúságban és a gyászban egymást segítő és támogató emberekké váltak volna? Ők sosem beszélnek arról, hogyan is volt ez ott.
A Múzeum adattárában lehet kutakodni az áldozatok között - akár a név vagy a tetovált sorszám szerint. Jelenleg kb. 180 ezer adat érhető el, de magyarokat nem találni közöttük -
vannak ugyan Szabók, Kovácsok, Nagyok, de ők nem magyarországi zsidók. Valószínűleg a mieink sorszámai 180.000 felett kezdődtek.
A múzeum tavalyi látogatói között szokásosan a lengyelek állnak az élen mintegy félmillió iskolással és felnőttel, őket követik az angol és olasz, majd az izraeli és német csoportok 60-70 ezer fővel. (Magyarországról 2009-ben 18.000 látogató érkezett a múzeumba.) Azt nem tudom, hogyan számlálják és sorolják nemzetiségekbe a látogatókat, hiszen a táborba ingyenes a belépés és a nagyobb csoportoknál az elektromos kaput is kikapcsolják.
