Fáj

Szerelmes vagyok. Életemben először úgy vetettem bele magam az érzésekbe, hogy nem őrlődtem, ez most jó-e nekem, kell-e nekem, csak akartam, akartuk, együtt alakítottuk, és élveztem, élveztük, élveztem, élveztük.... Három hete........ És most neki gondolkodnia kell, mert ez annyira jó, és nem akar bántani. Rég barátok voltunk, s most a kérdés az számára, hogy el vagy össze. Erre én mit teszek? Megint nem alakítom az eseményeket, hanem történnek velem a dolgok, hogy alakíthatnám?? Ismét a vesztésre készülök fel, és megőrülök, egyszerűen megőrülök a tehetetlenségtől, az érzelmeimnek való kiszolgáltatottságtól. Attól, hogy mintha nem is három hét, de évek teltek volna el, mióta együtt vagyunk, és most egyszerűen nem találom a "régi" életemet. Nem látom, hogyan működik tovább, ami őelőtte volt, egyszerűen csak bámulok és nem találom az értelmét azoknak a dolgoknak, amiket akkor csináltam. És ha azt kell folytatni, abban ő már barátként sem vehet részt. Csak fájok, a fájdalom is új, mert hosszú évek óta nem fájt ilyen intenzíven, csak sajgott egyfolytában tompán a mélyben. Nem értem és nem látom, hogyan lesz ez.....................

Ebéd együtt

Te
"Mindketten májgombóc-levessel kezdtünk. Azután te borsófözeléket ettél tükörtojással, én pedig húst juhsajtszósszal és zöldséges-curry-s rizzsel, amit a hús miatt rendeltem. Te savas ásványvizet ittál, én pedig Fantát, ami hamar elfogyott, mert szomjas voltam (a rizs sós volt). Te adtál egy kortyot a vizedből. A középső asztaloknál ültünk. Az ebédre te hívtál meg, a számlát három darab 500 forintos utalvánnyal fizetted ki, s még a jattot is te adtad úgy, hogy felkerekítetted a végösszeget 1700-ra.
Utána felszálltunk a villamosra a Mechwart ligetnél és elmentünk a Margit-híd budai hídfőjéig. Átmentünk az úton és a Frankel Leó utca jobb oldalán elsétáltunk a Bambi presszóig. Az első ajtón mentünk be, ahol a kávégépek mellett megrendeltünk neked egy eszpresszó, nekem pedig egy hosszú kávét. Utána átmentük a nagyterembe és az ablak mellett, a harmadik asztalnál ültünk le. Előttünk egy férfi újságot olvasott, mögöttünk egy fogas volt. A kávét hagyományos üvegpohárban hozta ki a húsz-harminc év körüli szőke pincérlány, két cukorral. (>>És elég volt a két cukor a hosszú kávéhoz?<<) A tiédnél az alátét a hagyományos régi fehér kistányér volt világos és sötétbarna csíkkal a peremén, az enyémen nem volt semmi dísz. A kávét én fizettem, és tanultam egy új virágot: az anyósnyelvet - de ezt már az utcán."

Én
"Igen, és ezrest adtál, hatszázból kértél vissza. A lány két darab százast és négy darab ötvenest adott, s elnézést kért, hogy így adja."

Te
"Egyforma a fejünk. Mindketten megfigyeljük az embereket és rögzítjük az eseményeket."

És emlékszel, amikor..........?

Evészet Krakkóban

Egyik este egy olyan étteremben vacsiztunk, ahol a bedekker szerint Schindler is gyakran megfordult étkezés céljából - azaz hagyományos lengyelnek számított. Itt végigettük a lengyel menüt: Gergővel zsurek levessel kezdtünk, ami igazi lengyel leves - a leve a kovásztól és káposztalétől savanykás, benne pedig krumpli és húsdarabok vannak. Cécile és András borscs levessel próbálkozott, ami céklából készült, emiatt olyan színe volt, mint a lila tintának (de állítólag iható fehér-tinta változatban is - én ezt fogtam ki Zakopanéban). A második fogás a szlávos hangzású pirog volt mindannyiunknak: orosz, azaz sajttal és krumplival töltött, illetve húsos változat. Ivásilag megkóstoltuk a Táncos sört és a helyi vörösbort (meg persze a tonikot, de azt más ismertük).



És álljon itt a házi készítésű Szelet de Sport receptje, amivel az utazások közötti időt próbáltuk feldobni.

Végy

• 50 dkg darált kekszet,
• 20 dkg porcukrot,
• 3 evőkanál kakaót,
• 1 kis üveg rumaromát,
• 25 dkg felolvasztott margarint és
• vagy 2 tábla kis Katicát.

A száraz anyagokat kell először összekeverni, majd hozzáadni a nedveseket (rum+margarin). Az összegyúrt masszát egy kissé bevizezett tálba tesszük és kilapogatjuk. A Katicákat felolvasztjuk és a tetejére öntjük csokimáznak. Hűtőbe suvasztjuk, majd 1/2-egy óra után ehető.

Krakkó-Zakopane

2010. április 12., hétfő

Az előző esti hosszas tanakodás után úgy döntöttünk, hogy Zakopanéba megyünk. A busz 9 óra után indult a Plaszów pályaudvarról, az internetes menetrendet utólag sikerült megtalálni. Az út mintegy két óráig tartott, ezalatt megnéztük Cécile Antarktiszon készült fotóit, elolvastam, mit ír Gergő könyve Auschwitzról és Zakopanéról, s megvitattuk, miről kaphatta nevét a város. Arra jutottunk, hogy nagy valószínűséggel itt sok zakó fordulhat meg és ennek a mára már nemzetközivé vált magyar szónak köszönheti a nevét a helység.

A 11 órai megérkezést követően megnéztük a Krakkóba induló buszokat, majd sétára indultunk a városban. Zakopane egy völgyben helyezkedik el a Magas Tátra csúcsai és a Gubałówka dombjai között, mintegy 800 méteres magasságban. Betértünk egy turista-információba, ahol szert tettünk egy várostérképre, s megtudtuk, hogy a gubalowka - ami a vele azonos elnevezésű csúcsocskára visz fel - a héten nem működik. Rövid mendegélés után eldöntöttük, hogy felkaptatunk erre az (1100 méteren lévő) lokális maximumra. Útunk a piac terén vitt keresztül, ahol sokféle szépen megmunkált fát, faragott sajtot, bőr- és egyéb meleg szerkókat láttunk, néhányunkban már itt éledezett a vásárlási láz. De ezt hősiesen legyőztük, és megindultunk felfelé.

A hóhatárt kb. 1000 méteren értük el, ahol Cécile sikeresen el is találta Andrást egy jól irányzott hógolyóval. A bosszú beígértetett, de sajnos elmaradt. Bár nem volt ez már igazi hó: kicsit kásás, kicsit jegeces, veszélyes lett volna komolyabb csatába kezdeni vele. Útközben folyt egy kis vita arról, hogy a hegyet most Gubałówkának nevezik vagy pedig Gomulkának, az ellentmondásos Władisław Gomulka után. Gergő utóbbira voksolt, de aztán a hegytetőn nem találtunk senkit, akivel ezt megoszthatta volna - a csúcs ugyanis tökéletesen néptelen volt. (De nem naptalan, a kabáttól már odalent megváltunk!) A hétvégén nyitott fabódék, ahol ugyanazt kínálják a turistáknak, mint a völgybeli piacon, most bezárva, s a kutya sem tartózkodott itt. Pontosabban.... a kutyák kicsit lejjebb tartózkodtak.

Miután megnéztük mindkét irányban a ki- és lelátást, negyedóra séta után elkezdtünk leereszkedni a hegyről. Itt találkoztunk kutyákkal, akik mindenütt hangos ugatással fogadtak négyünket. Szerencsére az őrült turisták védelmében a méretesebb egyedek láncra voltak verve. Délután fél kettő körül értünk le, s elzarándokoltunk a vágyott piacra, ahol el is váltunk, hogy mindenki kiélhesse eddig elfojtott vásárlási szenvedélyét. Gergő egy kabáton vacillált, Cécile ajándékokat vett, András sajtot, nekem meg lekvárra és egy igazi zakopanéi kesztyűre fájt a fogam már régóta.

Kicsivel később újra találkoztunk, s felbandukoltunk egy darabon a sétálóutcán, illetve helyet kerestünk az ebédhez. Találtunk is egy jó kis éttermet, ahol tócsnit lehetett volna enni, de nem akartunk kint leülni, úgyhogy (részemről fájó szívvel az elszalasztott tócsni miatt) folytattuk a sétát. Aminek a vége az lett, hogy Gergő és Cécile újra leragadtak különböző boltoknál, s amíg én beugrottam a bankba pénzt váltani, megint szétváltunk egy kis vásárlásra, azzal, hogy háromkor most már tényleg, de KOMOLYAN ebédelünk.

Az ebédet végül egy éppen bővítés alatt álló impozáns fabelsejű és -bútorzatú étteremben fogyasztottuk el: Gergő fokhagyma-krémlevest, András húslevest és csirkével töltött palacsintát rendelt. Én borscs-levessel próbálkoztam - ezúttal fehér színben kaptam -, és krumplis pogácsa-féleséggel. Cécile-nek sikerült ráhibáznia a tócsnira, amit aztán nem túl nagy élvezettel turkált, úgyhogy kicsit besegítettünk neki.

Az ebédet követően tettünk egy sétát a Kosciuszko utcán, ahol a jellegzetes gurál faházakat tekinthettük meg, s betértünk a fából épített templomba. András túldíszítettnek találta, bár szerintem a hagyományos katolikus templomok nagyságrendekkel hivalkodóbbak, ott gyakran a fát sem "tisztelik": összevissza festik és aranyozzák. Ezután körbejártunk a templom melletti ódon (ún. régi) temetőben, ami Cécile-nek igen tetszett, s ami mint minden valamirevaló temető, egy kis történelmi ízelítőt ad városa múltjának egy szeletéből. Zakopane híres szülöttei, művészei, világháborús hősei (a sí-futárok) vannak itt eltemetve, valamint néhány a kilencvenes években elhunyt olimpikon nyughelyére is rábukkantam. A sokféle módon faragott síremlékek egyik jellegzetessége a töviskoronás fejét a tenyerén nyugtató, ücsörgő Jézus.

Ötkor közelgett már a hazamenetel időpontja, úgyhogy a busz-pályaudvar felé vettük az irányt, s okosan-ügyesen el is értük a Krakkóba tartó járatot. A buszon nem volt hatalmas tömeg, úgyhogy külön-külön aludtunk, illetve bámészkodtunk.

Krakkó-Auschwitz-Birkenau

2010. április 11., vasárnap

Ez a bejegyzés tulajdonképpen folytatása a korábbinak, s most csupán a 2009 októberében letett szál újbóli felvétele történt (de azt hiszem, még ezzel sincsen vége).

Először a kis táborba, Auschwitz 1-be mentünk, ahol eltöltöttünk néhány órát az egyes országok kiállításaival berendezett, egykori barakkokban. Legutóbb csak a magyar kiállításon tudtam valamicskét időzni, úgyhogy most igyekeztem a többi országéra is időt szakítani - de hát legalább egy nap kellene, hogy mindent részleteiben megnézzünk. A lengyel (15.) barakkban a fő hangsúlyt leginkább a háború képei és dokumentumai kapták. Nem csoda, hiszen a lengyelek számára a háború nem "csupán" a megszállást, függetlenségük elvesztését és zsidóik bevagonírozását jelentette - rengeteg lengyel katona halt meg a harcok során, s nagyon sok lengyel állampolgár is a haláltáborokban végezte. Szóval bár a holokausztról ők is megemlékeztek, kiállításuk mégis inkább "katonás" volt.

Sokkal "zsidósabb" volt a következő (16.) barakkban a szlovák és a cseh kiállítás. Az alsó szinten, a szlovák részben kattogó vonathang fogadja a látogatót és egy kis rácsos rámpán lehet felmenni a koszorú és virág elhelyezésére szolgáló mélyedéshez. Ez az a kiállítás, ahol először látni zsidókat gyalázó korabeli plakátokat és uszító propagandákat. A feliratokat nem érteni, de a "szokásos" karikatúrákat felismerni. Itt láttam először azt is, hogy megemlékeztek a roma holokausztról (ennek a mi barakkunkban is szenteltek néhány képet).

A cseh kiállítás az emeleten van, itt sok teret és figyelmet szántak a csehek átmeneti táborának, Terezínnek. A terezíni gettót vagy tábort a nácik 1941-ben hozták létre "kirakat-tábornak", amit példaként mutogattak a látogatásokat tevő Vöröskeresztnek vagy egyéb szervezeteknek. Itt az emberek ugyanúgy éheztek, fáztak és szenvedtek, mint más táborokban, de rendszeresen színdarabokat játszottak és koncerteket adtak a "közönségnek" (azaz az idelátogatóknak). Mivel itt nem voltak működő krematóriumok, ezért innen továbbdeportálták őket Auschwitzba és más koncentrációs táborokba, ahol aztán többségük meghalt. Nemrég mutattak egy filmet, Alice Sommer Herz zongoraművésszel készítettek egy beszélgetést, aki családjával, hatéves kisfiával került Terezínbe. A táborbeli körülményekről nem nagyon beszélt, csak arról mesélt, hogyan segítette őt a zene a túlélésben. Hihetetlen, de ma is él Londonban, 106-évesen! A terezíni táborból sok gyerekrajz is fennmaradt, és furcsa, hogy ezek a rajzok a legritkább esetben szólnak a táborbeli életről - legtöbbször az egykorvolt boldog életet ábrázolják, láttam pl. karácsonyt karácsonyfával (igen!) vagy idilli családot. Volt a cseh kiállításon egy hatásos tükörfal is, mindenki ismeri a trükköt, hogy két szembehelyezett tükörben megsokszorozódik a tükörképünk. Itt mindkét tükörre felfestettek egy-egy emberi alakot, csak be kellett állni közéjük, és már láthatta is az ember az emberek végtelen sorát. Volt itt még egy téglafal Lidice emlékére is, ahol a nácik a teljes férfilakosságot kiirtották válaszul a Heydrich ellen elkövetett merényletre (egyszer voltam ott).

Az ausztriai, francia, belga, izraeli kiállításokon már csak kutyafuttában tudtam átmenni. Az osztrák barakkban a megvilágított üvegmozaik festmények voltak különösek, amelyek csontsovány arcokat formáztak, az izraeli téglaépületben mindaz helyett kapott, ami a többiben nem - például Anna Frankról is volt egy megemlékezés. A magyar kiállításon szívdobogás hangja fogadja az embert, legalábbis azt hiszem, bár haloványan egy hármas ütem is felfedezhető benne: ta-tam, ta-tam, ta-tam, majd újra. Kis idő eltöltése után, bevallom, már sokkoló volt a monotonitása. A francia barakkban az egyik teremben nyiszorgó vonathangra akadtam - arra a végtelenül lassú hangra, amikor a fém csikorog a fémen, s amit akkor lehet hallani, ha már nem is kattognak a kerekek, csak a mozdony húzza a terhét szenvedve. Mitől kattog a vonat? A hegesztésektől, amikkel a síndarabokat összeillesztik, s amikre a kerék rádöccen, majd ledöccen az apró kitüremkedésekről, ezért van kettős ritmusa, ahogy a szív is dobban. Napokig kísértett ez a hang, mert a lengyel vonatok is ilyen őrjítő lassúsággal mennek, helyenként zakatolás nélkül, csupán nyikorgással.

A nemzeti kiállítások után megnéztük a vetített filmet, majd a 4-5-6. barakkokat az ismert tárgyi bizonyítékokkal. Ezt követően egy negyedórás-húszperces sétával átmentünk Birkenauba, és a délután hátralevő részét ott töltöttük. A szemerkélő eső szép lassan eláztatott minket. Még sosem értem napsütésben a tábort, de láttam róla ilyen fényképeket. Megdöbbentő, milyen barátságos arcát mutatja olyankor, tavasszal, zölden, szomszédságában egy kis erdővel - mintha ott is lehetett volna élet. Elválva bejártuk körülbelül a terület felét; ami legutóbb nem derült ki számomra, hogy baloldalt a kémények a barakkok helyét jelölik: itt egyedül ezek maradtak hátra a nácik által a meneküléskor felgyújtott fabarakkokból. Októberben nem mentünk hátra, a gázkamrák és krematóriumok romjaihoz, nem láttam a "Szaunát" sem, ahol saját ruháikból vetkőztették, borotválták és fertőtlenítették a foglyokat. Nem láttam a Kanadát, ahol az összerabolt holmikat tárolták és szortírozták, s nem láttam a tábor végén álló emlékművet sem, ami előtt minden nyelven szerepel egy-egy emléktábla.

Rengeteg Dávid-csillagos, kék-fehér vagy fehér-kék köpenyt viselő fiatal bóklászott szerte táborban, valószínűleg az Élet menete (March of the living) elnevezésű csoporthoz tartoztak, s minden bizonnyal ennek másnapi rendezvényére készültek a tábor végén található emlékműnél is. Úgy tartják, két fontos eseménye van a zsidóságnak, amire minden zsidó fiatalnak emlékeznie kell: a holokauszt és Izrael állam megalapítása. A Halálmenet ellentételezésére szervezik az Élet menetét 1988. óta, idén 16. alkalommal, s a menet során először Lengyelországban tesznek látogatást a fiatalok, majd Izraelben. Velük találkoztunk egy fabarakkban is, ahogy fáradtan ültek a latrinákon és hallgattak egy idősebb embert, amint az élményeiről beszélt. András kételkedett abban, hogy az illetőnek valóban ilyen éles emlékei lehetnek 5-10 éves korából. Mire emlékezhetnek a gyerekek? Milyen lehetett egy gyereknek ott? Az emlékeik valószínűleg más formában őrződnek meg, mint egy felnőtt emlékei - kevésbé tudatosak, sokkal inkább ösztön- és érzés-szerűek. Ma is élnek gyerekek hasonló körülmények között, éhezve, fázva, egyedül. "Normális" esetben az emlékeik megmaradnak felnőttkorukra, de "csak" egy sanyarú gyerekkor részeivé válnak, amitől egy jobb felnőttlétben el lehet távolodni és hosszabb időre elfeledkezni. Ellentétben ezekkel az emlékekkel, amik a felnövéssel új értelmet nyernek és amire lépten-nyomon emlékeztetik az akkori gyerekeket. S ma, amikor már egyre kevesebben vannak, még kevésbé hagyják felejteni őket.

Arról sosem szólnak a történetek, hogyan jöttek ki egymással ezek az emberek. Vajon hogyan viselték ezt a szoros összezártságot, a magánélet teljes hiányát? A nácik igyekeztek őket megfosztani minden egyéniségüktől - a ruháiktól (egyforma csíkos rabruhát kaptak), a nevüktől (sorszámot tetováltak a karjukra), az arcuktól (levágták a hajukat), a testüktől (az éhségtől mindenki egyformán sovány lett). Az ember mégis egyedi, közöttük is voltak optimisták és pesszimisták, viccesek és búskomorak, kibírhatatlan nyüzsgők és visszahúzódók, örökké szervezkedő vezetők és nyuszikák, buták és okosak, becsületesek és becstelenek. A közös sors mindezt felülírta volna, és a szenvedés terhe alatt mindannyian a nyomorúságban és a gyászban egymást segítő és támogató emberekké váltak volna? Ők sosem beszélnek arról, hogyan is volt ez ott.

A Múzeum adattárában lehet kutakodni az áldozatok között - akár a név vagy a tetovált sorszám szerint. Jelenleg kb. 180 ezer adat érhető el, de magyarokat nem találni közöttük - vannak ugyan Szabók, Kovácsok, Nagyok, de ők nem magyarországi zsidók. Valószínűleg a mieink sorszámai 180.000 felett kezdődtek.

A múzeum tavalyi látogatói között szokásosan a lengyelek állnak az élen mintegy félmillió iskolással és felnőttel, őket követik az angol és olasz, majd az izraeli és német csoportok 60-70 ezer fővel. (Magyarországról 2009-ben 18.000 látogató érkezett a múzeumba.) Azt nem tudom, hogyan számlálják és sorolják nemzetiségekbe a látogatókat, hiszen a táborba ingyenes a belépés és a nagyobb csoportoknál az elektromos kaput is kikapcsolják.

Budapest-Breclav-Katowice-Krakkó

2010. április 10., szombat

A krakkói együttutazás gondolata még tavaly októberben vetődött fel, miután részt vettem egy lengyelországi társasúton (vajon mitől társas egy ilyen út? az idegen emberek társaságától?), s kiderült, hogy a kollégáim áprilisban éppen ott fognak szakmázni. Úgyhogy úgy szerveztük, hogy négyen - Cécile Franciaországból, Gergő, András és én - megnézzük Krakkót és környékét a munkát megelőző hétvégén. Cécile és Gergő repülővel mentek, mi Andrással vonattal indultunk Budapestről szombaton fél tízkor.

A vonaton kétszer kellett átszállni: egyszer a cseh Breclavban, ahol két órát kell várni a csatlakozásra, majd pedig a lengyel Katowicében. Az első vonat azonban vagy hetven percet rostokolt Breclav előtt, úgyhogy csupán egy órát tudtunk eltölteni a kisvárosban. (Várakozásainkat amúgy házi készítésű Szelet de Sport-tal igyekeztünk feldobni.) Egyébként meglepően sok látnivaló van itt, melyek közül az idő rövidsége miatt csak a folyót és a Szt. Cirill és Metód kápolnát láttuk (ez direkte a vasútállomás mellett található). Beszéltük is, hogy érdemes lenne beperelni a vasúttársaságot, mert a késés miatt nem tudtuk Breclav nevezetességeit az őket megillető alapossággal megtekinteni.

A Breclavban csatlakozó vonatunk is összeszedett némi késést - éppen annyit, hogy lekéssük a katowicei csatlakozást: pontosan a leszállásunk pillanatában húzott ki az állomásról a vonatunk. De nem kellett sokáig várnunk, néhány perc múlva indult a következő "expressz" Krakkóba.

Katowice már nagyváros Sziléziában, "szénváros" meg "acélváros" - azaz olyan őszintén nem bántuk, hogy nem időzhettünk itt többet. Távolsága Krakkótól mindössze 80 km, az utazás mégis vagy két óráig tartott. Pedig a vonat nagyon kevés helyen állt meg, viszont rémesen lassan haladt. Érthetetlen, de Lengyelország déli részén mindenütt ilyen lassan mentek a vonatok. A sínek voltak ilyen rossz állapotban? Nem tudnak vagy nem is akarnak a vasúti fejlesztésekre költeni? Ki tudja?

Este 9 után érkeztünk Krakkóba, ahol a Gergő már várt minket az állomáson. Tőle hallottuk, hogy milyen csapás érte a lengyeleket: délelőtt lezuhant egy katonai repülőgép Szmolenszknél, a fedélzeten a lengyel elnökkel, a feleségével és egy csomó kormánytaggal.

A szállásunkat András interneten foglalta: egy apartman 4 (-5) személyre a Starowisina utcában, közel a központhoz és a Kazimierz városnegyedhez. Cécile érkezéséig elmentünk vacsorázni a "Pudelko" elnevezésű vegetáriánus étterembe. Gergő spenóttal töltött palacsintát, András szójalevest és salátát rendelt, én pedig paradicsomlevest és almatortát ettem. A kiszolgálás kedves volt, a krakkói lengyelek meglepően jól beszélnek angolul (a meglepődést az átlagmagyarhoz képest éreztem). A vacsora vége meghatóba fordult: a búcsúzás előtt a felszolgáló-lány szomorú arccal említette a tragédiát.

A vacsit éppen időben fejeztük be, mert közben Cécile is megérkezett, úgyhogy hazasiettünk. Megnéztük a tévében a gyászba borult híreket, illetve a másnapi időjárást. Vasárnap Auschwitz volt tervbe véve, s miután tudtuk már, hogy a vonatozás itt hagyományosan sokáig tart, ezért koraira állítottuk a telefon-vekkereket - fél nyolckor keltünk.

Ma szőke vagyok

Hogy akadtam erre a könyvre??? Véletlenül? Nincsenek véletlenek. Egy hírlevél nyomán keveredtem egy könyváruház akciós ajánlatához a weben, és ott vagy tíz oldal végigböngészése után egyszercsak megakadt a szemem ezen a címen (Ma szőke vagyok – lány kilenc parókával) és a mellette lévő borítón, ami egy helyes lány elég nyaffadt arcát mutatta. Csak a címből ítélve szólhatna ez a történet egy magát „szépségében” megvalósító cicusról, de a kép alapján már sejteni lehetett, hogy itt súlyosabb dolgok kerülnek terítékre, amit az ajánló alá is támaszt: rák, kemoterápiák, kihullott haj és parókák – igaz történet alapján. Kíváncsivá tett a fülszöveg, úgyhogy azonmód meg is rendeltem a könyvet, s másnap már olvashattam is.

Sophienál huszonegy éves korában az ollós betegség egy ritka és súlyos változatát állapították meg, orvosai 54 hétre írták elő a kezelését, s ezt rögtön meg is kezdték. Itt kapcsolódunk be a történetbe, s Sophie naplójába. Sokat olvashatunk a kórházi környezetről – elvégre mindennapjainak egy jelentős része ezen a helyszínen zajlik –: a nővérkékről, az orvosokról, a kezelésekről, a velejáró tünetekről és hatásokról, a kezdetben rossz, majd javuló prognózisról, s az ennek ellenére mindvégig kitartó félelemről. Ennél is többet olvashatunk mindazokról, akik Sophienak sokat jelentenek, a szerető szülőkről, a testvérről, a barátnőről és a barátokról. Sophie lebilincselő stílusban ír, nehéz letenni a történetét; maga is olvas, a betegsége folyamán éppen a meggyógyult vagy meghalt emberek könyveit. Félelméről, magányáról és magányos félelméről gyakran beszél, nem kerüli meg a kérdést, mi lesz, ha meghal.

Ugyanakkor olyan elképesztő életszeretet tör elő a szövegből, ami már-már arra enged következtetni, hogy betegen az élet teljesebb, jobb és intenzívebb, mint egészségesen (ez el is hangzik a könyvben). Sophie nem szereti „tökkopasz” fejét, kihullott szemöldökét és szempilláját, ezért műpillákhoz, spirálokhoz és parókákhoz kénytelen fordulni. Először csak egy műhaj-példánnyal indít, amiben ő Stella , az eminens iskolás lány – ez nem igazán nyeri el a tetszését, mert magától idegennek érzi. Ráérez azonban arra, a hajnak micsoda jelentősége van abban, hogy az emberek milyen személyiséget tulajdonítanak az alatta lévő kobaknak, s a parókák lehetővé teszik, hogy teljesen más külsőt és ezzel az eddigitől egy teljesen eltérő felszínű egyéniséget próbáljon ki – amelyek mélyén mind ott van Sophie, a félő lány. A póthajak száma nő, s belép az életébe Daisy , a dögös wamp, Sue , a varázslatos, mindent elérő vörös és Blondie , aki leginkább hasonlít rá. Később felbukkan Oema , azaz a ponyvaregénybeli Uma sötétvörös kiadásban, majd Pam , az angol diáklány, Platina , a szintetikus cicamica, Bebé , a szlávos szőke és Lydia , a helyes barna. A magyar kiadásban az a jó, hogy a borító kihajtogatható és megtalálom rajta a „lányok” fotóit – mert Sophie mindent dokumentált –, és összehasonlíthatom az általam elképzelt képpel. Például Daisy-t nem ilyennek gondoltam, a képen inkább csini szöszinek látszik, mint vöröskörmű szőkének, s Oema sem igazán „hajaz” a szobám falán lévő Umára a Ponyvaregényből.

Ami igazán megfog a könyvben, hogy nem lehet érezni, hogy a betegség szűk és zárt világában lennénk. Pedig a betegség leszűkíti a lehetőségeket – legalábbis a korábbi lehetőségeket. Mégis az érzések és gondolatok olyan színes világában mászkálhatunk, hogy nem léteznek határok. Olyan ez, mint Anna Frank naplójában, aki családjával évekig élt egy kis lakásba zárva – mégis a lelkével, a képzeletével annyira intenzíven élt ezek között a falak között, mintha teljesen szabad lenne. Sophie is végig tudatosan figyeli és dokumentálja saját érzéseit s gondolatait, sőt, évének vége felé már azzal a tudattal, hogy mindebből könyv fog készülni.

Azóta eltelt három év, a történet megjelent, Sophie van der Stap honlapján is böngészhetünk egy kicsit – hollandul. A magyar olvasószerkesztés egyébként botrányosan pontatlan: a stílus a fordítónak köszönhetően ugyan nagyon jól átjön, de a szöveg hemzseg a hibáktól, a helyenként gyakran érthetetlen mondatoktól – amit talán a fordító nem tudott lefordítani, az olvasószerkesztő pedig nem gyomlálta ki ezeket.

Kockavető

Erre a könyvre "rávetettem" magam úgy egy évvel ezelőtt. Miért? Azt hiszem, azért, mert jóval-jóval szolidabb formában magam is "kockázom": évekkel ezelőtt megragadt a fejemben, ahogy egy vitás kérdésben egy kollégám azt javasolta: "Hát, dobjatok fel egy pénzérmét és döntsön az!". Akkor ebből nem lett semmi, de később, otthon előhalásztam egy dobókockát, és elkezdtem próbálgatni. Aztán rászoktam, s ha nem tudtam dönteni valamiben, akkor opciókat gyártottam, dobtam, és aszerint cselekedtem, ami kijött. De aztán a kockát lecseréltem egy sokkal prózaibb metódusra, két oknál fogva: 1. nem dobálhatok nyilvánosan dobókockát, ahányszor nem tudok dönteni, 2. legtöbbször nincs hat opcióm, csak kettő - igen és nem (az én problémáim már csak ilyen egyszerűek). Úgyhogy ma attól függően, hol vagyok, két módszerem van: vagy egy számítógép date parancsát használom erre a célra vagy pedig a karórámat, s mindig ugyanazokat az opciókat használom.

Maradva a kockánál, mik a "szabályok"? Nincs szabály, vagyis az egyetlen az magától értetődik: az ember kövesse a kocka által kiválasztott opciót - ellenkező esetben csak időfecsérlés dobálózni. Persze az is lehet hasznos, ha az ember adott esetben nem követi a kockáját: például ha fanyalog az eredmény láttán, akkor kiderülhet, hogy valójában már volt egy prekoncepciója a dobás előtt. Tévedés ne essék, itt nem arról van szó, hogy a kocka amolyan Isten keze, ami engem terelget utamon. Nem, nem! Ez csupán szeszélyes véletlen, éppen ezért a magam részéről a nagyobb horderejű döntéseimet inkább "hagyományos", földhözragadt módon hozom, de arra jó ez, hogy gyorsan eldöntsünk olyan nem létfontosságú kérdéseket, melyek kigondolásával egyébként sok időt eltökölnénk.

Na, de mi van a könyvvel? Hát, a könyv ennél sokkal "durvább"! Luke Reinhardt álnéven írt önéletrajzi regénye ez, aki egy szép napon szintén rátalált a kocka nyújtotta lehetőségre. Pszichológus lévén azonban ennél jóval messzebbre ment: elméletet és terápiát is gyártott a kockázáshoz. A lényege, hogy a belénk rögzült szokásaink és egyebek révén állandóan meg akarunk felelni, és ebben a megfelelési kényszerben egyetlen egyéniséget engedtünk kifejlődni magunkban, holott ha elrugaszkodunk begyökeresedett szerepeinktől, mennyi minden lehet belőlünk. És a "mennyi minden" itt elképesztően széles palettát takar: akár az aznapi hangulatunkat is megválaszthatjuk a kocka segítségével, de bűnt is elkövethetünk - okosan vagy kevésbé okosan az előregyártott opciók szerint -, családapák lehetünk vagy éppen házasságszédelgő csavargók, gazdasági döntést hozhatunk. Mindent megtehetünk, ha elég bátrak vagyunk megjelölni opciónak és utána követni a döntést, a lehetőségek száma egy-két-három kockával hatalmasra növelhető. Ily módon tökéletesen megszabadulhatunk egyéniségünktől, oly terhes megfelelési kényszerünktől és teljesen szabadok lehetünk. Fontos szabály viszont, hogy itt nem csupán élvezetes dolgokat gyűjtünk össze és azok közül választunk, hanem kellemetlen dolgoknak is kell ugyanolyan arányban lennie a listán. Reinhardt Kockaközpontot hozott létre, de nemcsak okította módszerét, hanem saját magán is alkalmazta: a könyv elején még gyermekes családapaként látjuk, a könyv végére már nagyon sok minden történt vele.

Bár személy szerint brilliánsnak tartom az elméletet és a gyakorlatot, azért nem lettem a tanok követője. Az még ugyan vonzó, hogy az aznapi hangulatomat kocka segítségével határozzam meg reggelente, hiszen ahogy Mark Haddon autizmus peremén mozgó gyerekhőse mondta A kutya különös esete az éjszakában című regényben: az emberek (mármint a normális emberek) szokatlan dolgoktól teszik függővé aznapi hangulatukat, nála ezt miért ne dönthetné el az, hogy hány piros autót számol meg az iskolába menet? Teljesen igaza van, és miért ne dönthetne a dobókocka? Mindazonáltal a szeretteimhez és az egyéniségemhez valami oknál fogva mégis ragaszkodom, nem akarom ilyen küzdelmes munkával "kockára tenni" őket (bár látom már, mindez nem valami nagy fantáziára vall részemről). Persze ettől az elmélet továbbra is érdekel, s most, hogy a Szputnyik társulat Bodó Viktor vezetésével feldolgozta a nagybecsű művet, nagyon kíváncsian várom, hogy megnézhessem.

Zöld hentesek

Ebben a filmben senki nem normális, de ezt amolyan dán (vagy inkább dán filmes) módra hozza mindenki. A történet egy újonnan nyíló hentesüzlet és két hentes-srác körül bonyolódik meglehetősen groteszkül. Svend és Bjarne megunják a kulimunkát a város jól menő húsboltjában, és egy szép napon saját üzletet nyitnak. Ahol viszont nem tolonganak a vevők. Miért, hiszen minden csillog-villog és zöld? Valószínűleg "Nyirkos" Svend nem nyeri meg az emberek szívét, mert őt soha nem szerették. Nos, egy véletlen folytán fordul a kocka - Svend egyik este tudtán kívül bezár egy villanyszerelőt a fagyasztószobába, aki reggelre kifagy a húsok között. Amikor másnap reggel Svend felfedezi a történteket, kiderül, hogy rosszul bírja a stresszt és "kínjában" olyat tesz... Mire Bjarne reggel beér a boltba, Svend már eladott egy darabot (egy filézett combot) a husiból, amit előtte be is pácolt kicsit.. S láss csodát, a "pipihusi" ízlik az első delikvenseknek. Több se kell, a városban elterjed, milyen fincsi Svend és társa husija, és az emberek rákapnak... az emberhúsra... Svend pedig nem tud lemondani arról az érzésről, hogy szeretik és körülrajongják.. Mi kerekedik ki ebből? Hát, a szereplők számukat tekintve kissé megfogyatkoznak a film végére - kár, mert némelyik elég szimpi volt, például Házas Hans. De azért ezen kívül is van itt még néhány apróbb csavar, amik teljessé teszik a történetet.

Nagyszerű a film, igazi idétlen, éjfekete dán humor. Sok színész ismerős az Ádám almáiból (nem véletlen, hiszen ugyanúgy Anders Thomas Jensen jegyzi a forgatókönyvet), Svendet például Mads Mikkelsen alakítja klasszul. Amilyen jóképű volt az Esküvő utánban, kimért és szomorú a Prágai történetben és állhatatos az Ádám almáiban, most olyan tenyérbemászó és idegesítő lett Nyirkos Svendként. Jelenlegi kimértségében és akasztófahumorában ("Több tiszteletet!") egyébként kicsit emlékeztet az Adam Ivanjára.

Tanulság? Egyik: most kis fenntartásom támadt a hentesüzletekkel szemben. Másik: mint a film végén kiderül, nem az emberhús miatt kaptak rá Svend boltjára a húsimádók. Hanem miért? Nem lövöm le a poént.

Sherlock

Ez film! Igazi Guy Ritchie filmről van szó: hálás alapsztori és szerepek, ezekben nagyszerű színészek + egy tehetséges és eredeti rendező. Az alaptörténet Arthur Conan Doyle Sherlock Holmes-a, ezzel a választással nagyon már nem lehet melléfogni. A figurák a rendező szerint minden eddiginél közelebb állnak az író által papírba álmodott hősökhöz: itt egy bunyózó, hús-vér ember Sherlockot látunk Robert Downey jr. alakításában, egy általam oly régóta várt EGYENRANGÚ (igen! igen!) Watsont Jude Law személyében, (aki végre nem "Sherlock Holmes hű kutyája") és a visszafogott, kis szerelmi szál is erőre kap Irene Adler, illetve az őt megelevenítő Rachel McAdams (akiért Az időutazó felesége óta odavagyok) megjelenésével.

A történet egyébként egy önmagát Gonosznak hirdető alak cseppet sem ártatlan gaztetteiről szól, akinek misztikus szemfényvesztéseiről azonban kiderül, hogy csak egy gonosz (így, kisbetűvel) bűvész csalásai. Megkapjuk azokat az elemeket, amiket annyira szeretünk Guy Ritchie filmjeiben (legjobban a Snatch-ben): a kamera az izgi helyzetekben gyorsan, dinamikusan vált, a snittek erőteljesek, az akciójelenetek hihetetlenül mozgalmasak és feszesek - s ez a feszesség most igencsak illik egy olyan gyorsan vágó észjáráshoz, mint amilyen Holmes-é. Igazi vászonra való rendezés.

Az Estben és az Exitben dicsérték a filmet, de persze nem mindenkinek nyerte el a tetszését. A Mancs morcos kritikusa elég lesújtó véleményének adott hangot, miszerint a sztori egy Harry Potter utánérzés és ily módon kezd már unalmassá válni, Ritchie kameramozgásai pedig idegesítők és fárasztók.

Brüno

Érdekes film.. Vagy hogy az ismert szójátékkal éljek: érdekes, hogy ez egy film. Jó, nem, ennyire nem vészes a helyzet. Még egyszerűen csak kissé sokkolnak (vagy pukkasztanak?) a látottak. Miről is szól a film? Dióhéjban: egy meleg osztrák sztár (Brüno) hányattatásairól a hazai, majd az amcsi sztáriparban. (A meleg szót lehet fokozni? Mármint nem melléknévi értelemben, hanem ebben a főnéviben? Mert ennél a srácnál szükséges.) Sacha Baron Cohen rendezte és főszerepelte, ez sokaknak már sokat mond - nekem eddig semmit.

A film nem egy dráma, azaz itt az ember ne számítson érzésekre, nem egy Milkről vagy Philadelphiáról van szó. Ez "beteg" poénok és helyzetek sorozata, félreértés ne essék, igazán szórakoztató, végigszórakoztam magam is, meg a kedves nézőtársak is a 9x percet. Bár eléggé... eléggé.. állatiasak ezek a poénok, igen, ez a legtalálóbb szó rájuk amellett, hogy vulgárisak, eszementek, elmebetegek, elképesztők, 18-as karikával természetesen. Kedvenceim a Paula Abdul interjú és a fókuszcsoport. (Érdekes, hogy az angolban a heterókra a straight szót használják - mármint nekem érdekes, mert én nem tudtam.)

És volt itt egy görbe (vagy ferde? hehe!) tükör is tartva sokmindenről: a hírnévről, a jótékonykodásról, sztárságról, szóval csupa olyan dologról, amiről ma már nap mint nap hallunk egy unalmas kritikát - de ez esetben cseppet sem unalmas módon. Filmbuziknak és leginkább erős idegzetűeknek ajánlott!

És most, miután ezt így leírtam, megnézem, másoknak hogy tetszett.

A legmelegebb nap

A magyar cím igazán találó (az eredeti Humpday): itt két srác legmelegebb napjáról van szó kétféle értelemben is. Ben és Andrew régi barátok, akik hosszú idő után találkoznak most újra. Andrew jelenleg férj, aki családja bővítésére készül feleségével, Ben pedig amolyan vagány művész, világcsavargó. Egy este a két jóbarát egy buliban vesz részt, ahol részegen elhatározzák, indulnak a helyi pornó-filmfesztiválon, azaz beneveznek egy igazán művészi filmmel. Hogy mitől lesz igazán művészi egy pornófilm? Attól, hogy itt két vállaltan hetero srác fog egymással szexelni, nevezetesen Ben és Andrew.

Na, nem kell megijedni, a film nem pornófilm. Sokkal inkább tanulságos és helyenként nagyon vicces történet arról, hogy ez a dolog mennyire nehéz hetero férfiaknak (valószínűleg a meleg férfiak ugyanezt érzik, ha nőkkel kell szexelniük), még egy olyan bevállalósnak látszó srácnak is, mint Ben. Illetve a művészlelkek szempontjából földhözragadtnak tűnő feleség nézőpontja sem mellékes, bár elég könnyen átérezhető, ha az ember gyomra kissé nehezen emészti meg, hogy édes párjának ilyesfajta művészi ambíciói támadnak. A történet szerintem rém eredeti és azt hiszem, elég fontos dolgokra világít rá a kérdéssel kapcsolatban. Tanulságos volt az is, amikor "kihallgattam" egy jegyvásárlást megelőző párbeszédet.

- Miről szól ez a film? - kérdezi a leendő néző.
- Egy homoszexuális párról - adta a helytelen választ a mozi alkalmazottja. Valószínűleg nem abba a moziba jár.

Amióta egyszer egy ismerősömmel egy szintén meleg-témájú filmet néztünk meg, és felhívta a figyelmemet, mennyi meleg pár ül a nézőtéren, azóta én is jobban körülnézek. Hát, most alig voltunk vagy nyolcan a filmen. Volt két olyan idős bácsi (egyenként vagy nyolcvanévesek, de nem párban jöttek, hanem külön), akikről egyébként nehéz elképzelni, hogy egy filmért elzarándolkolnak az Európa legkisebb mozijaként hirdetett helyre.