2009. október 24., szombat

Krakkói várnegyed


A krakkói várnegyedbe, azaz a Wawelbe pénteken délután, a zsidó negyed megtekintését követően mentünk. Itt a téren megpihenve Barbara, az idegenvezető elmesélte, mivégre a városban a sárkánymánia, amelynek a főtéri sétáink során számtalanszor tanúi lehettünk. Szóval élt egyszer itt (a Visztula-menti domb oldalában lévő barlangban) egy sárkány, aki nemcsak hogy nem volt vegetáriánus, de időnként fiatal szűzlányok húsára is megéhezett (meglepő, minden sárkánymítosz így kezdődik valahogy). Végül aztán egy cipészlegény vetett véget az aranyéletnek, s a sárkányból nem maradt más, mint sárkánybőr, amiből pedig cipőket varrtak. A történetet fel is tálalják némi belépő ellenében egy kis barlangban - ezt nem néztük meg.

Az egyedüli, amit közösen megnéztünk a Wawelből, a katedrális volt. Megtudtuk, hogy többféle éptészeti irányzat stílusjegye fellelhető itt: gótikus, reneszánsz, barokk - pl. az aranytetejű Zsigmond kápolna barokk stílusú. A katedrális koronázóhely volt, valamint sok királysírt találunk itt - na persze nem véltelenül, hanem mert ide temetkeztek a lengyel királyok, s például magyar kapcsolat is van: itt nyugszik Báthory István. A jelentőségéből azután sem veszített a katedrális, hogy Krakkó megszűnt főváros lenni, továbbra is megőrizte koronázási és királyi temetkezési funkcióját. A sírhelyeket egyébként hatalmas kő- vagy márványszarkofágokként kell elképzelni, díszes tetővel. Az esetek többségében azonba ezekben nincsen holttest, a szigorú szabály ugyanis az, hogy a felszín fölött csak szenteket helyezhettek nyugalomra (pl. itt nyugszik Szent Hedvig, lengyel nevén Jadwiga), az "egyszerű" embereket a föld alá temették. Ez alól kivétel Nagy Kázmér, akit nem tudni miért, a szenteknek kijáró tiszteletadással temettek el.

Felmentünk a Zsigmond-toronyba, amelyben öt gigantikus harang követi egymást felfelé haladva. A lépcsőkön tömeg volt, mindenki a harangok nyelvét fogdosta (elég fényesek is voltak), ugyanis a néphagyomány szerint így lehet kívánni valamit. Fentől szép kilátás nyílt a városra, bár az idő a két nap alatt megszokott borús volt.

A reneszánsz árkádos belső udvart már egyedül néztem meg, a sokórás szabadprogram keretében. Visszatérve a sürgő-nyüzsgő városi részbe, elálldogáltam kicsit az italbolt előtt. Ugyanis egyik alkalommal Évike mesélt a lengyel vodkákról, azok között egy vodkakülönlegességről, a bölényfűszálas vodkáról, helyi nevén Zubrowkáról. Ezt szemléztem meg, miközben azon mélázgattam, vegyek-e, már egészen kis mennyiségben is lehetett ugyanis kapni 5-6 zlotyiért. Végül letettem a vételről, mivel nem lett volna kinek ajándékozni.

Este a vacsora egy kis étteremben esett meg, ismét hagyományos és lengyel menü közül lehetett választani. A lengyel menüben azúttal gombaleves, és második fogásnak bigosz volt. A bigosz hasonlít a székelykáposztára, tejföl nélkül.

2009. október 23., péntek

A zsidó Krakkó


Tulajdonképpen két dolog volt, amiért ezt az utat választottam. Az egyik, amiért egyáltalán felmerült egy krakkói utazás gondolata, az az Auschwitz meglátgatásához kapcsolódó régi vágyam. A másik, amiért éppen erre az útra esett a választás a többi sok közül, az az volt, hogy ez az átlagosnál egy kicsivel (egy délutánnyival) több zsidó-vonatkozású programot kínált. Mert ahogy egy kedves barátom nemrégiben megállapította: zsidó-buzi vagyok. (Az olyan, mint az autóbuzi, csak zsidóban.) Sajnos ez így nem igaz, mert ahhoz nagyon keveset tudok a zsidó vallásról és szokásokról, mindenesetre érdekel, kicsivel jobban, mint sok más téma.

Szóval Wieliczkából visszatérve Krakkóba, sorra vettük a város zsidó vonatkozású helyeit, elsőként a Schindler-gyárnál kezdtük. Csak a buszból néztük meg, igazából semmi érdekeset nem lehetett látni, egy ipari negyed közepén álló fehér épületről van szó, az oldalán talán egy emléktáblával. Az idegenvezető ennek kapcsán kis színes történetet mesélt arról, hogy a háború után - már szegényen - hogyan adta el Oszkar Schindler a történet jogait bagóért. Talán kevesen tudják, hogy a filmet megelőzte egy könyv 1982 tájékán Thomas Keneally-től, melynek Schindler bárkája volt a címe (én is ezt olvastam előbb), s az eredeti lista volt az alapja. Az író azután eladta a dokumentumokat, amelyek alapján a film készült (1993-ban).

Ezután az egykori gettót néztük meg, ami Podgorze városrészen található, illetve annak maradványait. Megálltunk a Zsidó Hősök terén, ahonnan a deportálások történtek. A mienkkel ellentétben ezen a téren nem szobrok, hanem székek vannak. És hogy miért? A tér sarkán van egy kis patika, pontosabban egy múzeum, ami a háború idején patika volt (bizonyos Sas Patika), benne a patikussal. A patikus volt az egyetlen lengyel civil ember, aki beléphetett a gettó területére, a patika pedig átjáró a két - a normális és a gettó - világ között. Itt adták-vitték a híreket, s a patikus az ablakból mindent látott, ami a téren történt. Arról, aminek tanúja volt, a 70-es években könyvet jelentetett meg. Ebben leírta, hogy amikor a zsidókat elvitték, csak bőröndök és bútorok maradtak a téren - ennek emlékét őrzik a székek. A gettóból egyébként csak négy ház maradt meg a téren, illetve a falból is csak két kis darab, ezért amikor itt forgatták a Schindler listáját, akkor fel kellett építeni a gettó díszleteit.

Podgorzét ezután elhagytuk és a nem messze lévő Kazimiers, azaz a zsidó negyed felé vettük az irányt. A városrészt eredetileg az iparosok részére hozták létre a 14. században, zsidó jellegét akkor kezdte felölteni, amikor 1. János Albert ide telepítette őket. A huszadik század elejére már 65 ezer zsidó élt itt. Az egykori számtalan zsinagógából ma kettő működik: a Régi Zsinagóga, amely ma egy zsidó történeti múzeumnak ad otthont, illetve a Remuh Zsinagóga, ami Moses Isserles rabbiról kapta a nevét. A Remuh Zsinagógából közvetlenül nyílik a temető, ahova mi is besorjáztunk. A sírok tetejére köveket halmoznak a látogatók (mármint a sírok látogatói, nem a temetőé), és egy-két helyen papírcetliket, azaz üzeneteket is láttunk. A zsinagógát belülről is megnéztük, a turistákon kívül egy lélek sem tartózkodott benn. Állítólag ma 200 vallásos zsidót tartanak nyilván Krakkóban, a korábbi 65 ezer ember többsége elpusztult a túl közeli Auschwitzban. Barbara, az idegenvezető, aki egyébként lengyel, azt mondta, hogy gyerekkorában Kazimiers egy nem túl jóhírű, szegény negyed volt. Az elhurcolt zsidók üres lakásaiba ugyanis szegények költöztek, s csak mostanság kezd újra életre kelni ez a negyed. Ugyanebben a városrészben nemcsak zsidó, de keresztény templomok is vannak, meg is néztünk egyet, a Corpus Christi elnevezésűt. Krakkó (vagy Lengyelország) lakosságának egyébként több, mint kilencven százaléka keresztény, s nemcsak úgy tessék-lássék vagy névlegesen, hanem rendesen gyakorolják is a vallásukat.

A szombat esti vacsora egy zsidó étteremben történt, megint kétféle menü volt: az első szokványos csirkemenü, a másik viszont káposztaleves és sólet (én utóbbit ettem). Évike úgy vezette fel, hogy a világon a legfinomabb sóletet a Klauzál téren lehet enni - sajnos ezt még nem sikerült a mai napig sem ellenőriznem, de a jövőben majd erre is sort kell kerítenem.

Sóbálványok Wieliczkában


Három szállodában voltunk elszállásolva, kettő ezek közül Wielczkában volt, s a reggelit sem csak úgy egyszerűen, hanem két csoportban kellett megtenni. A reggeli finom, a szoba viszont kicsit hűvös volt - azt mondják, a lengyelek egyébként sem viszik túlzásba a fűtést. S hármunknak kicsit zsúfolt a szoba (pláne egy kissé szenilis szobatárssal, akivel a vicces eseteken túl kínos balesetek is megestek). Namindegy, nyolcra összekaptuk magunkat, és irány a szomszédos sóbánya.

Vannak, akik szeretik a számokat, úgyhogy: a sóbánya hétszintes, amiből mi hármat jártunk be, a harmadik szint 135 méteres mélységben van. Az első szintre 368 lépcsőn legyalogolva jutunk le, mindenki nyavalyog, pedig ezután még 3 órán át gyaloglunk kb. 3 km-t. A sóbányában nem szabad fotózni, vagyishogy külön fotójegyet kell hozzá venni. Mivel azonban tudtam, hogy a délutánt Krakkó zsidó negyedében, majd a Wawelben töltjük, inkább azokra tartogattam az erőforrást, a mélyben a sok villanófényes kép csak kimerítette volna azt - így tehát a sóbányát csak külsőleg örökítettem meg.

A sóbányában kabát-levetős meleg, kb. 15 fok volt. A só itt nem fehér, hanem piszkosszürke színű, s minden sóból volt: a szobrokon túl a padló és a falak is. Az idegenvezető bíztatott is mindenkit a falak nyalogatására (fúj!), persze, a szobrokat nem lehetett megkóstolni. Például a Kopernikusz-kamrában Kopernikusz hatalmas sószobrát sem, amit a csillagász születésének 500-éves évfordulójára állítottak, és ő maga is járt a bányában (persze nem az 500-éves évfordulón). Ezután sorra mentünk a kamrákon: Szent Antal kamra (ez amolyan kápolna-féleség benne Mária-szoborral), Janowice kamra (a gyűrűt átadó Szemérmes Boleszláv és Szent Kinga szobrával), a leégett kamra, ami a metánégetők munkáját mutatja be. Az egyik teremben volt egy kis kiállítás is berendezve arról, milyen eszközöket, állatokat használtak a bányászok a só kitermelésére, szállítására - itt láttam például a magyar kutyát. Ez egy csille, ami azért kapta a kutya nevet, mert amikor tolták, kutyához hasonlatos hangot adott ki. Meglátogattuk a Weimar-kamrát is, amely előtt Goethe szobra őrködik. A teremben hang- és fényjáték hallható-láthat a sókitermelés történetéről.

A sóbánya talán legnagyobb látványossága a Szent Kinga kápolna. Itt nemcsak a falak és a padló, hanem a csillár is sóból, átlátszó sókristályokból van. A "templomban" a falakon falbavésett só-képek, só-domborművek láthatók, ezek közül az Utolsó vacsora a legjelentősebb. A terem egyik felében 2. János Pál életnagyságúnál is nagyobb sószobra látható, a másik végén szabályos oltár van. A templomot a bányászok használták, és a benne lévő műalkotásokat sem "külső" művészek, hanem alkotói vénával rendelkező bányászok alkották.

Még érdemes szót ejteni a Pilsudski kamráról, amit víz árasztott el. A (sós) vízben felállították Nepomuki Szent János, a vízenjárók és vízbefúltak védőszentjének szobrát (azt ugyan nem értettem, a vízbefúltaknak már mivégre védőszent). Ugyanis a történet szerint ketten vízbefúltak ezen a helyen egy italos tutajozás alkalmával.

A bánya egyébként ma is működik, azaz termelik ki a sót belőle, amit a mellette lévő üzemben dolgoznak fel. A mélyben, azaz az alsóbb szinteken szanatórium is működik, ahol a légzési nehézségekkel küzdő és egyéb betegeket kezelik.

2009. október 22., csütörtök

Krakkó első látásra


Csütörtök hajnalban hatkor volt a tervezett indulás a Hősök teréről. Szerencsére ez közel van a helyhez, ahol lakom, így elegendő volt a négyórai ébredés is. Fellépve a buszra már rögtön egy parázs kis vitába botlottam: a leendő ülésszomszédommal veszekedtek a mellette lévő ülésről egy kis félreértés miatt. A csoportunk vezetője egy fiatal nő, Évike - a neve (mármint annak általam használt változata) már mutatja, hogy nem lopta be magát a szívembe. Évike az út elején elmondta az útvonalat, a megállókat, a megállásokra ütemezett időt. Azt is megtudtam, hogy ezen a hosszú hétvégén rekordmennyiségűen indultunk el Krakkóba - csak ettől az utazási irodától összesen három busznyian, s nekik is kihívás ennyi embert egyszerre koordinálni. "De hát, mit tehettünk volna, mondtuk volna az utolsó 50 jelentkezőnek, hogy nem tudjuk elfogadni a jelentkezést?" Így visszanézve azt mondom, igen, jobb lett volna, ha ezt teszik, és nem a pénzsóvárságuk vezérli őket. Nade, lássuk szépen sorjában az eseményeket.

A buszút meglehetősen egyhangú volt, a veszekedős házaspár még egy kisebb összetűzést követően átette székhelyét a másik buszba, úgyhogy alantas kis szórakozás nélkül maradtunk. Alvás, szolid bámészkodás (Szlovákiában Donovaly, Árva vára mellett haladtunk el), szendvicsevés, kis útikönyv-olvasás volt a program Krakkóig. A buszon elég vegyes volt a társaság, fiatal párocskák, középkorú házaspárok gyerekkel (valaki elhozta a kétéves csemetéjét is) vagy duettben, lány- és nőbarátok, illetve nők önállóan. Közben az is kiderült, kik lesznek majd este a szobatársaim - igen, így többesszámban, egy háromágyas szobán osztoztunk este. Egyikük az ülésszomszédom, Kati, másikuk pedig az előttünk ülő idősebb nő, Erzsi, aki az út során állandóan csomagolt valamit. Azt mondom, idősebb, pedig a két nő között mindössze három év a különbség, 67- és 70-évesek, de ég és föld. Kati, aki mellett ültem, egy választékos ízléssel felöltözött, teljesen normális és kifejezetten szórakoztató nő, foglalkozását tekintve restaurátor. Elég hamar megbarátkoztunk (az utazás végeztével telefonszámot és emailcímet kaptam), odavagyok az ilyen egyéniségért: küllemében a részletekre ügyelő, észrevétlenül elegáns, keveset beszélő, de ha megszólaló, akkor okos és találóan szórakoztató dolgokat mondó. Erzsi egy teljesen más karakter, kissé szenilis, amivel jó szórakozási felületet nyújtott szinte az egész busz közönségének.

Az odaút során elmondták a fakultatív programokat (azaz a wieliczkai sóbányát és Auschwitzot), illetve a vacsorákat, amikre ott rögtön jelentkezni is kellett annak, aki tervezte a részvételt, és persze mindezekért külön kellett fizetni. Én mindkét programot és mind a négy étkezést megrendeltem, utóbbi elég jól volt ugyanis összeválogatva, nagy arányban tipikus lengyel, illetve egyik este zsidó ételekkel.

Délután fél négy felé érkeztünk Krakkóba, s a Wawelnél, a Grodzka sétálóutca alján tettük le a buszt. Fülhallgatókat és ehhez tartozó készülékeket kaptunk, mind a három busznyian, és ezen keresztül hallgattuk az idegenvezetőt, aki magyarul beszélt. Elindultunk felfelé a Grodzka utcán, amit szobatársunk, aki nem bírta a neveket megjegyezni, Godzilla utcának nevezett el, mi viszot Városi vagy Fő utcának gyanítottunk inkább a grod előtagból. (Valójában a gród lengyelül erődöt jelent - úgyhogy valahol a Godzilla sem volt olyan nagy melléfogás.) Ügyelni kellett, hogy ne marajon le az ember bámészkodni és fotózkodni, mert bizonyos hatótávolságon kívül már nem lehetett hallani az idegenvezetést.

Elsőként a Szent Mária Magdaléna téren kötöttünk ki. Itt kívülről megtekintettük a Szent Péter és Pál templomot, kapujában az apostolokkal. Ezután kicsit letértünk a Grodzka utcáról, és elsétáltunk a Collegium Novum épületéhez. Majd e kis kerülő után eljutottunk a Főtérre, azaz a Rynek Glówny-ra. Itt körbejártuk az éppen (mindig) felújítás alatt álló Posztócsarnokot, ami mondani sem kell, hogy fontos piaci központ volt és jelenleg is az. A Főtéren van a Városháza tornya, magát a Városházát már lebontották, de a tornyát meghagyták, pincéje egykori kínzókamrából kellemesebb hellyé, borozóvá avanzsált. A torony lábánál az oldalára dőlve hever a Fekete Fej, ami eredetileg egy ideiglenes kiállítás része volt (mint nálunk a tehenek?), aztán ittmaradt és most egy tökéletes találkozási pont a téren. A Főtéren van még a román stílusú Szent Adalbert templom is, amire csak úgy a tér sarkáról vetettünk egy pillantást, miközben elbandukoltunk a Barbakán felé.

Tehát a Flórián tér felé vettük az irányt, az azonos nevű utcán át. Az utca falán (azaz a városfalon) mindenféle stílusú és elég vegyes színvonalú képek vannak közszemlére téve - eredetileg fiatal főiskolás festők állították ki és árulták itt képeiket, ma viszont már nemcsak ők teszik ezt. Szóval kijutottunk a Flórián-kapuhoz, illetve a Barbakánhoz, ahol az idegenvezető beszélt a város szerkezetéről. Krakkót eredetileg négyszög-alakúnak tervezték párhuzamos utcákkal, de mivel már voltak e helyen más települések, ezért ezt nem sikerült tökéletesen kivitelezni - inkább csepp-alakja lett a belvárosnak. Egyébként Krakkó, a Visztula két partján fekszik és sokáig - pontosan 1609-ig - egyben fővárosa is volt az országnak. Fallal építették körbe, aminek egyik megmaradt szelete a Flórián-kapu, bástyája a Barbakán. A fal helyére parkot telepítettek körbe - ez a Planty.

Ezután visszementünk a Főtérre, és ott megálltunk a Szent Mária bazilika előtt. A templomnak két tornya van, amelyek nem egyformák, s a legenda szerint a különbözőség oka, hogy két testvér egymással vetélkedve építtette őket. a templom egyik tornyából minden órában harsonán szól a hejnal - ami a mi hajnal szavunkhoz kapcsolható, ugyanis katonai ébresztőt jelent. Miután meghallgattunk egy ilyen harsonaszolót, bementünk a templomba is. Belül nagyon gazdag díszítésű a templom, fényképezni nem, vagyis csak külön díj ellenében szabad. A főoltárnak külön története van: egy nürnbergi mester faragta ki, s mivel nagyon tetszetős foltárrá sikeredett, a lengyelek féltették is az idegen kezektől. Így a világháború alatt az oltárt becsukták, és biztosnak vélt helyre rejtették. A hely azonban nem bizonyult eléggé titkosnak, a németek ugyanis rátaláltak és kell-e mondanom, hogy magukkal vitték. Hogy, hogy nem, évekkel a háború után egy lengyel elindult a nagyvilágba és megtalálta az oltárt "szülőföldjén", Nürnbergben. Nem tudom, mégis mit gondoltak a németek; szép dolog a lopott holmi, csak kár, hogy nem lehet utána mutogatni. Ily módon értelmetlen barbárság kimozdítani természetes környezetéből.

A Szent Mária bazilika után befejeztük a közös programot, és kaptunk egy órányi szabadidőt a vacsoráig. Én ezalatt kicsit jobban megszemléltem a Főteret, belülről is megnéztem a Posztócsarnokot. Amit egyébként Fosztócsarnoknak is hívnak, nekem az itthoni Csarnok jut róla eszembe, de azzal ellentétben itt ékszereket és faragott dolgokat lehet vásárolni, a virág- és egyébpiac kint van a téren. Az eladók eléggé unottak, nem akarnak mindenáron segíteni. Ezután még útba ejtettem az Adam Mickiewicz emlékművet és a Városháza tornyának bejáratánál lustálkodó oroszlánokat. Miután kicsit hűvösre kezdett fordulni az idő, behúzódtam egy könyvesboltba néhány ajándékot kiválasztani. Érdekes módon, bár az elmúlt évben hivatalosan jelentősen csökkent szeretteim száma, valahogy az ajándékválasztás ugyanannyi időt vesz igénybe.

A vacsora a Főtérnél levő Sioux nevű étteremben volt. Két menü közül lehetett választani: egy lengyelebből és egy átlagosból. A lengyelben a zsurek levest pisztráng követte, a normálban pedig csirke. A zsurek kovászból, krumpliból kis hússal, tésztával készült finom savanykás leves - a hidegben jólesett. A pisztráng pedig pisztráng, a hozzáadott reszelt céklával és káposztával, Táncor sörrel finom vacsi. Asztaltársaim két korombeli pár volt, nagyrészt a csirkét választották Fantával. Az étterem mosdója igazán különleges, istállójellegű volt - persze nem funkciójában, mert az tökéletes volt, hanem kivitelezésében. Az étterem egyébként mindenféle bőrökkel és bőrre festett képpel volt tele, de azt hiszem, ezek közül is a felszolgáló-lányon lévő tehénmintás mellényke vitte a prímet.

2009. október 10., szombat

Lackfi János: Billentyűk


Te odalenn zongorázol
én verset írok idefenn
hogyha egymáshoz közelednénk
gyermekeink közénk pörögnek
a te szoknyádba kapaszkodnak
az én ingembe akaszkodnak
kik öleléseinkből lettek
meghiúsítják ölelésünk
mire este lesz elaludtál
mikor reggel lesz én még alszom
majd beleöljük billentyűkbe
Te odalenn a zongoránál
én idefenn számítógépnél
amit elmondanánk egymásnak
egyetlen nagy ölelkezésben.

Lovasi András előadásában a youtube-on itt.

Kafka: Az átváltozás - Abe Kóbó: A negyedik jégkorszak


Hát, ez is egy olyan könyv, ami tipikusan azt példázza, hogy én mindig "rossz" oldalra állok. Ezzel először Kafka Átváltozásánál szembesültem. Az Átváltozásból rádióban hallottam először részleteket felolvasni még iskolás koromban egy vasárnapi ebéd közben. Elképzeltem, hogy milyen érzés lehet egy reggel arra ébredni, hogy bogárrá változott az ember - brr, nem, ez nem jó, az ember utána egy csomó dolgot nem tud csinálni, amit korábban. Azután a gimnáziumban, mire kötelezően beszéltünk róla az irodalomórán, már elolvastam a könyvet is. Emlékszem, iszonyúan sajnáltam Gregort, aki bogárrá változott egy reggelre, és a szülei innentől kezdve nem szerették, ami - továbbá a leírt előzmények - már biztossá tették, hogy sosem szerették őt. Testvérével együtt kihasználták, élősködtek rajta korábban, majd amikor "bogár lett", kellemetlenné vált számukra, és a végén, ha jól emlékszem meg is szabadultak tőle. Emlékszem, hogy a rádióban és a fordításban is a bogár szót használták!

Aztán megdöbbenve szembesültem az irodalomórán a tanár által elénk tárt kötelező "értelmezéssel": Gregor egy féreg volt, egész életében úgy élt, mint egy féreg (nem voltak saját vágyai, mindig szolgalelkűen teljesítette környezete kívánalmait, a sajátjait alárendelve mindezeknek), törvényszerű hát, hogy egy nap testi valójában is féreggé vált.

Mi van? Én hüledeztem, hogy mi a fenéről beszélnek, én ezt a féreg-motívumot fel sem fedeztem a könyvben. Talán a bogár lehet a kulcsszó: a bogár számomra egy rokonszenves állat, mondjuk egy szentjános-bogár vagy egy kis fekete-fényes páncélos bogár képzetét kelti bennem. Féreg? Én akkor még nem láttam soha csótányt, az irodalomtanárom viszont valószínűleg igen, és ő ezzel azonosította Gregort. De a csótány nem bogár! (Nem? És a svábbogár?) Szóval én a mai napig nem tudtam elfogadni el ezt a magyarázatot, számomra Gregor még mindig egy sajnálatra méltó Ember volt, aki életét eltaposva fejezte be. És ez nem kecsegtet túl sok jóval.

Aztán persze van a tékozló fiú története, ami szintén előkerült irodalomórán. És egy csomó bibliai történet, ahol nem tudtam elfogadni a magyarázatokat, illetve nagyon is jól megértettem ezeket az alantasnak bélyegzett érzelmeket és motivációkat: Káin és Ábel, Ábrahám és Izsák. Számomra ezek a történetek csak azt mutatják, hogy a bennük élő Isten játszadozik "hőseivel", próbára teszi őket - ugyan mivégre? Miért kéne Ábrahámnak jobban szeretnie és valóságosabbnak elfogadnia egy hangot, mint a saját fiát? Persze ma már azt is gondolom, hogy ez a mostani valóság nem feltétlenül "A" valóság. Azaz lehet, hogy ez csak egy álom, egy szerep, amit az ember levet, ha belép az igazi valóság kapuján. És felölt egy másikat, amikor újra kilép onnan.

Aztán milyen módszer az, hogy Isten az egyik gyerek áldozatát elfogadja, a másikét sohasem? Ez is csak azt mutatja, hogy játszadozik. Én egyáltalán nem csodálkoztam, hogy Káin gyilkossá vált, nagyonis megértettem a féltékenységét. Bár ez csak az első, "állati" reakció, ma már azt hiszem, jobban tette volna, ha lehiggad, végiggondolja a dolgokat, és valami frappánsabbat eszel ki.

A tékozló fiú.. hát ez is egy féltékenységes sztori: "Hol voltál te, amíg én keményen dolgoztam? Szórakoztál. Most hazajössz és apám mindent eléd tesz? Aztán újra elmész? Szórakozni?" Ezt csak kicsit értem, de a megértésem most is az otthonmaradott testvéré. Ezekkel a történetekkel az a bajom, hogy mindig csak egy szemszögből mutatja a dolgokat - a kutya sem tudja, mit gondolt Ábel, Izsák vagy a hazatérő fiú. Lehet, hogy kiderülne, hogy Izsák egy idegesítő kisgyerek volt, akitől megnyugvás megszabadulni, a hazatérő fiú eddig keményen dolgozott egy hajón, Ábel pedig értelmi fogyatékos volt, akire méltatlan dolog féltékenynek lenni.

Szóval mindig a rossz oldalon voksolok, ahogy Woody Allen mondja: "mindenki beleszeretett Hófehérkébe, én azonnal beleestem a gonosz hercegnőbe". Ez A negyedik jágkorszak is ilyen volt. (A hosszú bevezetés után csak eljutottunk a mondandó céljához!) Dióhéjban a történet, hogy Kacumi professzor és jobbkeze, Joriki kollégáik segítségével megépítenek egy jövendőmondó számítógépet Japánban. Aztán a kollégák, élükön Jorikival külön "vállalkozásba" kezdenek - ez csak a könyv végén derül ki egyértelműen -, Kacumi háta mögött. A lényeg az, hogy Kacumi számára a valóság az, hogy felsőbb körök nem engedélyezik a gép használatát, ezért ő azt elég korlátozottan is használja a történetben. A kollégák azonban a háttérben már bírnak információkkal a Föld jövőjéről és Kacumi gondolatmenetének, lehetséges reakcióinak kifürkészésére is használják a gépet. A Föld jövőjét illetően: egy irdatlan szökőárnak köszönhetően a Föld felszínt víz fogja borítani, s az emberiség csak úgy tud fennmaradni, ha kopoltyús embereket fejlesztenek ki terhesség-megszakításon "átesett" (azaz "felesleges") embriókból. (A sors furcsa fintora, hogy Kacumi és felesége is elvetették a fiúkat.) Szóval több kaland után a kollégák Kacumi elé tárják, hogy a számítógép szerint ő az új rendet elfogadni képtelen lesz, reakciói veszélyeztetik a terveket, ezért meg kell tőle szabadulni. Persze idáig több esemény után jutunk el, amelyek során a kollégák meggyőződhettek róla, hogy a gép állításai helytállóak Kacumi konzervatív reakcióit illetően. A fülszöveg és a szerző által írt előszó azt írja, hogy a professzornak azért kell (megérdemelten!) súlyos árat fizetnie, mert nem tudja elfogadni, hogy a változás bekövetkezhet ugrásszerűen, anélkül, hogy jelei a jelenben láthatóak lennének.

Hát, itt megint fennakadtam. Számítógépes modellekkel foglalkozom és ennek köszönhetően ismerem azt a fogalmat, hogy BIZONYTALANSÁG. Nem tudom a modellt úgy elfogadni, mint a valóság tökéletes mását, előrejelzését, mint "A" valóságot. A modell SOHA nem tökéletes, ebben a futurisztikus esetben is olyan rendszert ír le, aminek jövőbeli állapota nagyban függ a kezdeti feltételektől - márpedig a kezdeti feltétel SOHA nem pontos. Ezt még egy science-fictionben sem tudom elfogadni! Szerintem a fizika törvényei a tudományos fantasztikumban is érvényesnek kell maradniuk! Szóval az, hogy fel sem merül a könyvben, hogy a jövendőmondó számítógép előrejelzése csak egy valóságot jelenít meg a sok lehetséges közül, számomra elfogadhatatlan. (Jóllehet, az ugrásszerű változások jelenségét ismerem tanulmányaimból, azaz az ilyesmi nem kizárt.)

2009. október 6., kedd

Utazás olvasójeggyel


Két könyvet is elolvastam az elmúlt héten Kis Antóniától: az Álmok délutánját illetve Stonehenge-i feliratokat. Az előbbi egy novellafűzér volt, utóbbi egy regény.

Nem is igazán tudtam eddig, hogyan kell novelláskötetet olvasni. A regény, az egyszerű: az ember lánya nekikezd egy estén, amikor több ideje van és csak olvassa-olvassa nagy kortyokban, amíg a végéhez nem ér. A novellában viszont nem a történet folyama ragadja el az embert, ezek rövid, velős, vázlatos mini-történetek. Egy kötetben általában ritkán-lazán vannak kapcsolatban egymással, ezért nem lehet őket olyan lendülettel és egyhuzamban olvasni, mint a regényt - be kell osztani. Viszont ha ezt betartva csak 2-3 novellát olvasunk el egyszerre, akkor hamar, akár fél óra alatt "végzünk". Ezzel viszont elvész az olvasásnak az az élménye, ami a hosszú történetek esetében megadatik: az, amitől úgy érezzük, hogy "benne" vagyunk egy történetben, magával ragad a cselekmény, azaz amitől mindmáig a könyv (a regény) a legjobb legális tudatmódosító szer!

Szóval a novellákat közelekedési eszközökön kell olvasni, illetve postán sorbanálláskor. Reggel és este, amikor fél-egy órát utazunk a munkába buszon, trolin, villamoson. Ez az idő pont arra elég, hogy azt az 1-2 novellát "legyűrjük", és megemésszük.

De nézzük a konkrét könyveket! Bevallom hősiesen az Álmok délutánját nem élveztem, sőt sokszor nem szerettem. Pedig jó kis történetek voltak, néha humorral. De mindegyikben ott volt valami szomorúság.. a végén csak kibukott mindig.. A fülszöveg jól írja, hogy csupa-csupa hiányérzet, amiről szólnak a történetek, például a nő, aki szerelmes levélkéket talál minden nap a postaládájában, és azt hiszi (azt szeretné), hogy a férje írja ezeket. És a körülmények, gondolatok, érzések nagyon is reális leírása - tulajdonképpen ez az, amiért kicsit "kellemetlenek" ezek, hogy annyira "igazi" ez a szomorúság és hiány. Tehát Bächer a könyv hátoldalán írott mondatában fején találja a szöget: "ha az élet érdekes és értékes, akkor Kis Antónia prózája is az" - érdekes és értékes, csak az ember nehéz szívvel olvassa. Kunderával vagyok így: olvasom, de nem "szeretem" a könyveit.

A Stonehenge-i feliratok viszont egy gyönyörű regény, pedig nem is happy ending-es. Szóval ez egy szerelmi történet, abból is szép fajta. A (kb. 50-es) macskaarcú Gabriella és a (kb. 40-es) szép Mihály valószerűtlenül szép szerelmének kialakulását és mindennapi létezését "éljük". Ebben a szerelemben a hétköznapokon is imádják egymást, egymás közelségét az alanyok, s szeretettel és elfogadással közelednek mindenhez, amit a másik szeret. A tíz évvel ezelőtti vágyálmaimat és a ideáljaimat láttam viszont a regényben, amikor azt gondoltam, csak így érdemes élni az életet. Most látom, hogy másnak a fejében is ez a kép él a szerelemről.

"SZERELEM, SZERELEM, SZERELEM, köpni kell!" (A.E. Bizottság, itt meghallgatható).

2009. szeptember 2., szerda

Vasárnap délután a Szépművészetiben


A vasárnap délutánt a Szépművészeti Múzeumban töltöttem, a Turner és Itália, illetve A Szentföld öröksége című exhibiciókon.

Turner érdekes figura volt ezzel az Itália-imádatával. Évekig úgy festett itáliai tájakat, hogy soha életében nem járt ott, mások útleírásai és képei alapján alkotta meg az első ilyen témájú festményeit a borongós Angliában. Érdekes, hogy a festők ábrázolásmódjára, de leginkább a színeire milyen hatással van az, hogy hol festenek. Pedig logikus, hogy teljesen mas képek születnek egy gyakorta ködös-esős Albionban, és mások a napsütéses mediterrán országokban. Van Gogh életrajzában is írták, hogy megváltozott a színkezelése miután kimozdult Hollandiából (például mennyire komor a Krumplievők és milyen színes a Hollók a gabonaföldek felett, pedig ez már állítólag a halálról szól), illetve Gauguin barbizoni képei is nagyon jellegzetesek.

Szóval Turner sokáig csak a mások szeme által megszűrt módon festette a maga drága Itáliáját, majd ezt a fény- és színtechnikát átvitte a hazai tájfestészetébe is - azaz angliai tájakat festett olasz, tehát napfürdette stílusban - a szürke, zöld, barna árnyalatait felváltotta a sárga sokféle változatával.

Azután persze Turner is eljutott Itáliába, "Turner megpillantja Itáliát" - ezzel a címmel illeték ezt a korszakát a Szépművészetiben. Olaszországi utazásai során azonban esze ágában sem volt festeni, nem pazarolta erre a drága időt, hanem a kis jegyzetfüzetébe ceruza-vázlatokat és jegyzeteket készített egy-egy témához, amelyeket hazaérkezése után dolgozott ki. Az is érdekes, hogy milyen agyszerkezete lehetett, hogy a táj és épületek elrendeződésén túl fényekre, színekre, árnyékokra emlékezett - ráadásul nem is egy-két képről van itt szó, hanem tíz-húszról.

Számtalan olyan képe is volt, aminek csak egy része volt befejezve, mondjuk a tájkép középső vízszintes vonala, azaz a horizont, a kép többi részén pedig a ceruzával meghúzott vázlat látható. Turnert egyébként kortársai viccesen over-Turner-nek (azaz felforgatónak) is nevezték - persze csak miután már nevet szerzett magának és érdemes volt attól tartani, hogy hatással lehet a fiatal festőnemzedékre.

Volt Turnernek egy Velence-sorozata is, amiben fokozatosan nyilvánult meg a fényőrülete. A képek témája zömmel a napfényben fürdő Velence, többféle variációban, az egyiken gyakorlatilag Velencét már nem is lehet kivenni, csak a fehér szín különböző árnyalatait - nekem nagyon tetszett.

Amúgy szerintem a legeslegjobb a képe A Temeraire hadihajó utolsó útja a Temzén napnyugtakor. Ezt még iskolás koromban láttam egy lexikonban és igencsak megragadott - viszont nem szerepelt a kiálltáson, de most idetettem a blogra képnek.

Ha már a tetszésnél tartunk, el kell mondjam, hogy a Szépművészetiben található múzeumbolt készlete pocsék, katasztrofális, egyszerűen felháborító. Azt sejtettem, hogy nem pont azokból a képekből lesz nyomtatott képeslap, ami nekem tetszett - na de az azért túlzás, hogy erre a remek kiállításra egyetlen képeslap készült. Ugyanakkor a múzeumbolt tele van a régebbi kiállítások anyagaival (pl. a nyár eleji Mucha-ajándékokkal vagy a sok évvel ezelőtti impresszionistákkal), aminek már semmi keresnivalója nem lenne a múzeumban.

2009. augusztus 9., vasárnap

Piac és piac


Életemnek volt egy korszaka, amikor a 11. kerületben laktunk - vagy hat-hét évig -, akkor a Fehérvári úti piac volt a favorit. Ugyan a Bartók Béla úttól nem nehéz eljutni az egykori Tolbuchinra sem, ami nagyon szép, impozáns és nyüzsgő, oda mégis ritkán mentem: valahogy túl nagy volt, nem tudtam "belakni", megismerni, nem éreztem otthon magam benne.

Az igazi kötődések mégsem a Fehérvári úton alakultak ki, hanem a Lehel piacon, ahova mintegy három éve járok, s jártam abban az időszakomban is, amikor az evéssel alig foglalkoztam. Egyszer egy barátommal a piacon beszéltünk meg találkozót, azzal a céllal, hogy összekötjük a kellemest a hasznossal, azaz a bevásárlást a találkozóval. Férfiként irányítani akarta az események menetét, konkréten megkérdezte mit veszünk és mivel kezdünk (mindig tojással), s a válasz hallatán megcélozta az első tojásost. Mondtam, hogy az nem úgy van, az pontosan megvan, hogy azt a hat tojást, amire nekem szükségem van egy héten, melyik árusnál veszem meg, és nem csak úgy odarohanunk egy találomra kiválasztott helyre és kérünk hat tojást. Megdöbbent, de nem adta fel, jó, akkor melyik tojásoshoz megyünk, majd ő kikéri a tojásokat... A következő mérkőzés a tojástartóról szólt, nem, nem szoktunk a bácsinál zacskóért vagy összehajtott tojástálcáért kuncsorogni, hanem az otthonról hozott tojástartóba kérjük tojásokat. Érdekes élmény volt így vásárolni... mindenesetre azt hiszem, erre többet nem fog sor kerülni..

Miért jó a piac?

Fővám téri piacA piac azért is jó, mert megtanít dönteni. Választani kell gömbölyű és hosszúkás, koktél és óriás, édes és savanyú, olcsó és drága, magyar és külföldi paradicsom között. És akkor ez még csak a paradicsom, ekkor még nem beszéltünk a paprikáról, a tojásról (bizony, a tojások csak látszólag egyformák, valójában nincs két egyforma közöttük!), a hagymáról, a gyümölcsökről, a tejről a macskának, a tejről az embernek, a sajtról, a mézről, a húsról, a savanyúságról, a virágokról, a süteményről, a ... mindarról a sok-sok finomságról, amit az ember a piacon megláthat és megkívánhat.

De dönteni kell az embernek, melyiket vegye meg. Nem lehet ugyanis minden a miénk!

Én jóideje a Lehel piacra járok dönteni.

2009. július 31., péntek

Duma délután


Ebédelés a panzió éttermében. Sikerült leülnöm egy olyan asztal mellé, ahol két kisgyerek visongott és hangoskodott, s egy anyuka küzdött velük. Az ebéd vége felé feltűnt Apa is: Kőhalmi Zoltán :-) Hát, így mindjárt más: látni Anyát, aki kocsit hajt és azzal szerez örömet magának, hogy stikában rosszul parkoló nőtársain kárörvendezik, látni a fiút, aki Apát reggel azzal ébreszti, hogy szemenlövi a müzlis dobozban lévő szuperpajzzsal, s látni a kislányt, akivel Apu négy napot volt egyedül és ekkor moziba is mentek, hogy a gyerek tudja: "Apával jó!".

Igazán délután kettő felé kezd megélénkülni a helység, egyre több ember jön, betévednek a várba, a templomokba. Én is a Zichy-kastély felé veszem az irányt, kísérletem viszont kudarcba fullad, ugyanis a kastély kapuit zárva tartják.

Ekkor a Szent István templom felé veszem az utam, ahol ismét belefutok egy iskolás csoportba, így éppen elcsípem, hogy mit kell tudni a templomról: román-gótikus-barokk emlékmű, azaz időrendben, román stílusban épült a Vezsenyiek idejében, majd Kinizsi némi gótikus beütéssel átépíttette, s végül a Zichy-korban kapott egy kis barokk színt is pl. a tornyában, illetve a fából készült és barokk létére nem aranyozott oltárdíszében.

A vázsonyi körülnézés utolsó állomása az erdőben, a kék jelzés mentén található Pálos kolostor, vagyis annak romjai. A kolostort Kinizsi éptíttette a kenyérmezei csata után, s a szomszédos faluban lakó tálodi szerzeteket is ideköltözette. A kolostor pályafutása végül 1552-ben ér véget, amikoris felrobbantják azt elkerülendő, hogy a törökök "elfoglalják". Ez nem is történt meg.

Este van, este van, s megint duma, ezúttal valódi és nem Rádiókabaré, azaz a fellépők csak felállnak a színpadra (stand up) és beszélnek. Négyen voltak, megint volt Trabarna, és a hab a tortán: Kőhalmi Zoltán. A műsor ismét sokági eltartott, s utána megint volt humorista-simogató. Ezúttal azonban én is jelentkeztem a "fényképemért": Kőhalmi Zoltánnal készült a sztárfotó, aki végtelenül kedves volt, s tessék elképzelni, megismert az ebédelésből!

Hát, ezzel zárultak az én dumavölgyi kalandjaim.

Vázsony két poén között


Reggel, ébredés először reggel hatkor, de azután ellenállok a kísérétsnek, így végül nyolckor. Pedig a faluban még ekkor sincsen nagy élet.

Reggeli (vásárlás a közeli kis boltban, ahol kérni kell a dolgokat) után irány a vár, ami 9-kor "nyit". Még csak egy-két kósza család lézeng itt, kb. fél tízkor esik be egy nagyobb, iskolásnak látszó csoport.

A vár tulajdonképpen egy kőhalom most, amelyet a Vezsely család épített a 14. században, Kinizsi a család kihalása után kaptam meg Mátyástól, s 22 évig tulajdonolta. A híres torony, amit az egykori váras csokiról oly jól ismerünk, a lakótorony, az egyetlen, ami az elmúlt évszázadokban nem dőlt romba. Az összes többi hozzávalót - úgymint palota, várárok, figyelő - rekonstruálni kellett, amit az 50-es években kezdtek meg. (Mára a rekonstrukciót állítólag befejezték - hát nem tudom, lehet, hogy csak elfogyott a kő, mert a régi képeken jobban nézett ki.)

A torony falai alul még 2,5 méter vastagok, felfelé haladva viszont már fogyni látszott az anyag, mert itt egyméteres a falvastagság. A toronyba szűk csigalépcsőn lehet felkapaszkodni, és szép kilátás nyílik szerteszét (pl. az alant elterülő Dumasátorra!). Az épület egyébként nem a dombtetőn áll, hanem kicsit lejjebb, aminek két oka van: egyrészt, mert így közelről tudták felügyelni a "stratégiailag fontos kereskedelmi útvonalakat", másrészt mert a fennsíkon nehéz lenne vízhez jutni - a várban viszont forrás is van, amiből jelenleg a virágokat locsolják. A leírásban külön felhívták a figyelmet egy gótikus árnyékszékre is - hmmm... a gótikáról más elképzeléseim voltak.

Miután a várbelépő kombinálható a szabadtéri Néprajzi Múzeum belépőjével, ezért a városnézés második stációja itt volt. Itt sok érdekeset lehetett látni, de az igazán "felvillanyozó" dolgokat a várral szemközti Postamúzeum tartogatta. A múzeum két részből, a postai és a távközlési részből állt. A postai részben végigkövethető a K.u.K., majd királyi posta története, pl. megtudtam, hogy a házhoz való kézbesítés 1850-től jött divatba, és a postások kereplőkkel zörögtek, hogy beengedjék őket (akkor még nem volt csengő). Viszontláttam gyerekkorom kastélyos bélyegeit, amikor még bőven tíz forint alatt elment egy levél - rájöttem, hogy a hetven- és a százforintos bélyeghez még sosem volt szerencsém, pedig azokat a kastélyokat ismertem egyedül. Sokkal izgisebb volt a telefónia-terem, itt ugyanis összekötött telefonközpontokkal (Weiner elvtárssal szeretnék beszélni!), telefonokkal és telexekkel lehetett szórakozni. Szerencsére volt néhány gyereklátogató, úgyhogy nekik köszönhetően sokmindent láthattam működés közben.