2010. június 1., kedd
Barátság
Angolul olvastam A kis herceget. Elképesztő, hogy tökéletesen ugyanazt adja, mint magyarul. Pedig nem vagyok oda az angol nyelvért, de itt nem a nyelv számít, hanem a történet.
Nem tudom, hogyan felejthettem el, hogy a barátság a legfontosabb dolog a világon, s hogyan tehettem könnyelműen kockára a nyamvadt szerelem miatt. Teljesen megőrültem... hiszen előtte tudtam, tudtam, hogy nincs! Most a világ jópár fokkal hidegebb hely lett és ez nagyon nehéz.
2010. május 30., vasárnap
Anti-notesz
Van egy notesz, ahova nem azt jegyezzük fel, amit fejben szeretnénk tartani, hanem azt, amit a szívünkből ki kell zárnunk.
- A jó, a rossz és a csúf-ot.
- Clint Eastwoodot.
- A fogatversenyeket.
- A Podmaniczky bal oldalát a Bajza és a körút között.
- A négyórás ücsörgést a Széchenyiben.
- Általában a fürdőket.
- A fintorgást a Lukács cukrászda előtt és a reggelizésről szóló csevejt.
- A belga sörözőt.
- Az odáig való gyalogolást az Oktogontól, meg a kilométerhiányra vonatkozó gúnyos kis kérdést.
- A piros trikó-fehér nadrágra vonatkozó megjegyzést.
- A borízű meggyes sört.
- A paprikáskrumplit.
- A krumplihámozót.
- Az edényfogókat és az édes kis vitát.
- A képújságot.
- A Diéta éttermet.
- Az Európa cukrászdát.
- A Vörös Oroszlán teázót.
- A beszélgetést az írásról és a kertről.
- Az Auguszta cukrászdát a Moszkva térnél.
- A Szent Jupátot.
- A Városfalat.
- Most már a Bambit is!
- A térképbámulást.
- Azt a szót, hogy dübel.
- Hogy, hogyan kell a hagymát aprítani.
- A legendát az almás teáról.
- A jövőidejű mondatokat.
- A bevárosi Auguszta cukrászdát.
- A Múzeum cukrászdát.
- A Fantás sört.
- Az augusztusi tűzijátékot.
- Az autósiskolát.
- A kávézót a Nagymező utcában és a mentaszörpöt.
- Lehet, hogy Klimtet is el kell felejteni??
- A mesét a gyerekeknek a gonosz billentyűzetről.
- A talp fájdalmas masszírozását.
- A tenyér fájdalmas masszírozását.
- A derék masszírozását.
- A szeles könyvet.
- A kapcsoskönyvet.
- Hogy meghalt Darvas Iván.
- A szalvétadarut.
- A május elsejét.
- A Városligetet pokróccal.
- A Városligetet padon.
- A Városligetet besétálva.
- A bolhapiacot.
- Azt a kérdést, hogy "Minek?"
- A Sztrugackij-könyveket??
- A Szépművészeti Múzeum egyiptomi részét és az egyiptomi ásatót.
- El Grecót.
- A forraltbort a városligeti sátorban.
- A forraltbort a Mezőgazdasági Múzeumnál.
- Azt, hogy a fizetség a társaságom.
- A Lehel-piacot????
- A sváb pékséget.
- A szőrös dinnyét.
- A kávét a Szemiramiszban.
- A melange-ot.
- Az ezer évvel ezelőtti teázást a Szemiramiszban.
- A borzalmas borsófőzelék-csokoládét.
- A március 13-át.
- Az augusztus 13-át.
- Az oroszlánt.
- A parancsnokot.
- A szilvázást.
- A mentateát.
- A teában kinyíló virágot.
- A sosem-lett zöldségcsokrot.
- A kék papucsot.
- A fehér foltokat, amik csak nekem..
- A Császár-Komjádit a 25 méteres beosztással.
- Az NDK-s úszónőt.
- A lábakat az ölemben nagyon rég.
- Az illatot.
- A puha, hűvös bőrt az egyenetlenségekkel.
- A szeplőket a vállon.
- A cicák nagy "barátját".
- A kiskacsa megölőjét.
- Rocky megsiratóját.
- Azt a kérdését: "És neked mi a gyenge pontod? Mondd meg, és annál gyötörlek."
- A Melegkonyhát.
- A Baader-Meinhof csoportot.
- Hogy elképesztő módon átpörgette a legjobb filmeket!
- Azt a mondatát, hogy Népszabadságot olvasni bocsánatos bűn.
- Krúdyt, Szindbádot.
- Az örök vacsorát a Nyugatinál.
- A halas könyvjelzőt.
- A darvas borítékot.
- A születésnapot az Andrássy-Bajza sarkán.
- Az elcserélt esernyőt-ebédet.
- A csillagokat, amik nevető arcot formáznak.
- A nagyon közeli, részleteket (pl. a kordbársony táska textúráját) mutató, elképzelt fényképeket.
- Az s.k. szedett, tökéletes gyöngyvirág-csokrot.
- A piros cérnát.
- A soha meg nem kapott százszorszép-csokort.
- A tökéletes rózsát.
- A krumplilevest.
- Az olyan futurisztikus mértékegységeket, mint 8 liter.
- Azt a nézetet, hogy a tárgyak azért vannak, hogy bennünket szolgáljanak.
- A Tolnanémedi, Pincehely, Keszőhidegkút, Szakály-Hőgyész vonalat.
- Szavakat: bolond, orosz terrorista, boldog, tökéletes, nagyrabecsülés, gyémánt, vas, kevés, édes, édesdrága, buja, érzéki, hedonista.
- Szavakat: tessék, kéró, kecó, doksi, 5S, kendó, Japán.
- A rendet.
- A páros dolgokat.
- A kettévágott almát.
- Az étel és az élet dicséretét.
- Az ágy bal felét.
- Az otthonos piros takaróhuzatot.
- A piros nyakláncot.
- A tengert, ami behúz és ami szeret.
- Az integetést a villamos-megállóban, hátulról a második ajtóval szemben.
- Az integetést a troli-megállóban, az utolsó ajtóval szemben.
- Az aggódást, a féltést, a gondoskodást és az ezen való versengést.
- A "meleg" helyzeteket.
- A civódó szeretgetést.
- Az erőgyűjtést az ajtó túlfelén.
- A sírást.
- Az erőgyűjtést az ajtó becsukódása után.
- A kurva novembert. Ami valójában októberben volt.
- Azt, hogy mi lehet tökéletesebb a tökéletesnél.
- Az állandó, hülye, másoknak való segíteni és megmenteni akarást.
- Hogy én vagyok a fehér pont a feketeségben.
2010. május 29., szombat
Az út
Szóval a film. Valami teljesen másra számítottam, kevésbé "borzalmasra", jóval lassabb és "unalmasabb" történetre. Mert az utazás számomra legtöbbször azt jelenti, ugyanazon az útvonalon sokszor végigmenni, események nélkül, csak a saját gondolataimmal összezárva, amik ismertségüknél fogva már véresre csiszolják az agyamat.
Ez az út más: ez "AZ" út. Alanya a Férfi és a Fiú (Fia), célja maga az utazás. Borzalmas, egyszerűen borzalmas volt, amiken átmentek a végtelenül sivár és lepusztult világon, ahol az emberek is azok voltak. Lelkükben rosszak, minden kapcsolat életveszélyes kockázat, és éppezért hihetetlenül boldogító a találkozás a hasonlóval. Az előzmények és utózmányok egyáltalán nem érdekesek: valami történt, amitől a világ ilyen hely lett, és hogy ez meg fog-e változni, nem számít. Tényleg csak az út van, amelyen az apa tanítja a fiát, hogyan kell élni az életveszélyes életben, akkor is, amikor ő már nem lesz. A tanítás annyi, hogy nagyon óvatosnak kell lenni az emberekkel, mert a rossz emberek ugyanúgy néznek ki, mint a jók - irgalmatlanul mocskosak -, s egy kis tévedés is végzetes lehet. A szívünket-életünket védeni kell, és ha rossz kezekbe kerül, akkor meg kell tőle válni. Az apa már egyetlen találkozást sem reszkírozna meg, a gyerek viszont elkeseredetten vágyik másokra. Éppen ezért ő az, aki minden alkalmat megragad, hogy megkockáztassa a jóságot, a mások szeretetét - mert végtelenül magányos dolog az utolsó Embernek lenni a világon.
Olyan, mint egy szívbéli út (biztosan azért látom így, mert tök' sivár lelkiállapotban néztem végig a filmet) - nagyon nehéz, küzdelmes, de valahol mindig akad egy kincs. Ettől olyan nehezen viselhető az egész: töméntelen sáron és néhány gyémánton kívül egyszerűen nincs semmi, sehol egy boldogító vasdarab. Szétféltem és -izgultam magam az úton, és még életemben nem voltam ilyen hálás a happy endingért. Persze ez csak amolyan visszafogott szomorú-boldog vég, amit a történet keretei megengednek, de így is elég súlyos: valahol valaki ugyanazt gondolja és érzi, amit te. S ha megtalálod-megszereted ezeket az embereket és velük maradsz, akkor soha többé nem leszel egyedül, és minden, de minden végtelenül könnyűvé válik.
2010. május 27., csütörtök
Spiegelmann Laura: Édeskevés
A történet is valami ilyesmit takar - és tökéletesen hétköznapi. Laurát elhagyja édes-kedves szívszerelme. Á, dehogyis elhagyja, csak megcsalja. De ez annyira nem lényeges, ami sokkal szívszorítóbb, az a nő szertehullása a szakítás után ("szertehulló lány"), és ahogy ez "meg van írva". Önpusztítás. Ivás az eszméletlenségig. Érzelemmentes szex bárkivel. Nyávogás-nyavalygás-vinnyogás-sírás. S mindezek körforgása. Öngyilkossági kísérlet. S valahol a vége felé kiderül, hogy a történet, amit az ember a kezében tart, a pszichiáter javaslatára elkezdett terápiás írás. Élesen is feszül egymásnak az intenzív érzelmi tartalom és a hideg fejjel szerkesztett, célratörő, jó stílus.
Óóóóó, mennyire érthető, hogy a nő nem bír kilépni a kis örvényéből, és csak nyávog és önpusztít. És egy ponton megállapítja, hogy hihetetlen, de még mindig él. Végül mindig ide jutunk ki. Mennyire szánalmas és gyűlöletes, ahogy a lélek meg akar halni, de a gyáva, áruló kis test már előbb megadja magát, s a drámában is csak magára gondol: éhes és szomjas és fázik és álmos. Bár ez utóbbi még kecsegtet némi reménnyel, hogy esetleg az ember reggel már nem ébred fel, csak szépen-okosan-egyszerűen elalszik örökre, mint egy virágszál. De hát ez csak keveseknek sikerül. A kitartóbbak ilyenkor megpróbálkoznak némi önpusztítással, az öngyilkosságig viszont már csak az igazán elszántak jutnak el. Hah, mennyire borzalmas, hogy a test MINDENT túlél!
Nade félre a lányos nyafogással, vagy másfél éve olvastam ezt a könyvet, és vagy fél éve kezdtem el írni róla a bejegyzést. Azt hiszem, ideje befejezni végre. Lássuk hát, mit gondoltam fél éve!
Hogyan is kezdődött ezzel a könyvvel? A Népszava egyik Szép Szó-jában olvastam egy recenziót Ambrus Judittól. A kritika furin volt megírva, nem a kritikus személyében, hanem átadva a szót és a tollat egy Lala nevezetű hódolónak, aki aztán melegen felmagasztalta a könyvet és persze Laurát. Szóval Spiegelmann Laura Édeskevés című könyvéről van itt most szó.
A kedv tehát könnyen megvolt a könyvhöz, úgyhogy hamar elolvastam. Majd egy kicsit utánanéztem az interneten, s akkor láttam, hogy eléggé le vagyok maradva: a könyv előbb blog volt, melyen sokan csüngtek már vagy fél éve. Ezután ráakadtam a kapcsolódó műkritikákra is. Nos, a legfontosabb téma az Édeskevéssel kapcsolatban a tehetséges író lehetséges személye. Nő? Netán férfi? Spiegelmann Laura egy álnév? És ki rejtőzhet mögötte? Mert ugye, az - a nagyokosak szerint - lehetetlen, hogy egy ismeretlen tollnok elsőre ilyen jól szerkesztett, feszes könyvet írjon. Ez kérem szépen, csakis olyannak sikerülhet, aki már maga mögött tud 1-2 nagybecsű művet, sőt mi több: férfi az istenadta (már a stílusa miatt). Úgyhogy Garaczi, Kukorelly voltak a leggyakoribb gyanúsítottak, első azzal is hírbe hozta magát, hogy ő írta a fülszöveget. És azok a jó kis elméletek arról, hogy a Spiegelmann egy beszélő név, a tükör szó benne azt mutatja, hogy itt egy álcázott íróról van szó, a mann pedig, hogy férfi az illető...
Hát, hogy férfi vagy nő, az nagyon sokaknak adott témát. "Nő nem így ír" - mondták. Hogyan is van az az így? Hát, a nő - s következésképp a női író - olyan, hogy nem egyszerűen papírra vet egy eseményt, hanem leírja az apró és kevésbé apró részletkörülményeket, az esemény körül lejátszódó érzéseket (ismerjük ezt nem igaz? "Anyu, térj már a lényegre!"). S a férfi? A férfi a lényegre szorítkozik, nemes egyszerűséggel. Mindezekből a tudós kritikusok megállapították, hogy a könyvet (és minden idők díjnyertes első mondatát) nem nő írta. Mert mindent és mindenkit egy skatulyába kell tenni, ha nem fér bele, akkor bele kell gyömöszölni, és ha nem lehet belegyömöszölni, akkor addig kell kalapálni és ugrálni rajta, amíg bele nem megy! Mert itt rendnek kell lennie! Egy nő nem írhat úgy, mint egy férfi, mert nincs olyan, hogy ember! A férfi férfi, a nő meg nő, mindkettő jól beazonosítható jellemzőkkel (biztosan ezek a harmadlagos nemi jegyek)!!
A blog (lauramanga.blog.hu) egyébként nemrégiben megszűnt, ki tudja, miért..
Laura bevallása szerint a neve álnév, de mindez az élete volt, s a leírtak terápiás céllal kerültek a számítógépbe. Ő maga bölcsész, innen a hozzáértés.. A magam részéről ezt már akkor is elhittem... A skatulyák meg..... azokba tegyék bele a dolgaikat a "hozzáértők"... és a dobozolók!
2010. május 26., szerda
Velem egy pohárból
"– Iszol velem egy pohárból?
– Iszom.
– Vizet is?
– Vizet is.
– Tejet is?
– Tejet is.
– Mézet is?
– Mérget is."
2010. május 24., hétfő
Lista
- 2 kg krumpli,
- 1/2 kg vöröshagyma,
- 1 szál kolbász,
- 1/2 kg csemege uborka és/vagy káposztával töltött paprika,
- 2 kefír, tejföl,
- élesztő,
- kenyér,
- gyümölcs,
- 2 zöldpaprika,
- lábas,
- krumplihámozó,
- tipli,
- csavar
2010. május 22., szombat
Fáj
Szerelmes vagyok. Életemben először úgy vetettem bele magam az érzésekbe, hogy nem őrlődtem, ez most jó-e nekem, kell-e nekem, csak akartam, akartuk, együtt alakítottuk, és élveztem, élveztük, élveztem, élveztük.... Három hete........ És most neki gondolkodnia kell, mert ez annyira jó, és nem akar bántani. Rég barátok voltunk, s most a kérdés az számára, hogy el vagy össze. Erre én mit teszek? Megint nem alakítom az eseményeket, hanem történnek velem a dolgok, hogy alakíthatnám?? Ismét a vesztésre készülök fel, és megőrülök, egyszerűen megőrülök a tehetetlenségtől, az érzelmeimnek való kiszolgáltatottságtól. Attól, hogy mintha nem is három hét, de évek teltek volna el, mióta együtt vagyunk, és most egyszerűen nem találom a "régi" életemet. Nem látom, hogyan működik tovább, ami őelőtte volt, egyszerűen csak bámulok és nem találom az értelmét azoknak a dolgoknak, amiket akkor csináltam. És ha azt kell folytatni, abban ő már barátként sem vehet részt. Csak fájok, a fájdalom is új, mert hosszú évek óta nem fájt ilyen intenzíven, csak sajgott egyfolytában tompán a mélyben. Nem értem és nem látom, hogyan lesz ez.....................
2010. május 20., csütörtök
Ebéd együtt
Te
"Mindketten májgombóc-levessel kezdtünk. Azután te borsófözeléket ettél tükörtojással, én pedig húst juhsajtszósszal és zöldséges-curry-s rizzsel, amit a hús miatt rendeltem. Te savas ásványvizet ittál, én pedig Fantát, ami hamar elfogyott, mert szomjas voltam (a rizs sós volt). Te adtál egy kortyot a vizedből. A középső asztaloknál ültünk. Az ebédre te hívtál meg, a számlát három darab 500 forintos utalvánnyal fizetted ki, s még a jattot is te adtad úgy, hogy felkerekítetted a végösszeget 1700-ra.
Utána felszálltunk a villamosra a Mechwart ligetnél és elmentünk a Margit-híd budai hídfőjéig. Átmentünk az úton és a Frankel Leó utca jobb oldalán elsétáltunk a Bambi presszóig. Az első ajtón mentünk be, ahol a kávégépek mellett megrendeltünk neked egy eszpresszó, nekem pedig egy hosszú kávét. Utána átmentük a nagyterembe és az ablak mellett, a harmadik asztalnál ültünk le. Előttünk egy férfi újságot olvasott, mögöttünk egy fogas volt. A kávét hagyományos üvegpohárban hozta ki a húsz-harminc év körüli szőke pincérlány, két cukorral. (>>És elég volt a két cukor a hosszú kávéhoz?<<) A tiédnél az alátét a hagyományos régi fehér kistányér volt világos és sötétbarna csíkkal a peremén, az enyémen nem volt semmi dísz. A kávét én fizettem, és tanultam egy új virágot: az anyósnyelvet - de ezt már az utcán."
Én
"Igen, és ezrest adtál, hatszázból kértél vissza. A lány két darab százast és négy darab ötvenest adott, s elnézést kért, hogy így adja."
Te
"Egyforma a fejünk. Mindketten megfigyeljük az embereket és rögzítjük az eseményeket."
És emlékszel, amikor..........?
2010. április 20., kedd
Evészet Krakkóban
Egyik este egy olyan étteremben vacsiztunk, ahol a bedekker szerint Schindler is gyakran megfordult étkezés céljából - azaz hagyományos lengyelnek számított. Itt végigettük a lengyel menüt: Gergővel zsurek levessel kezdtünk, ami igazi lengyel leves - a leve a kovásztól és káposztalétől savanykás, benne pedig krumpli és húsdarabok vannak. Cécile és András borscs levessel próbálkozott, ami céklából készült, emiatt olyan színe volt, mint a lila tintának (de állítólag iható fehér-tinta változatban is - én ezt fogtam ki Zakopanéban). A második fogás a szlávos hangzású pirog volt mindannyiunknak: orosz, azaz sajttal és krumplival töltött, illetve húsos változat. Ivásilag megkóstoltuk a Táncos sört és a helyi vörösbort (meg persze a tonikot, de azt más ismertük).
És álljon itt a házi készítésű Szelet de Sport receptje, amivel az utazások közötti időt próbáltuk feldobni.
Végy
- 50 dkg darált kekszet,
- 20 dkg porcukrot,
- 3 evőkanál kakaót,
- 1 kis üveg rumaromát,
- 25 dkg felolvasztott margarint és
- vagy 2 tábla kis Katicát.
2010. április 18., vasárnap
Krakkó-Zakopane
2010. április 12., hétfő
Az előző esti hosszas tanakodás után úgy döntöttünk, hogy Zakopanéba megyünk. A busz 9 óra után indult a Plaszów pályaudvarról, az internetes menetrendet utólag sikerült megtalálni. Az út mintegy két óráig tartott, ezalatt megnéztük Cécile Antarktiszon készült fotóit, elolvastam, mit ír Gergő könyve Auschwitzról és Zakopanéról, s megvitattuk, miről kaphatta nevét a város. Arra jutottunk, hogy nagy valószínűséggel itt sok zakó fordulhat meg és ennek a mára már nemzetközivé vált magyar szónak köszönheti a nevét a helység.
A 11 órai megérkezést követően megnéztük a Krakkóba induló buszokat, majd sétára indultunk a városban. Zakopane egy völgyben helyezkedik el a Magas Tátra csúcsai és a Gubałówka dombjai között, mintegy 800 méteres magasságban. Betértünk egy turista-információba, ahol szert tettünk egy várostérképre, s megtudtuk, hogy a gubalowka - ami a vele azonos elnevezésű csúcsocskára visz fel - a héten nem működik. Rövid mendegélés után eldöntöttük, hogy felkaptatunk erre az (1100 méteren lévő) lokális maximumra. Útunk a piac terén vitt keresztül, ahol sokféle szépen megmunkált fát, faragott sajtot, bőr- és egyéb meleg szerkókat láttunk, néhányunkban már itt éledezett a vásárlási láz. De ezt hősiesen legyőztük, és megindultunk felfelé.
A hóhatárt kb. 1000 méteren értük el, ahol Cécile sikeresen el is találta Andrást egy jól irányzott hógolyóval. A bosszú beígértetett, de sajnos elmaradt. Bár nem volt ez már igazi hó: kicsit kásás, kicsit jegeces, veszélyes lett volna komolyabb csatába kezdeni vele. Útközben folyt egy kis vita arról, hogy a hegyet most Gubałówkának nevezik vagy pedig Gomulkának, az ellentmondásos Władisław Gomulka után. Gergő utóbbira voksolt, de aztán a hegytetőn nem
találtunk senkit, akivel ezt megoszthatta volna - a csúcs ugyanis tökéletesen néptelen volt. (De nem naptalan, a kabáttól már odalent megváltunk!) A hétvégén nyitott fabódék, ahol ugyanazt kínálják a turistáknak, mint a völgybeli piacon, most bezárva, s a kutya sem tartózkodott itt. Pontosabban.... a kutyák kicsit lejjebb tartózkodtak.
Miután megnéztük mindkét irányban a ki- és lelátást, negyedóra séta után elkezdtünk leereszkedni a hegyről. Itt találkoztunk kutyákkal, akik mindenütt hangos ugatással fogadtak négyünket. Szerencsére az őrült turisták védelmében a méretesebb egyedek láncra voltak verve. Délután fél kettő körül értünk le, s elzarándokoltunk a vágyott piacra, ahol el is váltunk, hogy mindenki kiélhesse eddig elfojtott vásárlási szenvedélyét. Gergő egy kabáton vacillált, Cécile ajándékokat vett, András sajtot, nekem meg lekvárra és egy igazi zakopanéi kesztyűre fájt a fogam már régóta.
Kicsivel később újra találkoztunk, s felbandukoltunk egy darabon a sétálóutcán, illetve helyet kerestünk az ebédhez. Találtunk is egy jó kis éttermet, ahol tócsnit lehetett volna enni, de nem akartunk kint leülni, úgyhogy (részemről fájó szívvel az elszalasztott tócsni miatt) folytattuk a sétát. Aminek a vége az lett, hogy Gergő és Cécile újra leragadtak különböző boltoknál, s amíg én beugrottam a bankba pénzt váltani, megint szétváltunk egy kis vásárlásra, azzal, hogy háromkor most már tényleg, de KOMOLYAN ebédelünk.
Az ebédet végül egy éppen bővítés alatt álló impozáns fabelsejű és -bútorzatú étteremben fogyasztottuk el: Gergő fokhagyma-krémlevest, András húslevest és csirkével töltött palacsintát rendelt. Én borscs-levessel próbálkoztam - ezúttal fehér színben kaptam -, és krumplis pogácsa-féleséggel. Cécile-nek sikerült ráhibáznia a tócsnira, amit aztán nem túl nagy élvezettel turkált, úgyhogy kicsit besegítettünk neki.
Az ebédet követően tettünk egy sétát a Kosciuszko utcán, ahol a jellegzetes gurál faházakat tekinthettük meg, s betértünk a fából épített templomba. András túldíszítettnek találta, bár szerintem a hagyományos katolikus templomok nagyságrendekkel hivalkodóbbak, ott gyakran a fát sem "tisztelik": összevissza festik és aranyozzák. Ezután körbejártunk a templom melletti ódon (ún. régi) temetőben, ami Cécile-nek igen tetszett, s ami mint minden valamirevaló temető, egy kis történelmi ízelítőt ad városa múltjának egy szeletéből. Zakopane híres szülöttei, művészei, világháborús hősei (a sí-futárok) vannak itt eltemetve, valamint néhány a kilencvenes években elhunyt olimpikon nyughelyére is rábukkantam. A sokféle módon faragott síremlékek egyik jellegzetessége a töviskoronás fejét a tenyerén nyugtató, ücsörgő Jézus.
Ötkor közelgett már a hazamenetel időpontja, úgyhogy a busz-pályaudvar felé vettük az irányt, s okosan-ügyesen el is értük a Krakkóba tartó járatot. A buszon nem volt hatalmas tömeg, úgyhogy külön-külön aludtunk, illetve bámészkodtunk.
Ötkor közelgett már a hazamenetel időpontja, úgyhogy a busz-pályaudvar felé vettük az irányt, s okosan-ügyesen el is értük a Krakkóba tartó járatot. A buszon nem volt hatalmas tömeg, úgyhogy külön-külön aludtunk, illetve bámészkodtunk.
Krakkó-Auschwitz-Birkenau
2010. április 11., vasárnap
Ez a bejegyzés tulajdonképpen folytatása a korábbinak, s most csupán a 2009 októberében letett szál újbóli felvétele történt (de azt hiszem, még ezzel sincsen vége).
Először a kis táborba, Auschwitz 1-be mentünk, ahol eltöltöttünk néhány órát az egyes országok kiállításaival berendezett, egykori barakkokban. Legutóbb csak a magyar kiállításon tudtam valamicskét időzni, úgyhogy most igyekeztem a többi országéra is időt szakítani - de hát legalább egy nap kellene, hogy mindent részleteiben megnézzünk. A lengyel (15.) barakkban a fő hangsúlyt leginkább a háború képei és dokumentumai kapták. Nem csoda, hiszen a lengyelek számára a háború nem "csupán" a megszállást, függetlenségük elvesztését és zsidóik bevagonírozását jelentette - rengeteg lengyel katona halt meg a harcok során, s nagyon sok lengyel állampolgár is a haláltáborokban végezte. Szóval bár a holokausztról ők is megemlékeztek, kiállításuk mégis inkább "katonás" volt.
Sokkal "zsidósabb" volt a következő (16.) barakkban a szlovák és a cseh kiállítás. Az alsó szinten, a szlovák részben kattogó vonathang fogadja a látogatót és egy kis rácsos rámpán lehet felmenni a koszorú és virág elhelyezésére szolgáló mélyedéshez. Ez az a kiállítás, ahol először látni zsidókat gyalázó korabeli plakátokat és uszító propagandákat. A feliratokat nem érteni, de a "szokásos" karikatúrákat felismerni. Itt láttam először azt is, hogy megemlékeztek a roma holokausztról (ennek a mi barakkunkban is szenteltek néhány képet).
A cseh kiállítás az emeleten van, itt sok teret és figyelmet szántak a csehek átmeneti táborának, Terezínnek. A terezíni gettót vagy tábort a nácik 1941-ben hozták létre "kirakat-tábornak", amit példaként mutogattak a látogatásokat tevő Vöröskeresztnek vagy egyéb szervezeteknek. Itt az emberek ugyanúgy éheztek, fáztak és szenvedtek, mint más táborokban, de rendszeresen színdarabokat játszottak és koncerteket adtak a "közönségnek" (azaz az idelátogatóknak). Mivel itt nem voltak működő krematóriumok, ezért innen továbbdeportálták őket Auschwitzba és más koncentrációs táborokba, ahol aztán többségük meghalt. Nemrég mutattak egy filmet, Alice Sommer Herz zongoraművésszel készítettek egy beszélgetést, aki családjával, hatéves kisfiával került Terezínbe. A táborbeli körülményekről nem nagyon beszélt, csak arról mesélt, hogyan segítette őt a zene a túlélésben. Hihetetlen, de ma is él Londonban, 106-évesen! A terezíni táborból sok gyerekrajz is fennmaradt, és furcsa, hogy ezek a rajzok a legritkább esetben szólnak a táborbeli életről - legtöbbször az egykorvolt boldog életet ábrázolják, láttam pl. karácsonyt karácsonyfával (igen!) vagy idilli családot. Volt a cseh kiállításon egy hatásos tükörfal is, mindenki ismeri a trükköt, hogy két szembehelyezett tükörben megsokszorozódik a tükörképünk. Itt mindkét tükörre felfestettek egy-egy emberi alakot, csak be kellett állni közéjük, és már láthatta is az ember az emberek végtelen sorát. Volt itt még egy téglafal Lidice emlékére is, ahol a nácik a teljes férfilakosságot kiirtották válaszul a Heydrich ellen elkövetett merényletre (egyszer voltam ott).
Az ausztriai, francia, belga, izraeli kiállításokon már csak kutyafuttában tudtam átmenni. Az osztrák barakkban a megvilágított üvegmozaik festmények voltak különösek, amelyek csontsovány arcokat formáztak, az izraeli téglaépületben mindaz helyett kapott, ami a többiben nem - például Anna Frankról is volt egy megemlékezés. A magyar kiállításon szívdobogás hangja fogadja az embert, legalábbis azt hiszem, bár haloványan egy hármas ütem is felfedezhető benne: ta-tam, ta-tam, ta-tam, majd újra. Kis idő eltöltése után, bevallom, már sokkoló volt a monotonitása. A francia barakkban az egyik teremben nyiszorgó vonathangra akadtam - arra a végtelenül lassú hangra, amikor a fém csikorog a fémen, s amit akkor lehet hallani, ha már nem is kattognak a kerekek, csak a mozdony húzza a terhét szenvedve. Mitől kattog a vonat? A hegesztésektől, amikkel a síndarabokat összeillesztik, s amikre a kerék rádöccen, majd ledöccen az apró kitüremkedésekről, ezért van kettős ritmusa, ahogy a szív is dobban. Napokig kísértett ez a hang, mert a lengyel vonatok is ilyen őrjítő lassúsággal mennek, helyenként zakatolás nélkül, csupán nyikorgással.
A nemzeti kiállítások után megnéztük a vetített filmet, majd a 4-5-6. barakkokat az ismert tárgyi bizonyítékokkal. Ezt követően egy negyedórás-húszperces sétával átmentünk Birkenauba, és a délután hátralevő részét ott töltöttük. A szemerkélő eső szép lassan eláztatott minket. Még sosem értem napsütésben a tábort, de láttam róla ilyen fényképeket. Megdöbbentő, milyen barátságos arcát mutatja olyankor, tavasszal, zölden, szomszédságában egy kis erdővel - mintha ott is lehetett volna élet. Elválva bejártuk körülbelül a terület felét; ami legutóbb nem derült ki számomra, hogy baloldalt a kémények a barakkok helyét jelölik: itt egyedül ezek maradtak hátra a nácik által a meneküléskor felgyújtott fabarakkokból. Októberben nem mentünk hátra, a gázkamrák és krematóriumok romjaihoz, nem láttam a "Szaunát" sem, ahol saját ruháikból vetkőztették, borotválták és fertőtlenítették a foglyokat. Nem láttam a Kanadát, ahol az összerabolt holmikat tárolták és szortírozták, s nem láttam a tábor végén álló emlékművet sem, ami előtt minden nyelven szerepel egy-egy emléktábla.
Rengeteg Dávid-csillagos, kék-fehér vagy fehér-kék köpenyt viselő fiatal bóklászott szerte táborban, valószínűleg az Élet menete (March of the living) elnevezésű csoporthoz tartoztak, s minden bizonnyal ennek másnapi rendezvényére készültek a tábor végén található emlékműnél is. Úgy tartják, két fontos eseménye van a zsidóságnak, amire minden zsidó fiatalnak emlékeznie kell: a holokauszt és Izrael állam megalapítása. A Halálmenet ellentételezésére szervezik az Élet menetét 1988. óta, idén 16. alkalommal, s a menet során először Lengyelországban tesznek látogatást a fiatalok, majd Izraelben. Velük találkoztunk egy fabarakkban is, ahogy fáradtan ültek a latrinákon és hallgattak egy idősebb embert, amint az élményeiről beszélt. András kételkedett abban, hogy az illetőnek valóban ilyen éles emlékei lehetnek 5-10 éves korából. Mire emlékezhetnek a gyerekek? Milyen lehetett egy gyereknek ott? Az emlékeik valószínűleg más formában őrződnek meg, mint egy felnőtt emlékei - kevésbé tudatosak, sokkal inkább ösztön- és érzés-szerűek. Ma is élnek gyerekek hasonló körülmények között, éhezve, fázva, egyedül. "Normális" esetben az emlékeik megmaradnak felnőttkorukra, de "csak" egy sanyarú gyerekkor részeivé válnak, amitől egy jobb felnőttlétben el lehet távolodni és hosszabb időre elfeledkezni. Ellentétben ezekkel az emlékekkel, amik a felnövéssel új értelmet nyernek és amire lépten-nyomon emlékeztetik az akkori gyerekeket. S ma, amikor már egyre kevesebben vannak, még kevésbé hagyják felejteni őket.
Arról sosem szólnak a történetek, hogyan jöttek ki egymással ezek az emberek. Vajon hogyan viselték ezt a szoros összezártságot, a magánélet teljes hiányát? A nácik igyekeztek őket megfosztani minden egyéniségüktől - a ruháiktól (egyforma csíkos rabruhát kaptak), a nevüktől (sorszámot tetováltak a karjukra), az arcuktól (levágták a hajukat), a testüktől (az éhségtől mindenki egyformán sovány lett). Az ember mégis egyedi, közöttük is voltak optimisták és pesszimisták, viccesek és búskomorak, kibírhatatlan nyüzsgők és visszahúzódók, örökké szervezkedő vezetők és nyuszikák, buták és okosak, becsületesek és becstelenek. A közös sors mindezt felülírta volna, és a szenvedés terhe alatt mindannyian a nyomorúságban és a gyászban egymást segítő és támogató emberekké váltak volna? Ők sosem beszélnek arról, hogyan is volt ez ott.
A Múzeum adattárában lehet kutakodni az áldozatok között - akár a név vagy a tetovált sorszám szerint. Jelenleg kb. 180 ezer adat érhető el, de magyarokat nem találni közöttük -
vannak ugyan Szabók, Kovácsok, Nagyok, de ők nem magyarországi zsidók. Valószínűleg a mieink sorszámai 180.000 felett kezdődtek.
A múzeum tavalyi látogatói között szokásosan a lengyelek állnak az élen mintegy félmillió iskolással és felnőttel, őket követik az angol és olasz, majd az izraeli és német csoportok 60-70 ezer fővel. (Magyarországról 2009-ben 18.000 látogató érkezett a múzeumba.) Azt nem tudom, hogyan számlálják és sorolják nemzetiségekbe a látogatókat, hiszen a táborba ingyenes a belépés és a nagyobb csoportoknál az elektromos kaput is kikapcsolják.
Ez a bejegyzés tulajdonképpen folytatása a korábbinak, s most csupán a 2009 októberében letett szál újbóli felvétele történt (de azt hiszem, még ezzel sincsen vége).
Sokkal "zsidósabb" volt a következő (16.) barakkban a szlovák és a cseh kiállítás. Az alsó szinten, a szlovák részben kattogó vonathang fogadja a látogatót és egy kis rácsos rámpán lehet felmenni a koszorú és virág elhelyezésére szolgáló mélyedéshez. Ez az a kiállítás, ahol először látni zsidókat gyalázó korabeli plakátokat és uszító propagandákat. A feliratokat nem érteni, de a "szokásos" karikatúrákat felismerni. Itt láttam először azt is, hogy megemlékeztek a roma holokausztról (ennek a mi barakkunkban is szenteltek néhány képet).
A Múzeum adattárában lehet kutakodni az áldozatok között - akár a név vagy a tetovált sorszám szerint. Jelenleg kb. 180 ezer adat érhető el, de magyarokat nem találni közöttük -
A múzeum tavalyi látogatói között szokásosan a lengyelek állnak az élen mintegy félmillió iskolással és felnőttel, őket követik az angol és olasz, majd az izraeli és német csoportok 60-70 ezer fővel. (Magyarországról 2009-ben 18.000 látogató érkezett a múzeumba.) Azt nem tudom, hogyan számlálják és sorolják nemzetiségekbe a látogatókat, hiszen a táborba ingyenes a belépés és a nagyobb csoportoknál az elektromos kaput is kikapcsolják.
Címkék:
Auschwitz,
birkenau,
gázkamra,
krematórium
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)