2010. január 22., péntek

Kockavető


Erre a könyvre "rávetettem" magam úgy egy évvel ezelőtt. Miért? Azt hiszem, azért, mert jóval-jóval szolidabb formában magam is "kockázom": évekkel ezelőtt megragadt a fejemben, ahogy egy vitás kérdésben egy kollégám azt javasolta: "Hát, dobjatok fel egy pénzérmét és döntsön az!". Akkor ebből nem lett semmi, de később, otthon előhalásztam egy dobókockát, és elkezdtem próbálgatni. Aztán rászoktam, s ha nem tudtam dönteni valamiben, akkor opciókat gyártottam, dobtam, és aszerint cselekedtem, ami kijött. De aztán a kockát lecseréltem egy sokkal prózaibb metódusra, két oknál fogva: 1. nem dobálhatok nyilvánosan dobókockát, ahányszor nem tudok dönteni, 2. legtöbbször nincs hat opcióm, csak kettő - igen és nem (az én problémáim már csak ilyen egyszerűek). Úgyhogy ma attól függően, hol vagyok, két módszerem van: vagy egy számítógép date parancsát használom erre a célra vagy pedig a karórámat, s mindig ugyanazokat az opciókat használom.

Maradva a kockánál, mik a "szabályok"? Nincs szabály, vagyis az egyetlen az magától értetődik: az ember kövesse a kocka által kiválasztott opciót - ellenkező esetben csak időfecsérlés dobálózni. Persze az is lehet hasznos, ha az ember adott esetben nem követi a kockáját: például ha fanyalog az eredmény láttán, akkor kiderülhet, hogy valójában már volt egy prekoncepciója a dobás előtt. Tévedés ne essék, itt nem arról van szó, hogy a kocka amolyan Isten keze, ami engem terelget utamon. Nem, nem! Ez csupán szeszélyes véletlen, éppen ezért a magam részéről a nagyobb horderejű döntéseimet inkább "hagyományos", földhözragadt módon hozom, de arra jó ez, hogy gyorsan eldöntsünk olyan nem létfontosságú kérdéseket, melyek kigondolásával egyébként sok időt eltökölnénk.

Na, de mi van a könyvvel? Hát, a könyv ennél sokkal "durvább"! Luke Reinhardt álnéven írt önéletrajzi regénye ez, aki egy szép napon szintén rátalált a kocka nyújtotta lehetőségre. Pszichológus lévén azonban ennél jóval messzebbre ment: elméletet és terápiát is gyártott a kockázáshoz. A lényege, hogy a belénk rögzült szokásaink és egyebek révén állandóan meg akarunk felelni, és ebben a megfelelési kényszerben egyetlen egyéniséget engedtünk kifejlődni magunkban, holott ha elrugaszkodunk begyökeresedett szerepeinktől, mennyi minden lehet belőlünk. És a "mennyi minden" itt elképesztően széles palettát takar: akár az aznapi hangulatunkat is megválaszthatjuk a kocka segítségével, de bűnt is elkövethetünk - okosan vagy kevésbé okosan az előregyártott opciók szerint -, családapák lehetünk vagy éppen házasságszédelgő csavargók, gazdasági döntést hozhatunk. Mindent megtehetünk, ha elég bátrak vagyunk megjelölni opciónak és utána követni a döntést, a lehetőségek száma egy-két-három kockával hatalmasra növelhető. Ily módon tökéletesen megszabadulhatunk egyéniségünktől, oly terhes megfelelési kényszerünktől és teljesen szabadok lehetünk. Fontos szabály viszont, hogy itt nem csupán élvezetes dolgokat gyűjtünk össze és azok közül választunk, hanem kellemetlen dolgoknak is kell ugyanolyan arányban lennie a listán. Reinhardt Kockaközpontot hozott létre, de nemcsak okította módszerét, hanem saját magán is alkalmazta: a könyv elején még gyermekes családapaként látjuk, a könyv végére már nagyon sok minden történt vele.

Bár személy szerint brilliánsnak tartom az elméletet és a gyakorlatot, azért nem lettem a tanok követője. Az még ugyan vonzó, hogy az aznapi hangulatomat kocka segítségével határozzam meg reggelente, hiszen ahogy Mark Haddon autizmus peremén mozgó gyerekhőse mondta A kutya különös esete az éjszakában című regényben: az emberek (mármint a normális emberek) szokatlan dolgoktól teszik függővé aznapi hangulatukat, nála ezt miért ne dönthetné el az, hogy hány piros autót számol meg az iskolába menet? Teljesen igaza van, és miért ne dönthetne a dobókocka? Mindazonáltal a szeretteimhez és az egyéniségemhez valami oknál fogva mégis ragaszkodom, nem akarom ilyen küzdelmes munkával "kockára tenni" őket (bár látom már, mindez nem valami nagy fantáziára vall részemről). Persze ettől az elmélet továbbra is érdekel, s most, hogy a Szputnyik társulat Bodó Viktor vezetésével feldolgozta a nagybecsű művet, nagyon kíváncsian várom, hogy megnézhessem.

2010. január 21., csütörtök

Zöld hentesek


Ebben a filmben senki nem normális, de ezt amolyan dán (vagy inkább dán filmes) módra hozza mindenki. A történet egy újonnan nyíló hentesüzlet és két hentes-srác körül bonyolódik meglehetősen groteszkül. Svend és Bjarne megunják a kulimunkát a város jól menő húsboltjában, és egy szép napon saját üzletet nyitnak. Ahol viszont nem tolonganak a vevők. Miért, hiszen minden csillog-villog és zöld? Valószínűleg "Nyirkos" Svend nem nyeri meg az emberek szívét, mert őt soha nem szerették. Nos, egy véletlen folytán fordul a kocka - Svend egyik este tudtán kívül bezár egy villanyszerelőt a fagyasztószobába, aki reggelre kifagy a húsok között. Amikor másnap reggel Svend felfedezi a történteket, kiderül, hogy rosszul bírja a stresszt és "kínjában" olyat tesz... Mire Bjarne reggel beér a boltba, Svend már eladott egy darabot (egy filézett combot) a husiból, amit előtte be is pácolt kicsit.. S láss csodát, a "pipihusi" ízlik az első delikvenseknek. Több se kell, a városban elterjed, milyen fincsi Svend és társa husija, és az emberek rákapnak... az emberhúsra... Svend pedig nem tud lemondani arról az érzésről, hogy szeretik és körülrajongják.. Mi kerekedik ki ebből? Hát, a szereplők számukat tekintve kissé megfogyatkoznak a film végére - kár, mert némelyik elég szimpi volt, például Házas Hans. De azért ezen kívül is van itt még néhány apróbb csavar, amik teljessé teszik a történetet.

Nagyszerű a film, igazi idétlen, éjfekete dán humor. Sok színész ismerős az Ádám almáiból (nem véletlen, hiszen ugyanúgy Anders Thomas Jensen jegyzi a forgatókönyvet), Svendet például Mads Mikkelsen alakítja klasszul. Amilyen jóképű volt az Esküvő utánban, kimért és szomorú a Prágai történetben és állhatatos az Ádám almáiban, most olyan tenyérbemászó és idegesítő lett Nyirkos Svendként. Jelenlegi kimértségében és akasztófahumorában ("Több tiszteletet!") egyébként kicsit emlékeztet az Adam Ivanjára.

Tanulság? Egyik: most kis fenntartásom támadt a hentesüzletekkel szemben. Másik: mint a film végén kiderül, nem az emberhús miatt kaptak rá Svend boltjára a húsimádók. Hanem miért? Nem lövöm le a poént.

2010. január 13., szerda

Sherlock


Ez film! Igazi Guy Ritchie filmről van szó: hálás alapsztori és szerepek, ezekben nagyszerű színészek + egy tehetséges és eredeti rendező. Az alaptörténet Arthur Conan Doyle Sherlock Holmes-a, ezzel a választással nagyon már nem lehet melléfogni. A figurák a rendező szerint minden eddiginél közelebb állnak az író által papírba álmodott hősökhöz: itt egy bunyózó, hús-vér ember Sherlockot látunk Robert Downey jr. alakításában, egy általam oly régóta várt EGYENRANGÚ (igen! igen!) Watsont Jude Law személyében, (aki végre nem "Sherlock Holmes hű kutyája") és a visszafogott, kis szerelmi szál is erőre kap Irene Adler, illetve az őt megelevenítő Rachel McAdams (akiért Az időutazó felesége óta odavagyok) megjelenésével.

A történet egyébként egy önmagát Gonosznak hirdető alak cseppet sem ártatlan gaztetteiről szól, akinek misztikus szemfényvesztéseiről azonban kiderül, hogy csak egy gonosz (így, kisbetűvel) bűvész csalásai. Megkapjuk azokat az elemeket, amiket annyira szeretünk Guy Ritchie filmjeiben (legjobban a Snatch-ben): a kamera az izgi helyzetekben gyorsan, dinamikusan vált, a snittek erőteljesek, az akciójelenetek hihetetlenül mozgalmasak és feszesek - s ez a feszesség most igencsak illik egy olyan gyorsan vágó észjáráshoz, mint amilyen Holmes-é. Igazi vászonra való rendezés.

Az Estben és az Exitben dicsérték a filmet, de persze nem mindenkinek nyerte el a tetszését. A Mancs morcos kritikusa elég lesújtó véleményének adott hangot, miszerint a sztori egy Harry Potter utánérzés és ily módon kezd már unalmassá válni, Ritchie kameramozgásai pedig idegesítők és fárasztók.

2010. január 12., kedd

Brüno


Érdekes film.. Vagy hogy az ismert szójátékkal éljek: érdekes, hogy ez egy film. Jó, nem, ennyire nem vészes a helyzet. Még egyszerűen csak kissé sokkolnak (vagy pukkasztanak?) a látottak. Miről is szól a film? Dióhéjban: egy meleg osztrák sztár (Brüno) hányattatásairól a hazai, majd az amcsi sztáriparban. (A meleg szót lehet fokozni? Mármint nem melléknévi értelemben, hanem ebben a főnéviben? Mert ennél a srácnál szükséges.) Sacha Baron Cohen rendezte és főszerepelte, ez sokaknak már sokat mond - nekem eddig semmit.

A film nem egy dráma, azaz itt az ember ne számítson érzésekre, nem egy Milkről vagy Philadelphiáról van szó. Ez "beteg" poénok és helyzetek sorozata, félreértés ne essék, igazán szórakoztató, végigszórakoztam magam is, meg a kedves nézőtársak is a 9x percet. Bár eléggé... eléggé.. állatiasak ezek a poénok, igen, ez a legtalálóbb szó rájuk amellett, hogy vulgárisak, eszementek, elmebetegek, elképesztők, 18-as karikával természetesen. Kedvenceim a Paula Abdul interjú és a fókuszcsoport. (Érdekes, hogy az angolban a heterókra a straight szót használják - mármint nekem érdekes, mert én nem tudtam.)

És volt itt egy görbe (vagy ferde? hehe!) tükör is tartva sokmindenről: a hírnévről, a jótékonykodásról, sztárságról, szóval csupa olyan dologról, amiről ma már nap mint nap hallunk egy unalmas kritikát - de ez esetben cseppet sem unalmas módon. Filmbuziknak és leginkább erős idegzetűeknek ajánlott!

És most, miután ezt így leírtam, megnézem, másoknak hogy tetszett.

2010. január 5., kedd

A legmelegebb nap


A magyar cím igazán találó (az eredeti Humpday): itt két srác legmelegebb napjáról van szó kétféle értelemben is. Ben és Andrew régi barátok, akik hosszú idő után találkoznak most újra. Andrew jelenleg férj, aki családja bővítésére készül feleségével, Ben pedig amolyan vagány művész, világcsavargó. Egy este a két jóbarát egy buliban vesz részt, ahol részegen elhatározzák, indulnak a helyi pornó-filmfesztiválon, azaz beneveznek egy igazán művészi filmmel. Hogy mitől lesz igazán művészi egy pornófilm? Attól, hogy itt két vállaltan hetero srác fog egymással szexelni, nevezetesen Ben és Andrew.

Na, nem kell megijedni, a film nem pornófilm. Sokkal inkább tanulságos és helyenként nagyon vicces történet arról, hogy ez a dolog mennyire nehéz hetero férfiaknak (valószínűleg a meleg férfiak ugyanezt érzik, ha nőkkel kell szexelniük), még egy olyan bevállalósnak látszó srácnak is, mint Ben. Illetve a művészlelkek szempontjából földhözragadtnak tűnő feleség nézőpontja sem mellékes, bár elég könnyen átérezhető, ha az ember gyomra kissé nehezen emészti meg, hogy édes párjának ilyesfajta művészi ambíciói támadnak. A történet szerintem rém eredeti és azt hiszem, elég fontos dolgokra világít rá a kérdéssel kapcsolatban. Tanulságos volt az is, amikor "kihallgattam" egy jegyvásárlást megelőző párbeszédet.

- Miről szól ez a film? - kérdezi a leendő néző.
- Egy homoszexuális párról - adta a helytelen választ a mozi alkalmazottja. Valószínűleg nem abba a moziba jár.

Amióta egyszer egy ismerősömmel egy szintén meleg-témájú filmet néztünk meg, és felhívta a figyelmemet, mennyi meleg pár ül a nézőtéren, azóta én is jobban körülnézek. Hát, most alig voltunk vagy nyolcan a filmen. Volt két olyan idős bácsi (egyenként vagy nyolcvanévesek, de nem párban jöttek, hanem külön), akikről egyébként nehéz elképzelni, hogy egy filmért elzarándolkolnak az Európa legkisebb mozijaként hirdetett helyre.