Világcirkusz

Fantasztikus történet! Ahogy Müller írja: nem olvasni kell, hanem elképzelni - olyan hihetetlen képi világ tárul itt fel. Egy cirkuszban vagyunk, nem is akármilyen cirkuszban. Ernst Ludwig Kirchner, a Svájcba emigrált német festő "mániákus" késztetésének engedve hazarohan egy cirkuszi előadásról, tűzre veti festményeit és szíven lövi magát. Mielőtt meghalna, "álmodik" - egy cirkuszt, egy világcirkuszt álmodik, melyben ő a "Direktor", s öt felvonásban, öt világszámban mutatja be az ember(iség) életét: az ember születését, az ember eroszát, az ember küzdelmét, az ember halálát, az ember megváltását.

A szerepeket Kirchner életének valódi szereplői játszák, az események az álomban gyakran olyan valóságosak, hogy az emberek és állatok tényleg meghalnak, fájnak, szeretnek, szenvednek. Az előadás végén persze kiderül, hogy mindenki hiánytalanul megvan.

Azt mondják, földi életünk egy-egy szerep, amit mi írtunk magunknak, s aminek jelmezét levetjük, ha meghalunk. Életünk során sokszor (én szinte mindig) elfelejtjük, hogy valódi énünk nem azonos a szereppel, s teljes átéléssel játszuk azt. S amikor meghalunk, döbbenten ismerünk rá nemcsak saját igazi magunkra, de azokra is, akik a darabunkban szerepet kaptak. Életünk során néha sikerül levetnünk egyik-másik szerepünket, és újat öltenünk magunkra, de van, amikor egész életünkben ugyanazt az ábrándot kergetjük, s ugyanazokat a hibákat követjük el újra és újra - egyetlen alakítás rabjaivá válunk. Ez Müller hitvallása, szerintem szeret színházban gondolkodni, mert színházi ember.

De nemcsak a történet maga csodás, hanem születésének körülményei is azok. Egy amerikai éjszakai múzeumnézés közben Müllernek Amerigo Tot mesélt a kiállított képekről és alkotóikról, az "elfajzott művészetről", és a "veszélyes dilettánsokról", akik "megálmodták" a huszadik század borzalmát. Egy operatőr barátja követte és filmezte őket, s innen indult ki az egész. Közösen írták a történetet, amit filmre álmodtak. Mindez rá is nyomja a "bélyegét" a könyvre: olyan hihetetlenül színes képeket teremtenek pusztán szavakkal, ami még ebben a színek tobzódásától színtelenné vált huszonegyedik században is eleven és intenzív tud maradni. Újabb csodálatos mozzanat a történet körül, hogy a Fehér Bohóc (azaz a Direktor) szerepét Brando akarta eljátszani.

Azután mindebből nem lett semmi. Sem Brando szerepéből - a Fehér Bohóc lelkileg összetört, sem a filmből - az operatőr barát ugyanúgy végezte, mint a Kirchner. Ez utóbbi érdekes momentum, annál is inkább, mert a könyv fülszövegében azt írják, hogy az író "megsejtette" a jövőt, azaz barátja halálát. erről azért nincs szó szerintem - a barát egyszerűen úgy, olyan teátrális módon lett öngyilkos, ahogyan azt fiatal korukban "megálmodták". Mindenesetre nekünk itt maradt a könyv, most már örökre a fantáziánkra bízva. S talán így még színesebb, mintha filmbe zárták volna.

Ördöggörcs

Mi az, ami személyesen érint? A gyökér, a törzs elvesztése, amelyből eredek, amelyhez tartozom génjeimben, idegeimben, humorérzékemben, egész valómban. Ezt vesztettem el, illetve vagy tovább él, tovább hat bennem, vagy pedig menthetetlenül csonka maradok egy életen át. Elvesztettem valakit, akivel félszavakkal is értettük egymást, akivel nem kellett magyarázkodni, elég volt egy utalás, egy mozdulat, egy villanás, és mindketten értettünk mindent. Akivel ismertük egymást kívül-belül. Érteni véltük a világot. Valakit, akivel egy fából voltunk faragva. Annyi mindent magával vitt belőlem is, amit csak ő tudott, amit csak vele beszélhettem volna meg, amit csak ő tudott volna elmondani, átadni nekem. Amit mindketten olyan fájón, elmulasztottunk az egymásra pergő napok zűrzavarában és közönyében. Csak morzsákat és töredékeket kaptam, az egész képet most már egyedül nekem kell a mozaikokból, rejtvényekből kisilabizálnom, összeraknom. Ez viszont már egy új ember, új történet. Ha összeáll valamivé, emlékekből és fantáziákból, talán épp az lehetek én, már egyes-egyedül csakis én. Életem egy meghatározó része a mai nappal biztosan lezárult.

A kapcsolatteremtő készségét, a gátlástalanságát irigyeltem a legjobban. A szeretetet, figyelmet, gondosan őrző tekintetét hiányoltam a leginkább. Néha-néha azért megéreztem a mélyben. Önzését, érzéketlenségét a más bajai iránt megértettem és elfogadtam olykor. Ismertem és éreztem őt, vitáztam és harcoltam nyomasztóan súlyos lényével. Gyűlöltem is néha. De nélküle nem léteznék én sem, egyénisége erősen meghatároz (sőt be is határol) engem is. Cinikém, nyugodj békében.

Karinthy Márton: Ördöggörcs

Az úton egyszer meg kell halnod

Egy utazás története Tibetbe, a "Világegyetem középpontjába", azért, hogy Ian eljutassa mestere hamvait a Kailásza-hegyre. Ian, aki Új-zélandon hallgatta Khenszur Thabkje rinpocse tanításait, először Lucsúból, Tibet határáról kel útra, s nem szokványos úton, hanem kis tibeti lovakon. Az utat az időjárás és a hegyi terep jelentette viszontagságokon túl az is nehezíti, hogy Tibet egyes részeit a kínaiak lezárták a turisták, zarándokok előtt, oda belépni tilos. Pedig a Kailásza-hegy körüli ösvény népszerű szakrális út.

Ian hosszú, keserves gyaloglással-lovaglással teszi kilométereit, s jut lépésről lépésre közelebb céljához. De vajon az-e az út valódi célja, ami - azaz a hamvak eljuttatása a szent hegyhez? Azt már a történet elején megtudjuk, hogy nem - a valódi cél az, hogy az ember megszabaduljon egojától. Ehhez az út viszontagságai segíthetik hozzá, az idegen emberek segítségére való ráutaltság. A fizikai megpróbáltatások megedzik az utazó kitartását, hogy elegendő lelkierővel bírjon célja megvalósításához, s ne hagyja magát attól eltántorítani. A nyitó vers is erről szól:

AZ UTAZÁS

Lehet, hogy hosszú lesz, de én nem állok meg.
Jöhet veszély, majd bátor leszek.
Jöhet vihar, menedékre lelek.
Jöhet éhség, élelmet kapok.
Jöhetnek folyók, átkelek rajtuk.
Jöhetnek hegyek, átjutok rajtuk.
Jöhetnek emberek, hogy megállítsanak, majd elkerülöm őket.
Jöhet félelem, majd azzal együtt megyek.
Jöhet magány, majd rád gondolok.
Lesz egy úti célom, el fogom érni.
Lesz egy otthonom, oda térek vissza.

Tehát az utazás nem egy sétagalopp. Nem mindig tűnik úgy, hogy "az istenek" az utazót segítik, dolgát megkönnyítik, sőt gyakran éppen megnehezítik. Iannak a hatóságok miatt félbe is kell szakítania útját - csak két év elteltével vág neki újra, akkor már Lhászából. Mennyire nehéz lehet feladni egy célt, amiért az ember ennyi áldozatot hozott, milyen szenvedéssel járhat belátni, hogy nem tudja azt megvalósítani. És utána honnan tudhatja az embert, hogy mégis folytatnia kell, honnan tudja, hogy az eltántorító jelek nem éppen arra utalnak, hogy ez nem a megfelelő cél, amit ideje feladni, hanem csak még inkább megacélozzák vágyát, hogy folytassa?

Még egy találó idézet a könyvből: "A hét napjai nem léteznek számára, sőt talán hetekre sem szabdalja föl az időt. Az ő kis falujában nem számít, milyen nap van, hiszen a jakokat úgyis meg kell fejni, a birkákat úgyis ki kell hajtani a legelőre, az élet ugyanúgy zajlik ma, ahogy tegnap zajlott. Nem kell számlák, szakmai előmenetel, jelzálog miatt izgulnia, talán nem is értené, mi az a forgalmi dugó, és aligha fog valaha telefoncsörgésre, vagy az autóriasztó vijjogására ébredni. Kíváncsi lettem volna, van-e egyáltalán szó az ő nyelvükben olyan fogalmakra, mint "sürgős" vagy "határidő". Az ő világában egy-egy munka akkor kezdődik, amikor kezdődnie kell, és a dolgok akkor érnek véget, amikor eljön az ideje. Vajon el lehet neki egyáltalán magyarázni, mi az a stressz?"

Miért kell nehéznek lennie az útnak? Hogy annál becsesebb legyen a végeredmény? Vagy hogy az ember a nehézségek közepette végre megszabaduljon magában valamitől, ami olyan súlyossá tette eddigi életét? Hogy tulajdonképpen feladja a szándékát, a "nagy akarást", és elfogadja, ami lesz, akár azt is, hogy a vágyaiból nem lesz semmi? Ian is mondja egy ponton, hogy tulajdonképpen ezzel az utazással sem válik jobb emberré, mert itt is csak akar valamit, konokul egy célt megvalósítani, csak ez most más, mint a szokásos köznapi célok. És annyira félő, hogy a végén fizikailag ugyan tényleg eléri, amit akar, de lelki megtisztulás nélkül - azaz ugyanolyan emberként jön le a hegyről, a megpróbáltatások és lelki terhek dacára, ahogy elindult. És akkor hogyan folytassa tovább, mit tegyen - soha többé esélye sem lesz erre, soha többé nem fog olyasmi történni vele, ami megváltoztatná.

Persze van fejlődés, ez legjobban Ian lovaihoz való viszonyán mérhető le. Eleinte két lóval kel útnak, Hátassal és Málhással, és őket váltogatja jó darabig friss lovakkal, akiket szintén Hátasnak és Málhásnak nevez, sőt, néha fel is cseréli őket egymással. Második útján kicsit más neveket ad a lovaknak: Cingár, Girhes, Fehér - a nevekkel már a lovakat jellemzi, nem a tevékenységet, amit végeznek. Néhányukat nagyon megszereti, meghatóan ír róluk és a tőlük való elválásról. Utolsó lova Mönlam, akiről a legtöbb fotó is készült, és akivel végül együtt jutnak el a célhoz. A ló neve is beszédes, tibeti nyelven imát jelent - azt hiszem, a megvételével egyidőben Ian mégiscsak eljutott valami felismerés-félére. Arra, hogy nincsen egyedül, hogy céljait és lépteit szeretettel vigyázzák, vezetik, szükség esetén segítik így vagy úgy - akár "csak" egy Mönlam, vagy mestere, Kheszur Thabkje rinpocse.

Szóval nagyon szép a történet, de maradnak kérdések. Az ego levetése, az éntelenné válás sok helyről visszaköszön - de máris ott a kérdés: ebben a világban? Ha nincs egód, félrelöknek, letaposnak, kihasználnak. Ha pedig túlzottan nagy, te teszed mindezt másokkal. Könnyű egy buddhista kolostorban arra edzeni a szellemet, hogy szenvedély- és birtoklásmentesen éljen - de hogyan eddzem itt erre a lelkemet? Milyen célokat tűzzek ki magam elé? A Ji King azt mondja, a legkisebb ellenállás irányába kell menni, ahogy a patak búvik mindenhol át, növekszik folyóvá, majd torkollik tengerbe - ekkor megyek életem célja felé. Ha önmagam akarom irányítani sorsomat (majd én megmutatom!), abból sok jó nem sül ki. De ha patakként sodródom, akkor hol vannak a megpróbáltatások? És egyáltalán, mi a szerepe az állandó próbatételnek? Az a cél irányába terel, vagy éppen jele annak, hogy rossz cél irányába tartok? Ma például nagyon sokan betegszenek meg rákbetegségben, és ugyanakkor nagyon sokan szeretnének felgyógyulni belőle. De nem mindenkinek sikerül. Miért? Hiszen valószínűleg, akinek nem sikerül, az is ugyanazt és talán ugyanúgy akarja, mint aki végül felépül! Ugyanaz a cél, sokszor az eszköz is! Hogyan kell jó célt akarni? Hogyan lehet a jó célt megtalálni és felismerni? Nem tudom-nem tudom, egyedül vagyok, és félek, hogy egyedül sosem fogom megtudni.