2010. április 18., vasárnap

Krakkó-Auschwitz-Birkenau

2010. április 11., vasárnap

Ez a bejegyzés tulajdonképpen folytatása a korábbinak, s most csupán a 2009 októberében letett szál újbóli felvétele történt (de azt hiszem, még ezzel sincsen vége).

Először a kis táborba, Auschwitz 1-be mentünk, ahol eltöltöttünk néhány órát az egyes országok kiállításaival berendezett, egykori barakkokban. Legutóbb csak a magyar kiállításon tudtam valamicskét időzni, úgyhogy most igyekeztem a többi országéra is időt szakítani - de hát legalább egy nap kellene, hogy mindent részleteiben megnézzünk. A lengyel (15.) barakkban a fő hangsúlyt leginkább a háború képei és dokumentumai kapták. Nem csoda, hiszen a lengyelek számára a háború nem "csupán" a megszállást, függetlenségük elvesztését és zsidóik bevagonírozását jelentette - rengeteg lengyel katona halt meg a harcok során, s nagyon sok lengyel állampolgár is a haláltáborokban végezte. Szóval bár a holokausztról ők is megemlékeztek, kiállításuk mégis inkább "katonás" volt.

Sokkal "zsidósabb" volt a következő (16.) barakkban a szlovák és a cseh kiállítás. Az alsó szinten, a szlovák részben kattogó vonathang fogadja a látogatót és egy kis rácsos rámpán lehet felmenni a koszorú és virág elhelyezésére szolgáló mélyedéshez. Ez az a kiállítás, ahol először látni zsidókat gyalázó korabeli plakátokat és uszító propagandákat. A feliratokat nem érteni, de a "szokásos" karikatúrákat felismerni. Itt láttam először azt is, hogy megemlékeztek a roma holokausztról (ennek a mi barakkunkban is szenteltek néhány képet).

A cseh kiállítás az emeleten van, itt sok teret és figyelmet szántak a csehek átmeneti táborának, Terezínnek. A terezíni gettót vagy tábort a nácik 1941-ben hozták létre "kirakat-tábornak", amit példaként mutogattak a látogatásokat tevő Vöröskeresztnek vagy egyéb szervezeteknek. Itt az emberek ugyanúgy éheztek, fáztak és szenvedtek, mint más táborokban, de rendszeresen színdarabokat játszottak és koncerteket adtak a "közönségnek" (azaz az idelátogatóknak). Mivel itt nem voltak működő krematóriumok, ezért innen továbbdeportálták őket Auschwitzba és más koncentrációs táborokba, ahol aztán többségük meghalt. Nemrég mutattak egy filmet, Alice Sommer Herz zongoraművésszel készítettek egy beszélgetést, aki családjával, hatéves kisfiával került Terezínbe. A táborbeli körülményekről nem nagyon beszélt, csak arról mesélt, hogyan segítette őt a zene a túlélésben. Hihetetlen, de ma is él Londonban, 106-évesen! A terezíni táborból sok gyerekrajz is fennmaradt, és furcsa, hogy ezek a rajzok a legritkább esetben szólnak a táborbeli életről - legtöbbször az egykorvolt boldog életet ábrázolják, láttam pl. karácsonyt karácsonyfával (igen!) vagy idilli családot. Volt a cseh kiállításon egy hatásos tükörfal is, mindenki ismeri a trükköt, hogy két szembehelyezett tükörben megsokszorozódik a tükörképünk. Itt mindkét tükörre felfestettek egy-egy emberi alakot, csak be kellett állni közéjük, és már láthatta is az ember az emberek végtelen sorát. Volt itt még egy téglafal Lidice emlékére is, ahol a nácik a teljes férfilakosságot kiirtották válaszul a Heydrich ellen elkövetett merényletre (egyszer voltam ott).

Az ausztriai, francia, belga, izraeli kiállításokon már csak kutyafuttában tudtam átmenni. Az osztrák barakkban a megvilágított üvegmozaik festmények voltak különösek, amelyek csontsovány arcokat formáztak, az izraeli téglaépületben mindaz helyett kapott, ami a többiben nem - például Anna Frankról is volt egy megemlékezés. A magyar kiállításon szívdobogás hangja fogadja az embert, legalábbis azt hiszem, bár haloványan egy hármas ütem is felfedezhető benne: ta-tam, ta-tam, ta-tam, majd újra. Kis idő eltöltése után, bevallom, már sokkoló volt a monotonitása. A francia barakkban az egyik teremben nyiszorgó vonathangra akadtam - arra a végtelenül lassú hangra, amikor a fém csikorog a fémen, s amit akkor lehet hallani, ha már nem is kattognak a kerekek, csak a mozdony húzza a terhét szenvedve. Mitől kattog a vonat? A hegesztésektől, amikkel a síndarabokat összeillesztik, s amikre a kerék rádöccen, majd ledöccen az apró kitüremkedésekről, ezért van kettős ritmusa, ahogy a szív is dobban. Napokig kísértett ez a hang, mert a lengyel vonatok is ilyen őrjítő lassúsággal mennek, helyenként zakatolás nélkül, csupán nyikorgással.

A nemzeti kiállítások után megnéztük a vetített filmet, majd a 4-5-6. barakkokat az ismert tárgyi bizonyítékokkal. Ezt követően egy negyedórás-húszperces sétával átmentünk Birkenauba, és a délután hátralevő részét ott töltöttük. A szemerkélő eső szép lassan eláztatott minket. Még sosem értem napsütésben a tábort, de láttam róla ilyen fényképeket. Megdöbbentő, milyen barátságos arcát mutatja olyankor, tavasszal, zölden, szomszédságában egy kis erdővel - mintha ott is lehetett volna élet. Elválva bejártuk körülbelül a terület felét; ami legutóbb nem derült ki számomra, hogy baloldalt a kémények a barakkok helyét jelölik: itt egyedül ezek maradtak hátra a nácik által a meneküléskor felgyújtott fabarakkokból. Októberben nem mentünk hátra, a gázkamrák és krematóriumok romjaihoz, nem láttam a "Szaunát" sem, ahol saját ruháikból vetkőztették, borotválták és fertőtlenítették a foglyokat. Nem láttam a Kanadát, ahol az összerabolt holmikat tárolták és szortírozták, s nem láttam a tábor végén álló emlékművet sem, ami előtt minden nyelven szerepel egy-egy emléktábla.

Rengeteg Dávid-csillagos, kék-fehér vagy fehér-kék köpenyt viselő fiatal bóklászott szerte táborban, valószínűleg az Élet menete (March of the living) elnevezésű csoporthoz tartoztak, s minden bizonnyal ennek másnapi rendezvényére készültek a tábor végén található emlékműnél is. Úgy tartják, két fontos eseménye van a zsidóságnak, amire minden zsidó fiatalnak emlékeznie kell: a holokauszt és Izrael állam megalapítása. A Halálmenet ellentételezésére szervezik az Élet menetét 1988. óta, idén 16. alkalommal, s a menet során először Lengyelországban tesznek látogatást a fiatalok, majd Izraelben. Velük találkoztunk egy fabarakkban is, ahogy fáradtan ültek a latrinákon és hallgattak egy idősebb embert, amint az élményeiről beszélt. András kételkedett abban, hogy az illetőnek valóban ilyen éles emlékei lehetnek 5-10 éves korából. Mire emlékezhetnek a gyerekek? Milyen lehetett egy gyereknek ott? Az emlékeik valószínűleg más formában őrződnek meg, mint egy felnőtt emlékei - kevésbé tudatosak, sokkal inkább ösztön- és érzés-szerűek. Ma is élnek gyerekek hasonló körülmények között, éhezve, fázva, egyedül. "Normális" esetben az emlékeik megmaradnak felnőttkorukra, de "csak" egy sanyarú gyerekkor részeivé válnak, amitől egy jobb felnőttlétben el lehet távolodni és hosszabb időre elfeledkezni. Ellentétben ezekkel az emlékekkel, amik a felnövéssel új értelmet nyernek és amire lépten-nyomon emlékeztetik az akkori gyerekeket. S ma, amikor már egyre kevesebben vannak, még kevésbé hagyják felejteni őket.

Arról sosem szólnak a történetek, hogyan jöttek ki egymással ezek az emberek. Vajon hogyan viselték ezt a szoros összezártságot, a magánélet teljes hiányát? A nácik igyekeztek őket megfosztani minden egyéniségüktől - a ruháiktól (egyforma csíkos rabruhát kaptak), a nevüktől (sorszámot tetováltak a karjukra), az arcuktól (levágták a hajukat), a testüktől (az éhségtől mindenki egyformán sovány lett). Az ember mégis egyedi, közöttük is voltak optimisták és pesszimisták, viccesek és búskomorak, kibírhatatlan nyüzsgők és visszahúzódók, örökké szervezkedő vezetők és nyuszikák, buták és okosak, becsületesek és becstelenek. A közös sors mindezt felülírta volna, és a szenvedés terhe alatt mindannyian a nyomorúságban és a gyászban egymást segítő és támogató emberekké váltak volna? Ők sosem beszélnek arról, hogyan is volt ez ott.

A Múzeum adattárában lehet kutakodni az áldozatok között - akár a név vagy a tetovált sorszám szerint. Jelenleg kb. 180 ezer adat érhető el, de magyarokat nem találni közöttük - vannak ugyan Szabók, Kovácsok, Nagyok, de ők nem magyarországi zsidók. Valószínűleg a mieink sorszámai 180.000 felett kezdődtek.

A múzeum tavalyi látogatói között szokásosan a lengyelek állnak az élen mintegy félmillió iskolással és felnőttel, őket követik az angol és olasz, majd az izraeli és német csoportok 60-70 ezer fővel. (Magyarországról 2009-ben 18.000 látogató érkezett a múzeumba.) Azt nem tudom, hogyan számlálják és sorolják nemzetiségekbe a látogatókat, hiszen a táborba ingyenes a belépés és a nagyobb csoportoknál az elektromos kaput is kikapcsolják.

Budapest-Breclav-Katowice-Krakkó

2010. április 10., szombat

A krakkói együttutazás gondolata még tavaly októberben vetődött fel, miután részt vettem egy lengyelországi társasúton (vajon mitől társas egy ilyen út? az idegen emberek társaságától?), s kiderült, hogy a kollégáim áprilisban éppen ott fognak szakmázni. Úgyhogy úgy szerveztük, hogy négyen - Cécile Franciaországból, Gergő, András és én - megnézzük Krakkót és környékét a munkát megelőző hétvégén. Cécile és Gergő repülővel mentek, mi Andrással vonattal indultunk Budapestről szombaton fél tízkor.

A vonaton kétszer kellett átszállni: egyszer a cseh Breclavban, ahol két órát kell várni a csatlakozásra, majd pedig a lengyel Katowicében. Az első vonat azonban vagy hetven percet rostokolt Breclav előtt, úgyhogy csupán egy órát tudtunk eltölteni a kisvárosban. (Várakozásainkat amúgy házi készítésű Szelet de Sport-tal igyekeztünk feldobni.) Egyébként meglepően sok látnivaló van itt, melyek közül az idő rövidsége miatt csak a folyót és a Szt. Cirill és Metód kápolnát láttuk (ez direkte a vasútállomás mellett található). Beszéltük is, hogy érdemes lenne beperelni a vasúttársaságot, mert a késés miatt nem tudtuk Breclav nevezetességeit az őket megillető alapossággal megtekinteni.

A Breclavban csatlakozó vonatunk is összeszedett némi késést - éppen annyit, hogy lekéssük a katowicei csatlakozást: pontosan a leszállásunk pillanatában húzott ki az állomásról a vonatunk. De nem kellett sokáig várnunk, néhány perc múlva indult a következő "expressz" Krakkóba.

Katowice már nagyváros Sziléziában, "szénváros" meg "acélváros" - azaz olyan őszintén nem bántuk, hogy nem időzhettünk itt többet. Távolsága Krakkótól mindössze 80 km, az utazás mégis vagy két óráig tartott. Pedig a vonat nagyon kevés helyen állt meg, viszont rémesen lassan haladt. Érthetetlen, de Lengyelország déli részén mindenütt ilyen lassan mentek a vonatok. A sínek voltak ilyen rossz állapotban? Nem tudnak vagy nem is akarnak a vasúti fejlesztésekre költeni? Ki tudja?

Este 9 után érkeztünk Krakkóba, ahol a Gergő már várt minket az állomáson. Tőle hallottuk, hogy milyen csapás érte a lengyeleket: délelőtt lezuhant egy katonai repülőgép Szmolenszknél, a fedélzeten a lengyel elnökkel, a feleségével és egy csomó kormánytaggal.

A szállásunkat András interneten foglalta: egy apartman 4 (-5) személyre a Starowisina utcában, közel a központhoz és a Kazimierz városnegyedhez. Cécile érkezéséig elmentünk vacsorázni a "Pudelko" elnevezésű vegetáriánus étterembe. Gergő spenóttal töltött palacsintát, András szójalevest és salátát rendelt, én pedig paradicsomlevest és almatortát ettem. A kiszolgálás kedves volt, a krakkói lengyelek meglepően jól beszélnek angolul (a meglepődést az átlagmagyarhoz képest éreztem). A vacsora vége meghatóba fordult: a búcsúzás előtt a felszolgáló-lány szomorú arccal említette a tragédiát.

A vacsit éppen időben fejeztük be, mert közben Cécile is megérkezett, úgyhogy hazasiettünk. Megnéztük a tévében a gyászba borult híreket, illetve a másnapi időjárást. Vasárnap Auschwitz volt tervbe véve, s miután tudtuk már, hogy a vonatozás itt hagyományosan sokáig tart, ezért koraira állítottuk a telefon-vekkereket - fél nyolckor keltünk.

2010. február 21., vasárnap

Ma szőke vagyok


Hogy akadtam erre a könyvre??? Véletlenül? Nincsenek véletlenek. Egy hírlevél nyomán keveredtem egy könyváruház akciós ajánlatához a weben, és ott vagy tíz oldal végigböngészése után egyszercsak megakadt a szemem ezen a címen (Ma szőke vagyok – lány kilenc parókával) és a mellette lévő borítón, ami egy helyes lány elég nyaffadt arcát mutatta. Csak a címből ítélve szólhatna ez a történet egy magát „szépségében” megvalósító cicusról, de a kép alapján már sejteni lehetett, hogy itt súlyosabb dolgok kerülnek terítékre, amit az ajánló alá is támaszt: rák, kemoterápiák, kihullott haj és parókák – igaz történet alapján. Kíváncsivá tett a fülszöveg, úgyhogy azonmód meg is rendeltem a könyvet, s másnap már olvashattam is.

Sophienál huszonegy éves korában az ollós betegség egy ritka és súlyos változatát állapították meg, orvosai 54 hétre írták elő a kezelését, s ezt rögtön meg is kezdték. Itt kapcsolódunk be a történetbe, s Sophie naplójába. Sokat olvashatunk a kórházi környezetről – elvégre mindennapjainak egy jelentős része ezen a helyszínen zajlik –: a nővérkékről, az orvosokról, a kezelésekről, a velejáró tünetekről és hatásokról, a kezdetben rossz, majd javuló prognózisról, s az ennek ellenére mindvégig kitartó félelemről. Ennél is többet olvashatunk mindazokról, akik Sophienak sokat jelentenek, a szerető szülőkről, a testvérről, a barátnőről és a barátokról. Sophie lebilincselő stílusban ír, nehéz letenni a történetét; maga is olvas, a betegsége folyamán éppen a meggyógyult vagy meghalt emberek könyveit. Félelméről, magányáról és magányos félelméről gyakran beszél, nem kerüli meg a kérdést, mi lesz, ha meghal.

Ugyanakkor olyan elképesztő életszeretet tör elő a szövegből, ami már-már arra enged következtetni, hogy betegen az élet teljesebb, jobb és intenzívebb, mint egészségesen (ez el is hangzik a könyvben). Sophie nem szereti „tökkopasz” fejét, kihullott szemöldökét és szempilláját, ezért műpillákhoz, spirálokhoz és parókákhoz kénytelen fordulni. Először csak egy műhaj-példánnyal indít, amiben ő Stella , az eminens iskolás lány – ez nem igazán nyeri el a tetszését, mert magától idegennek érzi. Ráérez azonban arra, a hajnak micsoda jelentősége van abban, hogy az emberek milyen személyiséget tulajdonítanak az alatta lévő kobaknak, s a parókák lehetővé teszik, hogy teljesen más külsőt és ezzel az eddigitől egy teljesen eltérő felszínű egyéniséget próbáljon ki – amelyek mélyén mind ott van Sophie, a félő lány. A póthajak száma nő, s belép az életébe Daisy , a dögös wamp, Sue , a varázslatos, mindent elérő vörös és Blondie , aki leginkább hasonlít rá. Később felbukkan Oema , azaz a ponyvaregénybeli Uma sötétvörös kiadásban, majd Pam , az angol diáklány, Platina , a szintetikus cicamica, Bebé , a szlávos szőke és Lydia , a helyes barna. A magyar kiadásban az a jó, hogy a borító kihajtogatható és megtalálom rajta a „lányok” fotóit – mert Sophie mindent dokumentált –, és összehasonlíthatom az általam elképzelt képpel. Például Daisy-t nem ilyennek gondoltam, a képen inkább csini szöszinek látszik, mint vöröskörmű szőkének, s Oema sem igazán „hajaz” a szobám falán lévő Umára a Ponyvaregényből.

Ami igazán megfog a könyvben, hogy nem lehet érezni, hogy a betegség szűk és zárt világában lennénk. Pedig a betegség leszűkíti a lehetőségeket – legalábbis a korábbi lehetőségeket. Mégis az érzések és gondolatok olyan színes világában mászkálhatunk, hogy nem léteznek határok. Olyan ez, mint Anna Frank naplójában, aki családjával évekig élt egy kis lakásba zárva – mégis a lelkével, a képzeletével annyira intenzíven élt ezek között a falak között, mintha teljesen szabad lenne. Sophie is végig tudatosan figyeli és dokumentálja saját érzéseit s gondolatait, sőt, évének vége felé már azzal a tudattal, hogy mindebből könyv fog készülni.

Azóta eltelt három év, a történet megjelent, Sophie van der Stap honlapján is böngészhetünk egy kicsit – hollandul. A magyar olvasószerkesztés egyébként botrányosan pontatlan: a stílus a fordítónak köszönhetően ugyan nagyon jól átjön, de a szöveg hemzseg a hibáktól, a helyenként gyakran érthetetlen mondatoktól – amit talán a fordító nem tudott lefordítani, az olvasószerkesztő pedig nem gyomlálta ki ezeket.

2010. január 22., péntek

Kockavető


Erre a könyvre "rávetettem" magam úgy egy évvel ezelőtt. Miért? Azt hiszem, azért, mert jóval-jóval szolidabb formában magam is "kockázom": évekkel ezelőtt megragadt a fejemben, ahogy egy vitás kérdésben egy kollégám azt javasolta: "Hát, dobjatok fel egy pénzérmét és döntsön az!". Akkor ebből nem lett semmi, de később, otthon előhalásztam egy dobókockát, és elkezdtem próbálgatni. Aztán rászoktam, s ha nem tudtam dönteni valamiben, akkor opciókat gyártottam, dobtam, és aszerint cselekedtem, ami kijött. De aztán a kockát lecseréltem egy sokkal prózaibb metódusra, két oknál fogva: 1. nem dobálhatok nyilvánosan dobókockát, ahányszor nem tudok dönteni, 2. legtöbbször nincs hat opcióm, csak kettő - igen és nem (az én problémáim már csak ilyen egyszerűek). Úgyhogy ma attól függően, hol vagyok, két módszerem van: vagy egy számítógép date parancsát használom erre a célra vagy pedig a karórámat, s mindig ugyanazokat az opciókat használom.

Maradva a kockánál, mik a "szabályok"? Nincs szabály, vagyis az egyetlen az magától értetődik: az ember kövesse a kocka által kiválasztott opciót - ellenkező esetben csak időfecsérlés dobálózni. Persze az is lehet hasznos, ha az ember adott esetben nem követi a kockáját: például ha fanyalog az eredmény láttán, akkor kiderülhet, hogy valójában már volt egy prekoncepciója a dobás előtt. Tévedés ne essék, itt nem arról van szó, hogy a kocka amolyan Isten keze, ami engem terelget utamon. Nem, nem! Ez csupán szeszélyes véletlen, éppen ezért a magam részéről a nagyobb horderejű döntéseimet inkább "hagyományos", földhözragadt módon hozom, de arra jó ez, hogy gyorsan eldöntsünk olyan nem létfontosságú kérdéseket, melyek kigondolásával egyébként sok időt eltökölnénk.

Na, de mi van a könyvvel? Hát, a könyv ennél sokkal "durvább"! Luke Reinhardt álnéven írt önéletrajzi regénye ez, aki egy szép napon szintén rátalált a kocka nyújtotta lehetőségre. Pszichológus lévén azonban ennél jóval messzebbre ment: elméletet és terápiát is gyártott a kockázáshoz. A lényege, hogy a belénk rögzült szokásaink és egyebek révén állandóan meg akarunk felelni, és ebben a megfelelési kényszerben egyetlen egyéniséget engedtünk kifejlődni magunkban, holott ha elrugaszkodunk begyökeresedett szerepeinktől, mennyi minden lehet belőlünk. És a "mennyi minden" itt elképesztően széles palettát takar: akár az aznapi hangulatunkat is megválaszthatjuk a kocka segítségével, de bűnt is elkövethetünk - okosan vagy kevésbé okosan az előregyártott opciók szerint -, családapák lehetünk vagy éppen házasságszédelgő csavargók, gazdasági döntést hozhatunk. Mindent megtehetünk, ha elég bátrak vagyunk megjelölni opciónak és utána követni a döntést, a lehetőségek száma egy-két-három kockával hatalmasra növelhető. Ily módon tökéletesen megszabadulhatunk egyéniségünktől, oly terhes megfelelési kényszerünktől és teljesen szabadok lehetünk. Fontos szabály viszont, hogy itt nem csupán élvezetes dolgokat gyűjtünk össze és azok közül választunk, hanem kellemetlen dolgoknak is kell ugyanolyan arányban lennie a listán. Reinhardt Kockaközpontot hozott létre, de nemcsak okította módszerét, hanem saját magán is alkalmazta: a könyv elején még gyermekes családapaként látjuk, a könyv végére már nagyon sok minden történt vele.

Bár személy szerint brilliánsnak tartom az elméletet és a gyakorlatot, azért nem lettem a tanok követője. Az még ugyan vonzó, hogy az aznapi hangulatomat kocka segítségével határozzam meg reggelente, hiszen ahogy Mark Haddon autizmus peremén mozgó gyerekhőse mondta A kutya különös esete az éjszakában című regényben: az emberek (mármint a normális emberek) szokatlan dolgoktól teszik függővé aznapi hangulatukat, nála ezt miért ne dönthetné el az, hogy hány piros autót számol meg az iskolába menet? Teljesen igaza van, és miért ne dönthetne a dobókocka? Mindazonáltal a szeretteimhez és az egyéniségemhez valami oknál fogva mégis ragaszkodom, nem akarom ilyen küzdelmes munkával "kockára tenni" őket (bár látom már, mindez nem valami nagy fantáziára vall részemről). Persze ettől az elmélet továbbra is érdekel, s most, hogy a Szputnyik társulat Bodó Viktor vezetésével feldolgozta a nagybecsű művet, nagyon kíváncsian várom, hogy megnézhessem.

2010. január 21., csütörtök

Zöld hentesek


Ebben a filmben senki nem normális, de ezt amolyan dán (vagy inkább dán filmes) módra hozza mindenki. A történet egy újonnan nyíló hentesüzlet és két hentes-srác körül bonyolódik meglehetősen groteszkül. Svend és Bjarne megunják a kulimunkát a város jól menő húsboltjában, és egy szép napon saját üzletet nyitnak. Ahol viszont nem tolonganak a vevők. Miért, hiszen minden csillog-villog és zöld? Valószínűleg "Nyirkos" Svend nem nyeri meg az emberek szívét, mert őt soha nem szerették. Nos, egy véletlen folytán fordul a kocka - Svend egyik este tudtán kívül bezár egy villanyszerelőt a fagyasztószobába, aki reggelre kifagy a húsok között. Amikor másnap reggel Svend felfedezi a történteket, kiderül, hogy rosszul bírja a stresszt és "kínjában" olyat tesz... Mire Bjarne reggel beér a boltba, Svend már eladott egy darabot (egy filézett combot) a husiból, amit előtte be is pácolt kicsit.. S láss csodát, a "pipihusi" ízlik az első delikvenseknek. Több se kell, a városban elterjed, milyen fincsi Svend és társa husija, és az emberek rákapnak... az emberhúsra... Svend pedig nem tud lemondani arról az érzésről, hogy szeretik és körülrajongják.. Mi kerekedik ki ebből? Hát, a szereplők számukat tekintve kissé megfogyatkoznak a film végére - kár, mert némelyik elég szimpi volt, például Házas Hans. De azért ezen kívül is van itt még néhány apróbb csavar, amik teljessé teszik a történetet.

Nagyszerű a film, igazi idétlen, éjfekete dán humor. Sok színész ismerős az Ádám almáiból (nem véletlen, hiszen ugyanúgy Anders Thomas Jensen jegyzi a forgatókönyvet), Svendet például Mads Mikkelsen alakítja klasszul. Amilyen jóképű volt az Esküvő utánban, kimért és szomorú a Prágai történetben és állhatatos az Ádám almáiban, most olyan tenyérbemászó és idegesítő lett Nyirkos Svendként. Jelenlegi kimértségében és akasztófahumorában ("Több tiszteletet!") egyébként kicsit emlékeztet az Adam Ivanjára.

Tanulság? Egyik: most kis fenntartásom támadt a hentesüzletekkel szemben. Másik: mint a film végén kiderül, nem az emberhús miatt kaptak rá Svend boltjára a húsimádók. Hanem miért? Nem lövöm le a poént.

2010. január 13., szerda

Sherlock


Ez film! Igazi Guy Ritchie filmről van szó: hálás alapsztori és szerepek, ezekben nagyszerű színészek + egy tehetséges és eredeti rendező. Az alaptörténet Arthur Conan Doyle Sherlock Holmes-a, ezzel a választással nagyon már nem lehet melléfogni. A figurák a rendező szerint minden eddiginél közelebb állnak az író által papírba álmodott hősökhöz: itt egy bunyózó, hús-vér ember Sherlockot látunk Robert Downey jr. alakításában, egy általam oly régóta várt EGYENRANGÚ (igen! igen!) Watsont Jude Law személyében, (aki végre nem "Sherlock Holmes hű kutyája") és a visszafogott, kis szerelmi szál is erőre kap Irene Adler, illetve az őt megelevenítő Rachel McAdams (akiért Az időutazó felesége óta odavagyok) megjelenésével.

A történet egyébként egy önmagát Gonosznak hirdető alak cseppet sem ártatlan gaztetteiről szól, akinek misztikus szemfényvesztéseiről azonban kiderül, hogy csak egy gonosz (így, kisbetűvel) bűvész csalásai. Megkapjuk azokat az elemeket, amiket annyira szeretünk Guy Ritchie filmjeiben (legjobban a Snatch-ben): a kamera az izgi helyzetekben gyorsan, dinamikusan vált, a snittek erőteljesek, az akciójelenetek hihetetlenül mozgalmasak és feszesek - s ez a feszesség most igencsak illik egy olyan gyorsan vágó észjáráshoz, mint amilyen Holmes-é. Igazi vászonra való rendezés.

Az Estben és az Exitben dicsérték a filmet, de persze nem mindenkinek nyerte el a tetszését. A Mancs morcos kritikusa elég lesújtó véleményének adott hangot, miszerint a sztori egy Harry Potter utánérzés és ily módon kezd már unalmassá válni, Ritchie kameramozgásai pedig idegesítők és fárasztók.

2010. január 12., kedd

Brüno


Érdekes film.. Vagy hogy az ismert szójátékkal éljek: érdekes, hogy ez egy film. Jó, nem, ennyire nem vészes a helyzet. Még egyszerűen csak kissé sokkolnak (vagy pukkasztanak?) a látottak. Miről is szól a film? Dióhéjban: egy meleg osztrák sztár (Brüno) hányattatásairól a hazai, majd az amcsi sztáriparban. (A meleg szót lehet fokozni? Mármint nem melléknévi értelemben, hanem ebben a főnéviben? Mert ennél a srácnál szükséges.) Sacha Baron Cohen rendezte és főszerepelte, ez sokaknak már sokat mond - nekem eddig semmit.

A film nem egy dráma, azaz itt az ember ne számítson érzésekre, nem egy Milkről vagy Philadelphiáról van szó. Ez "beteg" poénok és helyzetek sorozata, félreértés ne essék, igazán szórakoztató, végigszórakoztam magam is, meg a kedves nézőtársak is a 9x percet. Bár eléggé... eléggé.. állatiasak ezek a poénok, igen, ez a legtalálóbb szó rájuk amellett, hogy vulgárisak, eszementek, elmebetegek, elképesztők, 18-as karikával természetesen. Kedvenceim a Paula Abdul interjú és a fókuszcsoport. (Érdekes, hogy az angolban a heterókra a straight szót használják - mármint nekem érdekes, mert én nem tudtam.)

És volt itt egy görbe (vagy ferde? hehe!) tükör is tartva sokmindenről: a hírnévről, a jótékonykodásról, sztárságról, szóval csupa olyan dologról, amiről ma már nap mint nap hallunk egy unalmas kritikát - de ez esetben cseppet sem unalmas módon. Filmbuziknak és leginkább erős idegzetűeknek ajánlott!

És most, miután ezt így leírtam, megnézem, másoknak hogy tetszett.

2010. január 5., kedd

A legmelegebb nap


A magyar cím igazán találó (az eredeti Humpday): itt két srác legmelegebb napjáról van szó kétféle értelemben is. Ben és Andrew régi barátok, akik hosszú idő után találkoznak most újra. Andrew jelenleg férj, aki családja bővítésére készül feleségével, Ben pedig amolyan vagány művész, világcsavargó. Egy este a két jóbarát egy buliban vesz részt, ahol részegen elhatározzák, indulnak a helyi pornó-filmfesztiválon, azaz beneveznek egy igazán művészi filmmel. Hogy mitől lesz igazán művészi egy pornófilm? Attól, hogy itt két vállaltan hetero srác fog egymással szexelni, nevezetesen Ben és Andrew.

Na, nem kell megijedni, a film nem pornófilm. Sokkal inkább tanulságos és helyenként nagyon vicces történet arról, hogy ez a dolog mennyire nehéz hetero férfiaknak (valószínűleg a meleg férfiak ugyanezt érzik, ha nőkkel kell szexelniük), még egy olyan bevállalósnak látszó srácnak is, mint Ben. Illetve a művészlelkek szempontjából földhözragadtnak tűnő feleség nézőpontja sem mellékes, bár elég könnyen átérezhető, ha az ember gyomra kissé nehezen emészti meg, hogy édes párjának ilyesfajta művészi ambíciói támadnak. A történet szerintem rém eredeti és azt hiszem, elég fontos dolgokra világít rá a kérdéssel kapcsolatban. Tanulságos volt az is, amikor "kihallgattam" egy jegyvásárlást megelőző párbeszédet.

- Miről szól ez a film? - kérdezi a leendő néző.
- Egy homoszexuális párról - adta a helytelen választ a mozi alkalmazottja. Valószínűleg nem abba a moziba jár.

Amióta egyszer egy ismerősömmel egy szintén meleg-témájú filmet néztünk meg, és felhívta a figyelmemet, mennyi meleg pár ül a nézőtéren, azóta én is jobban körülnézek. Hát, most alig voltunk vagy nyolcan a filmen. Volt két olyan idős bácsi (egyenként vagy nyolcvanévesek, de nem párban jöttek, hanem külön), akikről egyébként nehéz elképzelni, hogy egy filmért elzarándolkolnak az Európa legkisebb mozijaként hirdetett helyre.

2009. december 30., szerda

Világcirkusz


Fantasztikus történet! Ahogy Müller írja: nem olvasni kell, hanem elképzelni - olyan hihetetlen képi világ tárul itt fel. Egy cirkuszban vagyunk, nem is akármilyen cirkuszban. Ernst Ludwig Kirchner, a Svájcba emigrált német festő "mániákus" késztetésének engedve hazarohan egy cirkuszi előadásról, tűzre veti festményeit és szíven lövi magát. Mielőtt meghalna, "álmodik" - egy cirkuszt, egy világcirkuszt álmodik, melyben ő a "Direktor", s öt felvonásban, öt világszámban mutatja be az ember(iség) életét: az ember születését, az ember eroszát, az ember küzdelmét, az ember halálát, az ember megváltását.

A szerepeket Kirchner életének valódi szereplői játszák, az események az álomban gyakran olyan valóságosak, hogy az emberek és állatok tényleg meghalnak, fájnak, szeretnek, szenvednek. Az előadás végén persze kiderül, hogy mindenki hiánytalanul megvan.

Azt mondják, földi életünk egy-egy szerep, amit mi írtunk magunknak, s aminek jelmezét levetjük, ha meghalunk. Életünk során sokszor (én szinte mindig) elfelejtjük, hogy valódi énünk nem azonos a szereppel, s teljes átéléssel játszuk azt. S amikor meghalunk, döbbenten ismerünk rá nemcsak saját igazi magunkra, de azokra is, akik a darabunkban szerepet kaptak. Életünk során néha sikerül levetnünk egyik-másik szerepünket, és újat öltenünk magunkra, de van, amikor egész életünkben ugyanazt az ábrándot kergetjük, s ugyanazokat a hibákat követjük el újra és újra - egyetlen alakítás rabjaivá válunk. Ez Müller hitvallása, szerintem szeret színházban gondolkodni, mert színházi ember.

De nemcsak a történet maga csodás, hanem születésének körülményei is azok. Egy amerikai éjszakai múzeumnézés közben Müllernek Amerigo Tot mesélt a kiállított képekről és alkotóikról, az "elfajzott művészetről", és a "veszélyes dilettánsokról", akik "megálmodták" a huszadik század borzalmát. Egy operatőr barátja követte és filmezte őket, s innen indult ki az egész. Közösen írták a történetet, amit filmre álmodtak. Mindez rá is nyomja a "bélyegét" a könyvre: olyan hihetetlenül színes képeket teremtenek pusztán szavakkal, ami még ebben a színek tobzódásától színtelenné vált huszonegyedik században is eleven és intenzív tud maradni. Újabb csodálatos mozzanat a történet körül, hogy a Fehér Bohóc (azaz a Direktor) szerepét Brando akarta eljátszani.

Azután mindebből nem lett semmi. Sem Brando szerepéből - a Fehér Bohóc lelkileg összetört, sem a filmből - az operatőr barát ugyanúgy végezte, mint a Kirchner. Ez utóbbi érdekes momentum, annál is inkább, mert a könyv fülszövegében azt írják, hogy az író "megsejtette" a jövőt, azaz barátja halálát. erről azért nincs szó szerintem - a barát egyszerűen úgy, olyan teátrális módon lett öngyilkos, ahogyan azt fiatal korukban "megálmodták". Mindenesetre nekünk itt maradt a könyv, most már örökre a fantáziánkra bízva. S talán így még színesebb, mintha filmbe zárták volna.

2009. december 23., szerda

Ördöggörcs


Mi az, ami személyesen érint? A gyökér, a törzs elvesztése, amelyből eredek, amelyhez tartozom génjeimben, idegeimben, humorérzékemben, egész valómban. Ezt vesztettem el, illetve vagy tovább él, tovább hat bennem, vagy pedig menthetetlenül csonka maradok egy életen át. Elvesztettem valakit, akivel félszavakkal is értettük egymást, akivel nem kellett magyarázkodni, elég volt egy utalás, egy mozdulat, egy villanás, és mindketten értettünk mindent. Akivel ismertük egymást kívül-belül. Érteni véltük a világot. Valakit, akivel egy fából voltunk faragva. Annyi mindent magával vitt belőlem is, amit csak ő tudott, amit csak vele beszélhettem volna meg, amit csak ő tudott volna elmondani, átadni nekem. Amit mindketten olyan fájón, elmulasztottunk az egymásra pergő napok zűrzavarában és közönyében. Csak morzsákat és töredékeket kaptam, az egész képet most már egyedül nekem kell a mozaikokból, rejtvényekből kisilabizálnom, összeraknom. Ez viszont már egy új ember, új történet. Ha összeáll valamivé, emlékekből és fantáziákból, talán épp az lehetek én, már egyes-egyedül csakis én. Életem egy meghatározó része a mai nappal biztosan lezárult.

A kapcsolatteremtő készségét, a gátlástalanságát irigyeltem a legjobban. A szeretetet, figyelmet, gondosan őrző tekintetét hiányoltam a leginkább. Néha-néha azért megéreztem a mélyben. Önzését, érzéketlenségét a más bajai iránt megértettem és elfogadtam olykor. Ismertem és éreztem őt, vitáztam és harcoltam nyomasztóan súlyos lényével. Gyűlöltem is néha. De nélküle nem léteznék én sem, egyénisége erősen meghatároz (sőt be is határol) engem is. Cinikém, nyugodj békében.

Karinthy Márton: Ördöggörcs

2009. december 15., kedd

Az úton egyszer meg kell halnod


Egy utazás története Tibetbe, a "Világegyetem középpontjába", azért, hogy Ian eljutassa mestere hamvait a Kailásza-hegyre. Ian, aki Új-zélandon hallgatta Khenszur Thabkje rinpocse tanításait, először Lucsúból, Tibet határáról kel útra, s nem szokványos úton, hanem kis tibeti lovakon. Az utat az időjárás és a hegyi terep jelentette viszontagságokon túl az is nehezíti, hogy Tibet egyes részeit a kínaiak lezárták a turisták, zarándokok előtt, oda belépni tilos. Pedig a Kailásza-hegy körüli ösvény népszerű szakrális út.

Ian hosszú, keserves gyaloglással-lovaglással teszi kilométereit, s jut lépésről lépésre közelebb céljához. De vajon az-e az út valódi célja, ami - azaz a hamvak eljuttatása a szent hegyhez? Azt már a történet elején megtudjuk, hogy nem - a valódi cél az, hogy az ember megszabaduljon egojától. Ehhez az út viszontagságai segíthetik hozzá, az idegen emberek segítségére való ráutaltság. A fizikai megpróbáltatások megedzik az utazó kitartását, hogy elegendő lelkierővel bírjon célja megvalósításához, s ne hagyja magát attól eltántorítani. A nyitó vers is erről szól:

AZ UTAZÁS

Lehet, hogy hosszú lesz, de én nem állok meg.
Jöhet veszély, majd bátor leszek.
Jöhet vihar, menedékre lelek.
Jöhet éhség, élelmet kapok.
Jöhetnek folyók, átkelek rajtuk.
Jöhetnek hegyek, átjutok rajtuk.
Jöhetnek emberek, hogy megállítsanak, majd elkerülöm őket.
Jöhet félelem, majd azzal együtt megyek.
Jöhet magány, majd rád gondolok.
Lesz egy úti célom, el fogom érni.
Lesz egy otthonom, oda térek vissza.

Tehát az utazás nem egy sétagalopp. Nem mindig tűnik úgy, hogy "az istenek" az utazót segítik, dolgát megkönnyítik, sőt gyakran éppen megnehezítik. Iannak a hatóságok miatt félbe is kell szakítania útját - csak két év elteltével vág neki újra, akkor már Lhászából. Mennyire nehéz lehet feladni egy célt, amiért az ember ennyi áldozatot hozott, milyen szenvedéssel járhat belátni, hogy nem tudja azt megvalósítani. És utána honnan tudhatja az embert, hogy mégis folytatnia kell, honnan tudja, hogy az eltántorító jelek nem éppen arra utalnak, hogy ez nem a megfelelő cél, amit ideje feladni, hanem csak még inkább megacélozzák vágyát, hogy folytassa?

Még egy találó idézet a könyvből: "A hét napjai nem léteznek számára, sőt talán hetekre sem szabdalja föl az időt. Az ő kis falujában nem számít, milyen nap van, hiszen a jakokat úgyis meg kell fejni, a birkákat úgyis ki kell hajtani a legelőre, az élet ugyanúgy zajlik ma, ahogy tegnap zajlott. Nem kell számlák, szakmai előmenetel, jelzálog miatt izgulnia, talán nem is értené, mi az a forgalmi dugó, és aligha fog valaha telefoncsörgésre, vagy az autóriasztó vijjogására ébredni. Kíváncsi lettem volna, van-e egyáltalán szó az ő nyelvükben olyan fogalmakra, mint "sürgős" vagy "határidő". Az ő világában egy-egy munka akkor kezdődik, amikor kezdődnie kell, és a dolgok akkor érnek véget, amikor eljön az ideje. Vajon el lehet neki egyáltalán magyarázni, mi az a stressz?"

Miért kell nehéznek lennie az útnak? Hogy annál becsesebb legyen a végeredmény? Vagy hogy az ember a nehézségek közepette végre megszabaduljon magában valamitől, ami olyan súlyossá tette eddigi életét? Hogy tulajdonképpen feladja a szándékát, a "nagy akarást", és elfogadja, ami lesz, akár azt is, hogy a vágyaiból nem lesz semmi? Ian is mondja egy ponton, hogy tulajdonképpen ezzel az utazással sem válik jobb emberré, mert itt is csak akar valamit, konokul egy célt megvalósítani, csak ez most más, mint a szokásos köznapi célok. És annyira félő, hogy a végén fizikailag ugyan tényleg eléri, amit akar, de lelki megtisztulás nélkül - azaz ugyanolyan emberként jön le a hegyről, a megpróbáltatások és lelki terhek dacára, ahogy elindult. És akkor hogyan folytassa tovább, mit tegyen - soha többé esélye sem lesz erre, soha többé nem fog olyasmi történni vele, ami megváltoztatná.

Persze van fejlődés, ez legjobban Ian lovaihoz való viszonyán mérhető le. Eleinte két lóval kel útnak, Hátassal és Málhással, és őket váltogatja jó darabig friss lovakkal, akiket szintén Hátasnak és Málhásnak nevez, sőt, néha fel is cseréli őket egymással. Második útján kicsit más neveket ad a lovaknak: Cingár, Girhes, Fehér - a nevekkel már a lovakat jellemzi, nem a tevékenységet, amit végeznek. Néhányukat nagyon megszereti, meghatóan ír róluk és a tőlük való elválásról. Utolsó lova Mönlam, akiről a legtöbb fotó is készült, és akivel végül együtt jutnak el a célhoz. A ló neve is beszédes, tibeti nyelven imát jelent - azt hiszem, a megvételével egyidőben Ian mégiscsak eljutott valami felismerés-félére. Arra, hogy nincsen egyedül, hogy céljait és lépteit szeretettel vigyázzák, vezetik, szükség esetén segítik így vagy úgy - akár "csak" egy Mönlam, vagy mestere, Kheszur Thabkje rinpocse.

Szóval nagyon szép a történet, de maradnak kérdések. Az ego levetése, az éntelenné válás sok helyről visszaköszön - de máris ott a kérdés: ebben a világban? Ha nincs egód, félrelöknek, letaposnak, kihasználnak. Ha pedig túlzottan nagy, te teszed mindezt másokkal. Könnyű egy buddhista kolostorban arra edzeni a szellemet, hogy szenvedély- és birtoklásmentesen éljen - de hogyan eddzem itt erre a lelkemet? Milyen célokat tűzzek ki magam elé? A Ji King azt mondja, a legkisebb ellenállás irányába kell menni, ahogy a patak búvik mindenhol át, növekszik folyóvá, majd torkollik tengerbe - ekkor megyek életem célja felé. Ha önmagam akarom irányítani sorsomat (majd én megmutatom!), abból sok jó nem sül ki. De ha patakként sodródom, akkor hol vannak a megpróbáltatások? És egyáltalán, mi a szerepe az állandó próbatételnek? Az a cél irányába terel, vagy éppen jele annak, hogy rossz cél irányába tartok? Ma például nagyon sokan betegszenek meg rákbetegségben, és ugyanakkor nagyon sokan szeretnének felgyógyulni belőle. De nem mindenkinek sikerül. Miért? Hiszen valószínűleg, akinek nem sikerül, az is ugyanazt és talán ugyanúgy akarja, mint aki végül felépül! Ugyanaz a cél, sokszor az eszköz is! Hogyan kell jó célt akarni? Hogyan lehet a jó célt megtalálni és felismerni? Nem tudom-nem tudom, egyedül vagyok, és félek, hogy egyedül sosem fogom megtudni.

2009. november 9., hétfő

A felolvasó


Így kellene inkább feltenni a kérdést: mi volt előbb - a könyv vagy a film? A könyv! Vagy a film? Nem, nem, itt a könyv. S persze én is jóval előbb olvastam azt, mint láttam a filmet. De annyira tetszett a könyv, hogy igazán szeretettel vártam a tojást (vagy a tyúkot?), azaz a filmet, és készültem hónapok óta a megnézésére. Ma végre elérkezett az idő!

A történet dióhéjban: Németországban járunk, a háború után vagy tíz évvel. Michael tizenéves kamasz, Hanna harmincas éveiben járó felnőtt nő. Berlinben, véletlenül találkoznak, amikor a fiú rosszul lesz egy kapualjban, s a nő hazakíséri. A fiú felépülve a skarlátból hónapokkal később visszamegy Hannához megköszönni a segítségét, és innen kezd kibontakozni érdekes történetük és viszonyuk. A jelenetek az ágy körül zajlanak, viszont a szokásosakon túl új elemmel gazdagodnak: Michael Hanna kérésére felolvassa a nőnek iskolai és egyéb olvasmányait. Tulajdonképpen ennyi elég is lenne egy viszonylag kiszámítható kis szerelmi történethez, itt azonban többről lesz szó. Eltelik így egy nyár, majd Hannát, aki egyébként jegyellenőr a berlini villamoson, előléptetik. S ez fordulópontnak bizonyul: Hanna csomagol és lelép, ismeretlen helyre.

Kb. öt évvel később Michael joggyakornok, s társaival egy tárgyalást (vagy inkább tárgyalássorozatot) néznek végig egy szeminárium keretében. A tárgyaláson hat nő ügyét tágyalják, s nem vagyunk nagyon meglepve, amikor Hannát látjuk viszont a vádlottak padján. Vagyis nem azért nem meglepő, mert tőle erre számítottunk - nem, egyáltalán nem! Hanem, mert érezhető, hogy közös történetük ennyivel nem ért véget. Miről lehet szó egy háború utáni bírósági tárgyaláson? Túl sok lehetőség nincs: koncentrációs táborok és súlyos bűnök kerülnek terítékre. Kiderül, hogy Hanna a felolvasást már a háború alatt is szerette, illetve, hogy valami oknál fogva magára vállal egy bűntettet. A két dolog összefügg, brilliáns módon összefügg! Mi lehet az a titok, amit Hanna takargat, amit jobban szégyell, mint amekkora bűntudatot okoz neki az, hogy hagyott meghalni 300 embert? Egy titok, ami nem jelent mentséget, de érthetőbbé teszi a döntések mögött húzódó motivációkat.

És innentől még szebb a történet. Hannát az életfogytiglani börtöbüntetés során is elkísérik a felolvasások, Michael kazettáin. Van ennél jobb szeretet a földön? Valakit feltétel nélkül szeretni, s minden ellenére megadni neki azt, ami az életet jelenti számára? Olyan könnyű együttérezni Hannával, és mégis elmarad a katarzis, mert a nyomasztó bűnök alól semmi nem adhat feloldozást - ez valahogy a könyvben nem jött át, csak a film révén. És vajon mi lenne a történettel, ha a szerepeket megcserélnénk, a férfi lenne a bűnös és a nő lenne a fiatal felolvasó? Egészen más jellege lenne az egésznek, amolyan háborús Lolita - ami szintén szép, csak nem ez a történet. Szóval klasszul van kitalálva!

Hannát végig Kate Winslet játsza. A történet nehezen indul be, de valahol a tárgyalás közepén, amikor Hannától kézírás-mintát akarnak venni, s ő elutasítja azt, na, akkor a történet igazán élővé válik. Innen Winslet jó, nagyon jó! Mellette az angol beteg Ralph Fiennes-a játsza az idősebb Michael-t, ő nem olyan erős és átütő a szerepben, mint Winslet, de nem is rossz.