Kockavető

Erre a könyvre "rávetettem" magam úgy egy évvel ezelőtt. Miért? Azt hiszem, azért, mert jóval-jóval szolidabb formában magam is "kockázom": évekkel ezelőtt megragadt a fejemben, ahogy egy vitás kérdésben egy kollégám azt javasolta: "Hát, dobjatok fel egy pénzérmét és döntsön az!". Akkor ebből nem lett semmi, de később, otthon előhalásztam egy dobókockát, és elkezdtem próbálgatni. Aztán rászoktam, s ha nem tudtam dönteni valamiben, akkor opciókat gyártottam, dobtam, és aszerint cselekedtem, ami kijött. De aztán a kockát lecseréltem egy sokkal prózaibb metódusra, két oknál fogva: 1. nem dobálhatok nyilvánosan dobókockát, ahányszor nem tudok dönteni, 2. legtöbbször nincs hat opcióm, csak kettő - igen és nem (az én problémáim már csak ilyen egyszerűek). Úgyhogy ma attól függően, hol vagyok, két módszerem van: vagy egy számítógép date parancsát használom erre a célra vagy pedig a karórámat, s mindig ugyanazokat az opciókat használom.

Maradva a kockánál, mik a "szabályok"? Nincs szabály, vagyis az egyetlen az magától értetődik: az ember kövesse a kocka által kiválasztott opciót - ellenkező esetben csak időfecsérlés dobálózni. Persze az is lehet hasznos, ha az ember adott esetben nem követi a kockáját: például ha fanyalog az eredmény láttán, akkor kiderülhet, hogy valójában már volt egy prekoncepciója a dobás előtt. Tévedés ne essék, itt nem arról van szó, hogy a kocka amolyan Isten keze, ami engem terelget utamon. Nem, nem! Ez csupán szeszélyes véletlen, éppen ezért a magam részéről a nagyobb horderejű döntéseimet inkább "hagyományos", földhözragadt módon hozom, de arra jó ez, hogy gyorsan eldöntsünk olyan nem létfontosságú kérdéseket, melyek kigondolásával egyébként sok időt eltökölnénk.

Na, de mi van a könyvvel? Hát, a könyv ennél sokkal "durvább"! Luke Reinhardt álnéven írt önéletrajzi regénye ez, aki egy szép napon szintén rátalált a kocka nyújtotta lehetőségre. Pszichológus lévén azonban ennél jóval messzebbre ment: elméletet és terápiát is gyártott a kockázáshoz. A lényege, hogy a belénk rögzült szokásaink és egyebek révén állandóan meg akarunk felelni, és ebben a megfelelési kényszerben egyetlen egyéniséget engedtünk kifejlődni magunkban, holott ha elrugaszkodunk begyökeresedett szerepeinktől, mennyi minden lehet belőlünk. És a "mennyi minden" itt elképesztően széles palettát takar: akár az aznapi hangulatunkat is megválaszthatjuk a kocka segítségével, de bűnt is elkövethetünk - okosan vagy kevésbé okosan az előregyártott opciók szerint -, családapák lehetünk vagy éppen házasságszédelgő csavargók, gazdasági döntést hozhatunk. Mindent megtehetünk, ha elég bátrak vagyunk megjelölni opciónak és utána követni a döntést, a lehetőségek száma egy-két-három kockával hatalmasra növelhető. Ily módon tökéletesen megszabadulhatunk egyéniségünktől, oly terhes megfelelési kényszerünktől és teljesen szabadok lehetünk. Fontos szabály viszont, hogy itt nem csupán élvezetes dolgokat gyűjtünk össze és azok közül választunk, hanem kellemetlen dolgoknak is kell ugyanolyan arányban lennie a listán. Reinhardt Kockaközpontot hozott létre, de nemcsak okította módszerét, hanem saját magán is alkalmazta: a könyv elején még gyermekes családapaként látjuk, a könyv végére már nagyon sok minden történt vele.

Bár személy szerint brilliánsnak tartom az elméletet és a gyakorlatot, azért nem lettem a tanok követője. Az még ugyan vonzó, hogy az aznapi hangulatomat kocka segítségével határozzam meg reggelente, hiszen ahogy Mark Haddon autizmus peremén mozgó gyerekhőse mondta A kutya különös esete az éjszakában című regényben: az emberek (mármint a normális emberek) szokatlan dolgoktól teszik függővé aznapi hangulatukat, nála ezt miért ne dönthetné el az, hogy hány piros autót számol meg az iskolába menet? Teljesen igaza van, és miért ne dönthetne a dobókocka? Mindazonáltal a szeretteimhez és az egyéniségemhez valami oknál fogva mégis ragaszkodom, nem akarom ilyen küzdelmes munkával "kockára tenni" őket (bár látom már, mindez nem valami nagy fantáziára vall részemről). Persze ettől az elmélet továbbra is érdekel, s most, hogy a Szputnyik társulat Bodó Viktor vezetésével feldolgozta a nagybecsű művet, nagyon kíváncsian várom, hogy megnézhessem.

Zöld hentesek

Ebben a filmben senki nem normális, de ezt amolyan dán (vagy inkább dán filmes) módra hozza mindenki. A történet egy újonnan nyíló hentesüzlet és két hentes-srác körül bonyolódik meglehetősen groteszkül. Svend és Bjarne megunják a kulimunkát a város jól menő húsboltjában, és egy szép napon saját üzletet nyitnak. Ahol viszont nem tolonganak a vevők. Miért, hiszen minden csillog-villog és zöld? Valószínűleg "Nyirkos" Svend nem nyeri meg az emberek szívét, mert őt soha nem szerették. Nos, egy véletlen folytán fordul a kocka - Svend egyik este tudtán kívül bezár egy villanyszerelőt a fagyasztószobába, aki reggelre kifagy a húsok között. Amikor másnap reggel Svend felfedezi a történteket, kiderül, hogy rosszul bírja a stresszt és "kínjában" olyat tesz... Mire Bjarne reggel beér a boltba, Svend már eladott egy darabot (egy filézett combot) a husiból, amit előtte be is pácolt kicsit.. S láss csodát, a "pipihusi" ízlik az első delikvenseknek. Több se kell, a városban elterjed, milyen fincsi Svend és társa husija, és az emberek rákapnak... az emberhúsra... Svend pedig nem tud lemondani arról az érzésről, hogy szeretik és körülrajongják.. Mi kerekedik ki ebből? Hát, a szereplők számukat tekintve kissé megfogyatkoznak a film végére - kár, mert némelyik elég szimpi volt, például Házas Hans. De azért ezen kívül is van itt még néhány apróbb csavar, amik teljessé teszik a történetet.

Nagyszerű a film, igazi idétlen, éjfekete dán humor. Sok színész ismerős az Ádám almáiból (nem véletlen, hiszen ugyanúgy Anders Thomas Jensen jegyzi a forgatókönyvet), Svendet például Mads Mikkelsen alakítja klasszul. Amilyen jóképű volt az Esküvő utánban, kimért és szomorú a Prágai történetben és állhatatos az Ádám almáiban, most olyan tenyérbemászó és idegesítő lett Nyirkos Svendként. Jelenlegi kimértségében és akasztófahumorában ("Több tiszteletet!") egyébként kicsit emlékeztet az Adam Ivanjára.

Tanulság? Egyik: most kis fenntartásom támadt a hentesüzletekkel szemben. Másik: mint a film végén kiderül, nem az emberhús miatt kaptak rá Svend boltjára a húsimádók. Hanem miért? Nem lövöm le a poént.

Sherlock

Ez film! Igazi Guy Ritchie filmről van szó: hálás alapsztori és szerepek, ezekben nagyszerű színészek + egy tehetséges és eredeti rendező. Az alaptörténet Arthur Conan Doyle Sherlock Holmes-a, ezzel a választással nagyon már nem lehet melléfogni. A figurák a rendező szerint minden eddiginél közelebb állnak az író által papírba álmodott hősökhöz: itt egy bunyózó, hús-vér ember Sherlockot látunk Robert Downey jr. alakításában, egy általam oly régóta várt EGYENRANGÚ (igen! igen!) Watsont Jude Law személyében, (aki végre nem "Sherlock Holmes hű kutyája") és a visszafogott, kis szerelmi szál is erőre kap Irene Adler, illetve az őt megelevenítő Rachel McAdams (akiért Az időutazó felesége óta odavagyok) megjelenésével.

A történet egyébként egy önmagát Gonosznak hirdető alak cseppet sem ártatlan gaztetteiről szól, akinek misztikus szemfényvesztéseiről azonban kiderül, hogy csak egy gonosz (így, kisbetűvel) bűvész csalásai. Megkapjuk azokat az elemeket, amiket annyira szeretünk Guy Ritchie filmjeiben (legjobban a Snatch-ben): a kamera az izgi helyzetekben gyorsan, dinamikusan vált, a snittek erőteljesek, az akciójelenetek hihetetlenül mozgalmasak és feszesek - s ez a feszesség most igencsak illik egy olyan gyorsan vágó észjáráshoz, mint amilyen Holmes-é. Igazi vászonra való rendezés.

Az Estben és az Exitben dicsérték a filmet, de persze nem mindenkinek nyerte el a tetszését. A Mancs morcos kritikusa elég lesújtó véleményének adott hangot, miszerint a sztori egy Harry Potter utánérzés és ily módon kezd már unalmassá válni, Ritchie kameramozgásai pedig idegesítők és fárasztók.

Brüno

Érdekes film.. Vagy hogy az ismert szójátékkal éljek: érdekes, hogy ez egy film. Jó, nem, ennyire nem vészes a helyzet. Még egyszerűen csak kissé sokkolnak (vagy pukkasztanak?) a látottak. Miről is szól a film? Dióhéjban: egy meleg osztrák sztár (Brüno) hányattatásairól a hazai, majd az amcsi sztáriparban. (A meleg szót lehet fokozni? Mármint nem melléknévi értelemben, hanem ebben a főnéviben? Mert ennél a srácnál szükséges.) Sacha Baron Cohen rendezte és főszerepelte, ez sokaknak már sokat mond - nekem eddig semmit.

A film nem egy dráma, azaz itt az ember ne számítson érzésekre, nem egy Milkről vagy Philadelphiáról van szó. Ez "beteg" poénok és helyzetek sorozata, félreértés ne essék, igazán szórakoztató, végigszórakoztam magam is, meg a kedves nézőtársak is a 9x percet. Bár eléggé... eléggé.. állatiasak ezek a poénok, igen, ez a legtalálóbb szó rájuk amellett, hogy vulgárisak, eszementek, elmebetegek, elképesztők, 18-as karikával természetesen. Kedvenceim a Paula Abdul interjú és a fókuszcsoport. (Érdekes, hogy az angolban a heterókra a straight szót használják - mármint nekem érdekes, mert én nem tudtam.)

És volt itt egy görbe (vagy ferde? hehe!) tükör is tartva sokmindenről: a hírnévről, a jótékonykodásról, sztárságról, szóval csupa olyan dologról, amiről ma már nap mint nap hallunk egy unalmas kritikát - de ez esetben cseppet sem unalmas módon. Filmbuziknak és leginkább erős idegzetűeknek ajánlott!

És most, miután ezt így leírtam, megnézem, másoknak hogy tetszett.

A legmelegebb nap

A magyar cím igazán találó (az eredeti Humpday): itt két srác legmelegebb napjáról van szó kétféle értelemben is. Ben és Andrew régi barátok, akik hosszú idő után találkoznak most újra. Andrew jelenleg férj, aki családja bővítésére készül feleségével, Ben pedig amolyan vagány művész, világcsavargó. Egy este a két jóbarát egy buliban vesz részt, ahol részegen elhatározzák, indulnak a helyi pornó-filmfesztiválon, azaz beneveznek egy igazán művészi filmmel. Hogy mitől lesz igazán művészi egy pornófilm? Attól, hogy itt két vállaltan hetero srác fog egymással szexelni, nevezetesen Ben és Andrew.

Na, nem kell megijedni, a film nem pornófilm. Sokkal inkább tanulságos és helyenként nagyon vicces történet arról, hogy ez a dolog mennyire nehéz hetero férfiaknak (valószínűleg a meleg férfiak ugyanezt érzik, ha nőkkel kell szexelniük), még egy olyan bevállalósnak látszó srácnak is, mint Ben. Illetve a művészlelkek szempontjából földhözragadtnak tűnő feleség nézőpontja sem mellékes, bár elég könnyen átérezhető, ha az ember gyomra kissé nehezen emészti meg, hogy édes párjának ilyesfajta művészi ambíciói támadnak. A történet szerintem rém eredeti és azt hiszem, elég fontos dolgokra világít rá a kérdéssel kapcsolatban. Tanulságos volt az is, amikor "kihallgattam" egy jegyvásárlást megelőző párbeszédet.

- Miről szól ez a film? - kérdezi a leendő néző.
- Egy homoszexuális párról - adta a helytelen választ a mozi alkalmazottja. Valószínűleg nem abba a moziba jár.

Amióta egyszer egy ismerősömmel egy szintén meleg-témájú filmet néztünk meg, és felhívta a figyelmemet, mennyi meleg pár ül a nézőtéren, azóta én is jobban körülnézek. Hát, most alig voltunk vagy nyolcan a filmen. Volt két olyan idős bácsi (egyenként vagy nyolcvanévesek, de nem párban jöttek, hanem külön), akikről egyébként nehéz elképzelni, hogy egy filmért elzarándolkolnak az Európa legkisebb mozijaként hirdetett helyre.

Világcirkusz

Fantasztikus történet! Ahogy Müller írja: nem olvasni kell, hanem elképzelni - olyan hihetetlen képi világ tárul itt fel. Egy cirkuszban vagyunk, nem is akármilyen cirkuszban. Ernst Ludwig Kirchner, a Svájcba emigrált német festő "mániákus" késztetésének engedve hazarohan egy cirkuszi előadásról, tűzre veti festményeit és szíven lövi magát. Mielőtt meghalna, "álmodik" - egy cirkuszt, egy világcirkuszt álmodik, melyben ő a "Direktor", s öt felvonásban, öt világszámban mutatja be az ember(iség) életét: az ember születését, az ember eroszát, az ember küzdelmét, az ember halálát, az ember megváltását.

A szerepeket Kirchner életének valódi szereplői játszák, az események az álomban gyakran olyan valóságosak, hogy az emberek és állatok tényleg meghalnak, fájnak, szeretnek, szenvednek. Az előadás végén persze kiderül, hogy mindenki hiánytalanul megvan.

Azt mondják, földi életünk egy-egy szerep, amit mi írtunk magunknak, s aminek jelmezét levetjük, ha meghalunk. Életünk során sokszor (én szinte mindig) elfelejtjük, hogy valódi énünk nem azonos a szereppel, s teljes átéléssel játszuk azt. S amikor meghalunk, döbbenten ismerünk rá nemcsak saját igazi magunkra, de azokra is, akik a darabunkban szerepet kaptak. Életünk során néha sikerül levetnünk egyik-másik szerepünket, és újat öltenünk magunkra, de van, amikor egész életünkben ugyanazt az ábrándot kergetjük, s ugyanazokat a hibákat követjük el újra és újra - egyetlen alakítás rabjaivá válunk. Ez Müller hitvallása, szerintem szeret színházban gondolkodni, mert színházi ember.

De nemcsak a történet maga csodás, hanem születésének körülményei is azok. Egy amerikai éjszakai múzeumnézés közben Müllernek Amerigo Tot mesélt a kiállított képekről és alkotóikról, az "elfajzott művészetről", és a "veszélyes dilettánsokról", akik "megálmodták" a huszadik század borzalmát. Egy operatőr barátja követte és filmezte őket, s innen indult ki az egész. Közösen írták a történetet, amit filmre álmodtak. Mindez rá is nyomja a "bélyegét" a könyvre: olyan hihetetlenül színes képeket teremtenek pusztán szavakkal, ami még ebben a színek tobzódásától színtelenné vált huszonegyedik században is eleven és intenzív tud maradni. Újabb csodálatos mozzanat a történet körül, hogy a Fehér Bohóc (azaz a Direktor) szerepét Brando akarta eljátszani.

Azután mindebből nem lett semmi. Sem Brando szerepéből - a Fehér Bohóc lelkileg összetört, sem a filmből - az operatőr barát ugyanúgy végezte, mint a Kirchner. Ez utóbbi érdekes momentum, annál is inkább, mert a könyv fülszövegében azt írják, hogy az író "megsejtette" a jövőt, azaz barátja halálát. erről azért nincs szó szerintem - a barát egyszerűen úgy, olyan teátrális módon lett öngyilkos, ahogyan azt fiatal korukban "megálmodták". Mindenesetre nekünk itt maradt a könyv, most már örökre a fantáziánkra bízva. S talán így még színesebb, mintha filmbe zárták volna.

Ördöggörcs

Mi az, ami személyesen érint? A gyökér, a törzs elvesztése, amelyből eredek, amelyhez tartozom génjeimben, idegeimben, humorérzékemben, egész valómban. Ezt vesztettem el, illetve vagy tovább él, tovább hat bennem, vagy pedig menthetetlenül csonka maradok egy életen át. Elvesztettem valakit, akivel félszavakkal is értettük egymást, akivel nem kellett magyarázkodni, elég volt egy utalás, egy mozdulat, egy villanás, és mindketten értettünk mindent. Akivel ismertük egymást kívül-belül. Érteni véltük a világot. Valakit, akivel egy fából voltunk faragva. Annyi mindent magával vitt belőlem is, amit csak ő tudott, amit csak vele beszélhettem volna meg, amit csak ő tudott volna elmondani, átadni nekem. Amit mindketten olyan fájón, elmulasztottunk az egymásra pergő napok zűrzavarában és közönyében. Csak morzsákat és töredékeket kaptam, az egész képet most már egyedül nekem kell a mozaikokból, rejtvényekből kisilabizálnom, összeraknom. Ez viszont már egy új ember, új történet. Ha összeáll valamivé, emlékekből és fantáziákból, talán épp az lehetek én, már egyes-egyedül csakis én. Életem egy meghatározó része a mai nappal biztosan lezárult.

A kapcsolatteremtő készségét, a gátlástalanságát irigyeltem a legjobban. A szeretetet, figyelmet, gondosan őrző tekintetét hiányoltam a leginkább. Néha-néha azért megéreztem a mélyben. Önzését, érzéketlenségét a más bajai iránt megértettem és elfogadtam olykor. Ismertem és éreztem őt, vitáztam és harcoltam nyomasztóan súlyos lényével. Gyűlöltem is néha. De nélküle nem léteznék én sem, egyénisége erősen meghatároz (sőt be is határol) engem is. Cinikém, nyugodj békében.

Karinthy Márton: Ördöggörcs

Az úton egyszer meg kell halnod

Egy utazás története Tibetbe, a "Világegyetem középpontjába", azért, hogy Ian eljutassa mestere hamvait a Kailásza-hegyre. Ian, aki Új-zélandon hallgatta Khenszur Thabkje rinpocse tanításait, először Lucsúból, Tibet határáról kel útra, s nem szokványos úton, hanem kis tibeti lovakon. Az utat az időjárás és a hegyi terep jelentette viszontagságokon túl az is nehezíti, hogy Tibet egyes részeit a kínaiak lezárták a turisták, zarándokok előtt, oda belépni tilos. Pedig a Kailásza-hegy körüli ösvény népszerű szakrális út.

Ian hosszú, keserves gyaloglással-lovaglással teszi kilométereit, s jut lépésről lépésre közelebb céljához. De vajon az-e az út valódi célja, ami - azaz a hamvak eljuttatása a szent hegyhez? Azt már a történet elején megtudjuk, hogy nem - a valódi cél az, hogy az ember megszabaduljon egojától. Ehhez az út viszontagságai segíthetik hozzá, az idegen emberek segítségére való ráutaltság. A fizikai megpróbáltatások megedzik az utazó kitartását, hogy elegendő lelkierővel bírjon célja megvalósításához, s ne hagyja magát attól eltántorítani. A nyitó vers is erről szól:

AZ UTAZÁS

Lehet, hogy hosszú lesz, de én nem állok meg.
Jöhet veszély, majd bátor leszek.
Jöhet vihar, menedékre lelek.
Jöhet éhség, élelmet kapok.
Jöhetnek folyók, átkelek rajtuk.
Jöhetnek hegyek, átjutok rajtuk.
Jöhetnek emberek, hogy megállítsanak, majd elkerülöm őket.
Jöhet félelem, majd azzal együtt megyek.
Jöhet magány, majd rád gondolok.
Lesz egy úti célom, el fogom érni.
Lesz egy otthonom, oda térek vissza.

Tehát az utazás nem egy sétagalopp. Nem mindig tűnik úgy, hogy "az istenek" az utazót segítik, dolgát megkönnyítik, sőt gyakran éppen megnehezítik. Iannak a hatóságok miatt félbe is kell szakítania útját - csak két év elteltével vág neki újra, akkor már Lhászából. Mennyire nehéz lehet feladni egy célt, amiért az ember ennyi áldozatot hozott, milyen szenvedéssel járhat belátni, hogy nem tudja azt megvalósítani. És utána honnan tudhatja az embert, hogy mégis folytatnia kell, honnan tudja, hogy az eltántorító jelek nem éppen arra utalnak, hogy ez nem a megfelelő cél, amit ideje feladni, hanem csak még inkább megacélozzák vágyát, hogy folytassa?

Még egy találó idézet a könyvből: "A hét napjai nem léteznek számára, sőt talán hetekre sem szabdalja föl az időt. Az ő kis falujában nem számít, milyen nap van, hiszen a jakokat úgyis meg kell fejni, a birkákat úgyis ki kell hajtani a legelőre, az élet ugyanúgy zajlik ma, ahogy tegnap zajlott. Nem kell számlák, szakmai előmenetel, jelzálog miatt izgulnia, talán nem is értené, mi az a forgalmi dugó, és aligha fog valaha telefoncsörgésre, vagy az autóriasztó vijjogására ébredni. Kíváncsi lettem volna, van-e egyáltalán szó az ő nyelvükben olyan fogalmakra, mint "sürgős" vagy "határidő". Az ő világában egy-egy munka akkor kezdődik, amikor kezdődnie kell, és a dolgok akkor érnek véget, amikor eljön az ideje. Vajon el lehet neki egyáltalán magyarázni, mi az a stressz?"

Miért kell nehéznek lennie az útnak? Hogy annál becsesebb legyen a végeredmény? Vagy hogy az ember a nehézségek közepette végre megszabaduljon magában valamitől, ami olyan súlyossá tette eddigi életét? Hogy tulajdonképpen feladja a szándékát, a "nagy akarást", és elfogadja, ami lesz, akár azt is, hogy a vágyaiból nem lesz semmi? Ian is mondja egy ponton, hogy tulajdonképpen ezzel az utazással sem válik jobb emberré, mert itt is csak akar valamit, konokul egy célt megvalósítani, csak ez most más, mint a szokásos köznapi célok. És annyira félő, hogy a végén fizikailag ugyan tényleg eléri, amit akar, de lelki megtisztulás nélkül - azaz ugyanolyan emberként jön le a hegyről, a megpróbáltatások és lelki terhek dacára, ahogy elindult. És akkor hogyan folytassa tovább, mit tegyen - soha többé esélye sem lesz erre, soha többé nem fog olyasmi történni vele, ami megváltoztatná.

Persze van fejlődés, ez legjobban Ian lovaihoz való viszonyán mérhető le. Eleinte két lóval kel útnak, Hátassal és Málhással, és őket váltogatja jó darabig friss lovakkal, akiket szintén Hátasnak és Málhásnak nevez, sőt, néha fel is cseréli őket egymással. Második útján kicsit más neveket ad a lovaknak: Cingár, Girhes, Fehér - a nevekkel már a lovakat jellemzi, nem a tevékenységet, amit végeznek. Néhányukat nagyon megszereti, meghatóan ír róluk és a tőlük való elválásról. Utolsó lova Mönlam, akiről a legtöbb fotó is készült, és akivel végül együtt jutnak el a célhoz. A ló neve is beszédes, tibeti nyelven imát jelent - azt hiszem, a megvételével egyidőben Ian mégiscsak eljutott valami felismerés-félére. Arra, hogy nincsen egyedül, hogy céljait és lépteit szeretettel vigyázzák, vezetik, szükség esetén segítik így vagy úgy - akár "csak" egy Mönlam, vagy mestere, Kheszur Thabkje rinpocse.

Szóval nagyon szép a történet, de maradnak kérdések. Az ego levetése, az éntelenné válás sok helyről visszaköszön - de máris ott a kérdés: ebben a világban? Ha nincs egód, félrelöknek, letaposnak, kihasználnak. Ha pedig túlzottan nagy, te teszed mindezt másokkal. Könnyű egy buddhista kolostorban arra edzeni a szellemet, hogy szenvedély- és birtoklásmentesen éljen - de hogyan eddzem itt erre a lelkemet? Milyen célokat tűzzek ki magam elé? A Ji King azt mondja, a legkisebb ellenállás irányába kell menni, ahogy a patak búvik mindenhol át, növekszik folyóvá, majd torkollik tengerbe - ekkor megyek életem célja felé. Ha önmagam akarom irányítani sorsomat (majd én megmutatom!), abból sok jó nem sül ki. De ha patakként sodródom, akkor hol vannak a megpróbáltatások? És egyáltalán, mi a szerepe az állandó próbatételnek? Az a cél irányába terel, vagy éppen jele annak, hogy rossz cél irányába tartok? Ma például nagyon sokan betegszenek meg rákbetegségben, és ugyanakkor nagyon sokan szeretnének felgyógyulni belőle. De nem mindenkinek sikerül. Miért? Hiszen valószínűleg, akinek nem sikerül, az is ugyanazt és talán ugyanúgy akarja, mint aki végül felépül! Ugyanaz a cél, sokszor az eszköz is! Hogyan kell jó célt akarni? Hogyan lehet a jó célt megtalálni és felismerni? Nem tudom-nem tudom, egyedül vagyok, és félek, hogy egyedül sosem fogom megtudni.

A felolvasó

Így kellene inkább feltenni a kérdést: mi volt előbb - a könyv vagy a film? A könyv! Vagy a film? Nem, nem, itt a könyv. S persze én is jóval előbb olvastam azt, mint láttam a filmet. De annyira tetszett a könyv, hogy igazán szeretettel vártam a tojást (vagy a tyúkot?), azaz a filmet, és készültem hónapok óta a megnézésére. Ma végre elérkezett az idő!

A történet dióhéjban: Németországban járunk, a háború után vagy tíz évvel. Michael tizenéves kamasz, Hanna harmincas éveiben járó felnőtt nő. Berlinben, véletlenül találkoznak, amikor a fiú rosszul lesz egy kapualjban, s a nő hazakíséri. A fiú felépülve a skarlátból hónapokkal később visszamegy Hannához megköszönni a segítségét, és innen kezd kibontakozni érdekes történetük és viszonyuk. A jelenetek az ágy körül zajlanak, viszont a szokásosakon túl új elemmel gazdagodnak: Michael Hanna kérésére felolvassa a nőnek iskolai és egyéb olvasmányait. Tulajdonképpen ennyi elég is lenne egy viszonylag kiszámítható kis szerelmi történethez, itt azonban többről lesz szó. Eltelik így egy nyár, majd Hannát, aki egyébként jegyellenőr a berlini villamoson, előléptetik. S ez fordulópontnak bizonyul: Hanna csomagol és lelép, ismeretlen helyre.

Kb. öt évvel később Michael joggyakornok, s társaival egy tárgyalást (vagy inkább tárgyalássorozatot) néznek végig egy szeminárium keretében. A tárgyaláson hat nő ügyét tágyalják, s nem vagyunk nagyon meglepve, amikor Hannát látjuk viszont a vádlottak padján. Vagyis nem azért nem meglepő, mert tőle erre számítottunk - nem, egyáltalán nem! Hanem, mert érezhető, hogy közös történetük ennyivel nem ért véget. Miről lehet szó egy háború utáni bírósági tárgyaláson? Túl sok lehetőség nincs: koncentrációs táborok és súlyos bűnök kerülnek terítékre. Kiderül, hogy Hanna a felolvasást már a háború alatt is szerette, illetve, hogy valami oknál fogva magára vállal egy bűntettet. A két dolog összefügg, brilliáns módon összefügg! Mi lehet az a titok, amit Hanna takargat, amit jobban szégyell, mint amekkora bűntudatot okoz neki az, hogy hagyott meghalni 300 embert? Egy titok, ami nem jelent mentséget, de érthetőbbé teszi a döntések mögött húzódó motivációkat.

És innentől még szebb a történet. Hannát az életfogytiglani börtöbüntetés során is elkísérik a felolvasások, Michael kazettáin. Van ennél jobb szeretet a földön? Valakit feltétel nélkül szeretni, s minden ellenére megadni neki azt, ami az életet jelenti számára? Olyan könnyű együttérezni Hannával, és mégis elmarad a katarzis, mert a nyomasztó bűnök alól semmi nem adhat feloldozást - ez valahogy a könyvben nem jött át, csak a film révén. És vajon mi lenne a történettel, ha a szerepeket megcserélnénk, a férfi lenne a bűnös és a nő lenne a fiatal felolvasó? Egészen más jellege lenne az egésznek, amolyan háborús Lolita - ami szintén szép, csak nem ez a történet. Szóval klasszul van kitalálva!

Hannát végig Kate Winslet játsza. A történet nehezen indul be, de valahol a tárgyalás közepén, amikor Hannától kézírás-mintát akarnak venni, s ő elutasítja azt, na, akkor a történet igazán élővé válik. Innen Winslet jó, nagyon jó! Mellette az angol beteg Ralph Fiennes-a játsza az idősebb Michael-t, ő nem olyan erős és átütő a szerepben, mint Winslet, de nem is rossz.

Friss levegő Zakopanéban

Az utolsó napot Zakopanéban töltöttük, "Lengyelország téli fővárosában". A város mintegy 100 km-re van Krakkótól, a buszparkolóban rögtön sajtárusok fogadtak bennünket, akik mindenféle pénznemben kínáltak különféle sajtokat. Állítólag használják magyarul a kecske, tehén, juh szavakat a sajttípusok megnevezésére, ha magyar vevővel találkoznak.

Előző este Évike hideggel és 30-centis hóval kecsegtetett minket, s az ideút során valóban ködös-borús idő is volt, de itt a hegyen már sütött a nap, s csak foltokban akadt hó. Első útunk a helyi templomba vezetett, amelynek különlegessége a faszerkezet volt. Mivel mise volt éppen, és még az imádkozók sem fértek be a templomba, így előbb a vele szomszédos temetőben tettünk egy sétát. Jellemző itt köröskörül mindenre a nagyon finom és részletes kidolgozottság és egyediség - ez a temetőben sem volt másképp. Nem bírtam megállni, hogy néhányat meg ne örökítsek a szép síremlékek közül (amúgyis abnormális módon vonzódom a temetőkhöz. Talán ez még a gyerekkorból maradt vissza, amikor még csak egyetlen temetőbe jártunk hárman, egyetlen ember sírjához, akit én nem sosem ismertem. Mindig este mentünk, sötét volt már, mert novemberben már korán sötétedik, s engem a gyertyák folyamatos égésének felügyelete kötött le, meg persze a temetői forgatag.) Persze ezt a kis hegyi temetőt is megérintette a háború annyiban, hogy még ennek a városnak is vannak háborús hősei - a síelős hírnökök, futárok, akik síléceiken gyorsan és fennakadás nélkül hozták-vitték a fontos híreket. Bár mint a temetői emléktábla mutatja, nem mindig fennakadás nélkül.

Mire a temetői vizittel végeztünk, a mise is végetért, bemehettünk a templomba. Egy egyszerűen szép belsőbe léphettünk be, fából volt kifaragva minden - persze normál esetben is fából van sokminden egy templomban, de itt nem volt aranyozás, festés, minden természetes faszínű volt. Én leragadtam a bejáratnál, az ajtó felett volt egy rács, ami nagyon szépen volt kifaragva - néha csak ezt eresztik le, hogy akkor is be lehessen kandikálni a templomba, amikor belépni nem lehet.

Ezután körül sem nézve elrohantunk a piac végére, hogy Évike megvegye a jegyet a Gubalowkára, ahol hatalmas sor állt a jegyvételre várva. Ezt követően magunkra is lettünk hagyva kb. háromórányi szabadidővel. Azt hiszem, hogy a hegyet is Gubalowkának hívják meg az eszközt is, ami felvisz oda. Mindenesetre Gubalowkáztunk, azaz felsiklóztunk a hegytetőr, ott szép kilátás nyílt a szemközti csúcsokra, és le a völgybe. A turisztikus oldalon hasonló dolgokat lehetett vásárolni, mint odalenn: sajtokat, kötött és faragott holmikat. Mi itt sétálgattunk, felmértük az árakat, majd leültünk a napsütésben kávézni. Ragyogó idő volt idefenn, a kabát és a harmadik pulóver is lekívánkozott.

Amikor eluntuk magunkat, visszasiklottunk a völgybe és megkezdtük utolsó zlotyijaink elköltését. Nekem nem volt nehéz dolgom, mert már csak 14 zlotyim volt, ezt elég gyorsan elköltöttem néhány sajtra, amit előtte meg is lehetett kóstolni. A sajtok küllemre is nagyon dekoratívak, úgy néznek ki, mintha faragva lennének, és a füstölésnek köszönhetően a színűk is "fás" - úgyhogy jól illeszkednek a város történetébe. A pénzköltés után még mindig maradt egy órányi időnk, úgyhogy úgy döntöttünk, eltévedünk egy kicsit és minderre a sétálóutcában kerítünk sort. Tehát egy órát bandukoltunk ebben a szintén érdekes utcában, ami a fa- vagy csak fatetejű házaival igen elütött a megszokott sétálóutcáktól. Eltévedni sajnos nem tudtunk, pontban egy negyvenkor ott voltunk a megbeszélt találkozási helyen (hiába, jól lettünk idomítva).

3/4 kettőkor indultunk ebédelni a Pokol csárdába. Az étterem szintén faház volt, de kellemes idő fogadott odabenn - a szigetelést összesodort faforgácsok biztosították. Az egyik falon régi sílécek és -cipők voltak kifüggesztve, de ezen kívül is volt néznivaló a falakon. Erről jut eszembe, hogy hatalmas tömeg volt Zakopanéban, nem is tudom, hogy lehet ezt bírni, még nincs is síszezon, mi lehet itt olyankor? Az ebéd amúgy tócsni és gombás marhapörkölt, sör és túrós süti volt. Kávézásra már nem maradt idő, pontosabban nem hagytak időt (valamiért Évike kényszeresen rohant mindenhonnan, pedig innen már "csak" hazamentünk) - úgyhogy igencsak megveregettük a vállunkat, hogy mi előrelátóan már a hegyen magunkhoz vettük mindennapi adagunkat.

Füstté vált emberek

Krakkótól Auschwitzig körülbelül másfél óra az út. Az idő az úticélhoz illően gyászos volt: szürke, esős. Auschwitz tulajdonképpen egy kisváros, amelynek lengyel neve Oswiecim, de nem ezen néven tett szert hírnévre a második világháború után. A német név jelentéséről az interneten azt írják, hogy kikapcsoló - de én ezt nem hiszem, mivel itt valószínűleg az angol switch szóra és a német aus, azaz ki igekötőre asszociált az író, ami sehogy nem jön össze. Egyébként nincs jelentősége, mert a németek - mivel kereskedelmi útvonalukra esett a hely - már jóval korábban elnevezték, így a német név ártalmatlan, és amúgysem okolható mindazért, ami ott történt.

Amit Auschwitz illetve Auschwitz-Birkenau néven emlegetnek, az tulajdonképpen két tábor. A birkenauiba (Auschwitz 2-be) érkeztek a vonatok, és a gyilkosságok zöme is itt történt. A tábor három sínpáron három irányból tudta fogadni a transzportokat, és nem túlzás, hogy ezrével érkeztek az emberek: egy-egy transzporttal 2-3000 ember jött. A tábor szögesdróttal volt körülvéve, melybe áramot vezettek, de ugyanilyen szögesdróttal szeparálták el a férfi és női részleget. A birkenaui táborban, ha nézzük a fotókat, akkor több (4) kéményt, azaz krematóriumot látunk, az auschwitzi táborban (amit Auschwitz 1-nek hívnak) csak 1 van - azaz Birkenauban nagyipari méretekben folyt az emberek megsemmisítése. Arra is figyelmesek lehetünk, hogy Auschwitz 2-ben huzatos fabarakkokban, míg Auschwitz 1-ben cserépkályhákkal ellátott téglaépületekben voltak elhelyezve a foglyok - azaz az 1. táborban nagyobb volt a túlélési esély (és arány). A foglyok kivégzésére hatékony módszert fejlesztettek ki, ismerjük a zuhanyzók, zuhanyrózsák, ciklon-B gáz történetét. És olvastuk a Mesterségem a halál című könyvet. Persze voltak, akik külön elbánásban részesültek, azaz másféle halál vált rájuk.

A híres Arbeit macht frei felirat egyébként Auschwitz 1-ben található. Az életben hagyott foglyokat mezőgazdasági vagy építési munkákra vezényelték a környező területekre, azaz minden reggel kiléptek a táborból, de a többség nem ezen a kapun keresztül. Ugyanis a táborok kb. 400 ezer ember befogadására voltak alkalmasak, amiből Auschwitz egyszerre 15-20 ezer ember számára tudott helyet biztosítani. (Mivel innen nem volt hova tovább, ezért voltak transzportok, ahonnan egyenesen a gázkamrákba masíroztak az emberek.) Itt persze most azt képzeljük el, hogy ezek az emberek úgy voltak összezsúfolva, mint az állatok egy nagyipari üzemben, azaz az emeletes priccsek egy-egy szintjén nyolc-tíz ember aludt, egy barakkba 700 ember volt betömve és erre a 700 emberre kb. 8 vécé jutott. Mindenesetre egy városnyi ember "élt" együtt ezen a két helyen, ráadásul nem is egy kisvárosnyi. És ezen a városnyi helyen volt minden, amire a városlakóknak általában szükségük lehet - például saját nyomda, fotólabor, kórház, stb.

Hogy kik voltak a táborok lakói? Lengyel, orosz foglyok, zsidók Európa minden részéből, magyar zsidók szép számban, cigányok, homoszexuálisok - mindenki, aki nem tetszik. Egy térképen mutatják, hogy Európa minden szegletéből szállítottak ide embereket.

Fotókat készíteni egyébként csak a kint lehetett, a belső termekben, a blokkokban (azaz Auschwitz 1-i téglaházakban) nem, ez alól kivétel volt a magyar kiállítás. Néhány blokkban kiállítást rendeztek be az érintett nemzetek - ezek egyike a magyar kiállítás a lengyel, orosz és cigány mellett.

Azt hiszem, az egyik legborzasztóbb dolog ebben az egészben, hogy mindezt túl lehetett élni. Először szépen finoman a zsidó ember társadalmi öntudatát ássák alá különböző tilalmakkal arra vonatkozóan, hogy hova mehetnek, hova nem, mit tehetnek meg. Aztán ez egyre durvább méreteket ölt - már nem tarthatják meg üzleteiket. A zsidó ember beletörődik, hogy tiltásokkal kell szembenéznie, hogy szabadsájogait korlátozzák. Azt mondja, nem számít, mert értékeit még meghagyják, a szabályok pedig betarthatók. Azután a zsidókat megfosztják lakásaiktól - beköltöznek a gettóba. A zsidó ember ebbe is beletörődik, azt mondja, nem számít, mert ha kényelmetlenül is, de viszonylagos szabadságban él a családjával - összepakolja legfontosabb holmijait és megosztja a kapott lakást nyolc-tíz családdal. Ezután a zsidó embernek kényszermunkát kell végeznie, beterelik egy táborba. A zsidó ember azt mondja, nem számít, a lényeg, hogy ő és a szerettei ha nem is szabadon, de életben maradnak - összeszedi fontos holmijai közül a bőröndnyi legfontosabbat, fogja a családját és felül a vonatra. A zsidó ember megérkezik a táborba, ahol elveszik a tárgyait, megfosztják személyes szabadságától, a szeretteitől jó eséllyel csak később. Azután azokat is szépen lassan kiirtják, a zsidó embert közben csontig kihasználják, végsőkig megalázzák. A zsidó embernek már semmije és senkije nincsen. A zsidó ember nem mond már semmit, de még mindig, még mindig él, és életben akar maradni. Miért??? Hogyan lehet túlélni azt, hogy az Embertől elvették az életét? És hogyan lehet a felszabadulás után egyedül, kifosztva, magányosan újra felépíteni az életet?

Hogy a zsidók többsége miért tette a fejét önként a hurokba? Talán egyszerűen csak kevesen látták ennek az egésznek az iszonyú végét - talán még viszonylag indokolható módszerekkel indult (pl. kvótázással az egyetemi helyeken), és aztán fokozatosan fajult egy egészen becstelen valamivé ez a dolog. Ha egy folyamatban az ember benne van, akkor nem feltétlenül látja a "haladás" irányát és a lehetséges végkimenetelt, ehhez kicsit máshova kell helyezkedni, felülről-kívülről kell ránézni. Azt mondhatnánk, hogy azért mégiscsak vannak dolgok, amiket objektíven mégsem lehet elfogadni semilyen körülmények között, pl. ki az, aki jogosnak gondolhatja, hogy anélkül, hogy bármit tett volna, bezárják egy táborba és önként csomagol is? És ki az, aki jogosnak gondolhatja, hogy ugyanezt megteheti egy embertársával? Talán ezek az emberek elvesztették a realitásérzéküket, önmaguk megítélését illetően? Lehet ilyen? Vagy egész egyszerűen csak nem volt már lehetőségük mást tenni, azt gondolták, még mindig a kisebbik rosszat választották, mint beleugrani egy másik bizonytalan választásba, mondjuk egy idegen országban. Könnyű ezeket a kérdéseket feltenni ma, de ott, benne az eseményekben csak kevesen gondolhatták, hogy kollektíven ilyen messzire elmehet az ember aljasságban, s egyáltalán, hogy ez a rendszer időben ilyen sokáig fenntartható lesz.

A másik rémisztő dolog az a végtelen precizitás és szervezettség, amivel a németek mindezt "lebonyolították". Eleinte lefotóztak mindenkit, akit munkára osztottak be (az egyik blokkban bekeretezett fotók végtelen sora van kiállítva - a fotós soha az életben nem akart többet fényképezőgépet venni a kezébe), később már csak tetovált számokkal azonosították őket. Minek? Ki kereste volna ezeket az embereket? Hiszen minden élő családtagjuk különféle táborokban volt. A halottakról halotti bizonyítványokat állítottak ki természetes halálokot megjelölve. Kinek-minek, ha egyszer a világuralom reményében háborúztak? Mit gondoltak, ki előtt kell majd ezekkel az emberekkel elszámolniuk? Listák készültek mindenről s mindenhez, mindenki nyilván volt tartva precízen és naprakészen. Az a logika is milyen körmönfont, amivel a bőröndjüket becsomagoltatták ezekkel az emberekkel! Egy bőröndnyi csomagot engedélyeztek mindenkinek. Nyilvánvaló, hogy ilyenkor mindenki ugyanazokat a dolgokat teszi a bőröndbe: tárgyakat, amiket értéknek tart. S annyira nem vagyunk különbözőek, hogy veszély esetén ne hasonló dolgokat tartanánk értéknek: pénzt, ékszert, kisebb, pénzre váltható kincseket. Azután ezek a bőröndök soha többet nem kerültek a tulajdonosaik kezébe. Auschwitz 1-ben az egyik barakkban volt egy teremsarok tele ezekkel az üresen kongó, horpadt bőröndökkel, rajta a nevekkel, címekkel - mintha csak egy kórházban adták volna le őket, annak reményben, hogy távozáskor visszakapják. És egy másik teremsarok szemüvegekkel. Egy harmadik fésűkkel. Egy negyedik cipő- és fogkefékkel. Egy ötödik cipőkkel. Egy hatodik művégtagokkal, botokkal. Egy hetedik imaköpenyekkel. Egy nyolcadik pedig hajjal - még a hajuktól is megfosztották őket, hogy abból is hasznot hajtsanak. Hasznot? Vajon milyen hasznot lehetett ezekből az emberekből kipréselni? Milyen gazdasági haszon kitermelésére voltak ezek az élő csontvázak képesek a kényszermunkájukkal? És minden reggel a foglyokból álló zenekar zenéjére vonultak ki a kapun munkára, és este erre a zenére masíroztak vissza - mintha valami értelme lenne ennek az egésznek. A németek olyan színházat építettek itt fel, mintha a siralmas díszleteken és a nyomorúságos körülményeken túl még mindig lenne értelme ennek az egésznek, ennek az életnek, szenvedésnek. Őrület, micsoda beteges mániába átcsapó precizitással volt itt minden megtervezve!

Hogy a falu lakói mit vettek észre? Valószínűleg feltűntek nekik a természetellenesen sovány emberek, ha máskor nem, hát amikor kivezényelték őket a munkára. Hogy miért nem tettek valamit? Megszállt ország voltak, megszállt országban az ember, pláne ha vidéki, nem ugrál. Rengeteg lengyel is a táborban végezte. Hogy a magyar zsidók rendkívül rövid idő alatt "deportálódtak" a magyar budapesti, soproni, debreceni gettókból és rendkívüli hatékonysággal váltak füstté, arról számtalan dokumentum szól. Sokan felemlegetik a magyarok hihetetlen közönyét, amivel a zsidók elhurcolását figyelték. Ez egy teljesen más eset, mint a lengyeleké - ugyan német megszállásnak nevezzük ezt az időszakot, de valójában a németek szövetségese volt Magyarország. A budapesti zsidók európai szinten is igen gazdagnak számítottak - erre a vagyonra nagyon szívesen tették rá a kezüket a magyarok. A zsidókat azért gyűlölték, mert irigyek és féltékenyek voltak a gazdagságukra, a tehetségükre. A cigányokat most azért gyűlölik, mert irigyek és féltékenyek a szegénységükre, de leginkább a segítségre, amire rászorulnak. Hát, ilyen ez a magyar ember: mindig keresi a bűnbakot önmaga sikertelenségéért.

"Amikor elvitték a zsidókat nem szóltam, mert nem voltam zsidó. Amikor elvitték a cigányokat nem szóltam, mert nem voltam cigány. Amikor elvitték a kommunistákat nem szóltam, mert nem voltam kommunista. Amikor elvitték a papokat nem szóltam, mert nem voltam pap. Amikor elvitték a hívőket nem szóltam, mert nem voltam hívő. Most, amikor jönnek értem, már nincs aki szóljon értem." (Martin Niemöller)

Az ember, ha érez, azt hiszem, életében számtalanszor felteszi magának a kérdést, hogy az egyik vagy a másik szerepben (oldalon) mit tett volna. Az, hogy az Ember mit gondol, elég egyértelmű és állandó. Hogy aktívan mit tesz, mit tenne, az nekem még ma is kérdés.

Az itt megöltek száma 1,5 millió körül van, köztük 1,1-1,3 millió zsidóval és ebben 430 ezer magyar zsidóval. Az áldozatok számát nehéz megbecsülni, mert a nácik igyekeztek megsemmisíteni precíz dokumentációjukat. Krakkóban a háború előtt 65 ezer zsidó lakott. Ma 200 (!) zsidót tartanak számon, legalábbis 200 zsidót, akik gyakorolják a vallásukat. A zsidók nem jöttek többé vissza a gázkamrákból a háború után, a zsidó negyed már nem zsidólakta negyed többé. Azt hiszem, ez érthető.

Filmeket is forgattak ezen a helyen, pl. a Sorstalanságot. De Spielberget és a Schindler listáját nem engedték be a tábor területére, nekik kint kellett a díszleteket felépíteni a filmhez. Egyébként a helyet az UNESCO a Világörökség részének nyilvánította.

A látogatók száma a táborokban átlagosan 500 ezer évente, de 2007-ben pl. 1,2 millió ember látogatta meg a helyet. A látogatói listát a lengyelek vezetik, mert az iskolásoknak mindig megmutatják a tábort. A lengyeleket az amerikaiak, britek, németek követik, a magyarok a képzeletbeli lista 15. helyén állnak, ami nem is rossz arány tekintve, hogy milyen kis ország vagyunk. A múzeum területén egyébként 150 idegenvezető dolgozik, ebből ketten kalauzolnak magyar nyelven. Milyen érzés lehet vajon ezt a munkát választani, naponta háromszor-négyszer elmesélni-magyarázni embereknek a borzalmakat, minden nap, éveken keresztül? Ez egy igazi hivatás, vagy ha erősebben akarok fogalmazni, akkor küldetés!

A krakkói út ötlete egy rövid írás olvastán jött. Pontosabban hosszú évek óta szerettem volna megnézni a helyek egyikét, ahol egy országnyi embert kifosztottak és meggyilkoltak, de az írás egy mondata végre tettre is sarkallt. Így hangzott ez a mondat Bächer Iván tárcájában (ami egyébként itt olvasható): "Mert - konstatálta döbbenten - Auschwitz ma szép hely."

Krakkói várnegyed

A krakkói várnegyedbe, azaz a Wawelbe pénteken délután, a zsidó negyed megtekintését követően mentünk. Itt a téren megpihenve Barbara, az idegenvezető elmesélte, mivégre a városban a sárkánymánia, amelynek a főtéri sétáink során számtalanszor tanúi lehettünk. Szóval élt egyszer itt (a Visztula-menti domb oldalában lévő barlangban) egy sárkány, aki nemcsak hogy nem volt vegetáriánus, de időnként fiatal szűzlányok húsára is megéhezett (meglepő, minden sárkánymítosz így kezdődik valahogy). Végül aztán egy cipészlegény vetett véget az aranyéletnek, s a sárkányból nem maradt más, mint sárkánybőr, amiből pedig cipőket varrtak. A történetet fel is tálalják némi belépő ellenében egy kis barlangban - ezt nem néztük meg.

Az egyedüli, amit közösen megnéztünk a Wawelből, a katedrális volt. Megtudtuk, hogy többféle éptészeti irányzat stílusjegye fellelhető itt: gótikus, reneszánsz, barokk - pl. az aranytetejű Zsigmond kápolna barokk stílusú. A katedrális koronázóhely volt, valamint sok királysírt találunk itt - na persze nem véltelenül, hanem mert ide temetkeztek a lengyel királyok, s például magyar kapcsolat is van: itt nyugszik Báthory István. A jelentőségéből azután sem veszített a katedrális, hogy Krakkó megszűnt főváros lenni, továbbra is megőrizte koronázási és királyi temetkezési funkcióját. A sírhelyeket egyébként hatalmas kő- vagy márványszarkofágokként kell elképzelni, díszes tetővel. Az esetek többségében azonba ezekben nincsen holttest, a szigorú szabály ugyanis az, hogy a felszín fölött csak szenteket helyezhettek nyugalomra (pl. itt nyugszik Szent Hedvig, lengyel nevén Jadwiga), az "egyszerű" embereket a föld alá temették. Ez alól kivétel Nagy Kázmér, akit nem tudni miért, a szenteknek kijáró tiszteletadással temettek el.

Felmentünk a Zsigmond-toronyba, amelyben öt gigantikus harang követi egymást felfelé haladva. A lépcsőkön tömeg volt, mindenki a harangok nyelvét fogdosta (elég fényesek is voltak), ugyanis a néphagyomány szerint így lehet kívánni valamit. Fentől szép kilátás nyílt a városra, bár az idő a két nap alatt megszokott borús volt.

A reneszánsz árkádos belső udvart már egyedül néztem meg, a sokórás szabadprogram keretében. Visszatérve a sürgő-nyüzsgő városi részbe, elálldogáltam kicsit az italbolt előtt. Ugyanis egyik alkalommal Évike mesélt a lengyel vodkákról, azok között egy vodkakülönlegességről, a bölényfűszálas vodkáról, helyi nevén Zubrowkáról. Ezt szemléztem meg, miközben azon mélázgattam, vegyek-e, már egészen kis mennyiségben is lehetett ugyanis kapni 5-6 zlotyiért. Végül letettem a vételről, mivel nem lett volna kinek ajándékozni.

Este a vacsora egy kis étteremben esett meg, ismét hagyományos és lengyel menü közül lehetett választani. A lengyel menüben azúttal gombaleves, és második fogásnak bigosz volt. A bigosz hasonlít a székelykáposztára, tejföl nélkül.