Palacsinta epilógus

Egyik nap ott állt az Anya fényképe előtt és arra a napra gondolt, amikor utoljára hallgatták meg az Evőolimpiát. Hangosan és tisztán érthetően kimondott egy szót:

- Győztünk!

Néhány pillanatig örült a szónak, s még azt is hozzátette:

- Mi győztünk!

Aztán hirtelen meglátta a szónak a másik, kevésbé fényes és diadalmas, egy szomorúbb oldalát. Ők ketten valóban győztek, de mi van az Apával? Ő megint külön utakon járt, egyedül, kimaradt kettejük szövetségéből. Ő vajon győzött-e?

Palacsinták

A palacsinta mindkettejüknek többet jelentett egyszerű édességnél. Azoknak a gyerekkorukból hiányzó dolgoknak szimbóluma volt, aminek kapcsán felnőttkorukra rájöttek, hogy ezeket (pl. a szeretetet, a gyengédséget) ők maguk is megadhatják maguknak.

A Lánynak azért kellett nélkülöznie a palacsintát gyerekkorában, mert az Anya - saját bevallása szerint - jó palacsintasütő hiányában egyrészt nem tudta, másrészt mivel az Apa nem szerette, nem is tartotta azt érdemesnek elkészíteni. Az első étel, amit a gyerek önálló életében megtanult megsütni magának, a palacsinta volt. Attól kezdve a palacsinta volt a megoldás mindenre: ha nem volt otthon semmi és gyors ebédet akart, palacsintát sütött; ha meg akarta jutalmazni magát valami különleges finomsággal, palacsintát sütött; ha vendégek jöttek, eléjük is palacsintát tett.

Az Anya ötvenen túl kezdett palacsintákat gyártani, amikor a lányánál ráérzett ennek az ételnek az egyszerű csodájára. Vett egy palacsintasütőt és elkészítette. Saját magának. A lányának továbbra sem sütött, de ahányszor meglátogatta, mindig palacsintát kért tőle ebédre. Évekkel később a palacsinta lett a kapaszkodó, a megújulás szimbóluma. Ugyanis amikor már rendszeresen kemoterápiára kellett járnia, a kezelések utáni második napon mindig palacsintával húzta ki magát a testi és lelki megtörtségből. Öt darab baracklekváros palacsintával.

Azon az utolsó nyáron hirtelen következett be az a fordulat, amiről mindketten tudták, hogy onnan már nincsen visszaút. Már hetek óta rosszul volt, sokat hányt, falatokat tudott csak enni. Hétről hétre fogyott és soványodott, egyre vékonyabb lett a bőre, kiütköztek az arccsontjai, hatalmasra nőttek a szemei, s megjelent egy-egy mélyedés a halántékánál. Már csak hetei voltak hátra. Július végén névnapja volt. A lánya előző héten megkérdezte, hogy mit tehetne érte a névnapján, mivel szerezhetne örömet neki. Mert mit lehet ajándékozni egy haldokló embernek??

Az Evőolimpiát kérte. A vízalatti kakaós palacsinták miatt. Együtt hallgatták meg. Nevetni már alig bírtak rajta, de azért megpróbálták, mert tudták, hogy most valami nagyon fontos dolgot tesznek. Az Anya tíz nappal később meghalt.

Ez volt a legtöbb, amit a Lány megtehetett az Anyáért, amit megtehettek egymásért, s amit ember megtehet egy másik emberért. Nevetni a borzalmas, obszcén kínokkal teli élet végén, belenevetni a halál szemébe. És ezzel az egészen egyszerű dologgal legyőzni azt!

Emlékezet

Bonyhádi könyvfesztivál, május közepén, végre kimozdultak otthonról, az Anya és a Lánya. A könyvbemutató előtt körbejárták a könyvsátorokat, és közben beszélgettek.

- Hadd vegyek neked valamit! Úgy szeretném, ha arról rám emlékeznél majd.
- De nem kérek semmit. És mindenképpen emlékezni fogok rád millió dologról. Legfeljebb arról is, hogy ma nem vettünk semmit.

Azóta majd' minden másnap eszébe jut. Hogy ott voltak együtt. És hogy aznap nem vettek semmit.