Vázsony két poén között

Reggel, ébredés először reggel hatkor, de azután ellenállok a kísérétsnek, így végül nyolckor. Pedig a faluban még ekkor sincsen nagy élet.

Reggeli (vásárlás a közeli kis boltban, ahol kérni kell a dolgokat) után irány a vár, ami 9-kor "nyit". Még csak egy-két kósza család lézeng itt, kb. fél tízkor esik be egy nagyobb, iskolásnak látszó csoport.

A vár tulajdonképpen egy kőhalom most, amelyet a Vezsely család épített a 14. században, Kinizsi a család kihalása után kaptam meg Mátyástól, s 22 évig tulajdonolta. A híres torony, amit az egykori váras csokiról oly jól ismerünk, a lakótorony, az egyetlen, ami az elmúlt évszázadokban nem dőlt romba. Az összes többi hozzávalót - úgymint palota, várárok, figyelő - rekonstruálni kellett, amit az 50-es években kezdtek meg. (Mára a rekonstrukciót állítólag befejezték - hát nem tudom, lehet, hogy csak elfogyott a kő, mert a régi képeken jobban nézett ki.)

A torony falai alul még 2,5 méter vastagok, felfelé haladva viszont már fogyni látszott az anyag, mert itt egyméteres a falvastagság. A toronyba szűk csigalépcsőn lehet felkapaszkodni, és szép kilátás nyílik szerteszét (pl. az alant elterülő Dumasátorra!). Az épület egyébként nem a dombtetőn áll, hanem kicsit lejjebb, aminek két oka van: egyrészt, mert így közelről tudták felügyelni a "stratégiailag fontos kereskedelmi útvonalakat", másrészt mert a fennsíkon nehéz lenne vízhez jutni - a várban viszont forrás is van, amiből jelenleg a virágokat locsolják. A leírásban külön felhívták a figyelmet egy gótikus árnyékszékre is - hmmm... a gótikáról más elképzeléseim voltak.

Miután a várbelépő kombinálható a szabadtéri Néprajzi Múzeum belépőjével, ezért a városnézés második stációja itt volt. Itt sok érdekeset lehetett látni, de az igazán "felvillanyozó" dolgokat a várral szemközti Postamúzeum tartogatta. A múzeum két részből, a postai és a távközlési részből állt. A postai részben végigkövethető a K.u.K., majd királyi posta története, pl. megtudtam, hogy a házhoz való kézbesítés 1850-től jött divatba, és a postások kereplőkkel zörögtek, hogy beengedjék őket (akkor még nem volt csengő). Viszontláttam gyerekkorom kastélyos bélyegeit, amikor még bőven tíz forint alatt elment egy levél - rájöttem, hogy a hetven- és a százforintos bélyeghez még sosem volt szerencsém, pedig azokat a kastélyokat ismertem egyedül. Sokkal izgisebb volt a telefónia-terem, itt ugyanis összekötött telefonközpontokkal (Weiner elvtárssal szeretnék beszélni!), telefonokkal és telexekkel lehetett szórakozni. Szerencsére volt néhány gyereklátogató, úgyhogy nekik köszönhetően sokmindent láthattam működés közben.