2010. augusztus 29., vasárnap

Ajándék


Egyszer egy doboz bonbont kaptam ajándékba. A csomagolás egyedi volt, s nem engedte láttatni a tartalmat. Sajnáltam kibontani, de óvatosan nekikezdtem. Egy ismert márka marcipános típusának doboza bukkant elő, amit én nem szeretek, így abbahagytam és visszacsomagoltam az egészet.

Egy év elteltével arra gondoltam, ki kellene bányászni a csokikat és hogy ne vesszenek kárba, valakinek odaadni. Nagyon óvatosan újra elkezdtem kibontani a csomagot, s kihúztam belőle a dobozt. Kinyitottam. Gondos kezek eltávolították belőle a marcipános bonbonokat és a kedvencemet, 6 darab Sport szeletet tettek a helyükre. Kivettem őket és a dobozt visszacsomagoltam.

A csomagoláson egy idézet állt: "Az élet olyan, mint egy doboz bonbon: sosem tudod, mit veszel ki belőle." [Forrest Gump]

Mire jó egy darab papír?


és a haszontalan
A hasznos oldal..

2010. augusztus 26., csütörtök

7 perc a mennyországban


Van élet az Eredet után, kérem szépen, ez már biztos! A 7 perc a mennyországban című filmet ma vetítették először az Urániában a Zsidó Nyári Fesztivál keretében.

A helyszín Izrael, Galia és Oren egy reggeli veszekedés után felszállnak a 8:45-ös buszra. Máskor külön, a 8:30-as és a 9:30 busszal járnak. A 8:45-ösre most felszáll egy ideges fickó is, s kis idő múlva felrobban a busz. Ezek az előzmények, a történetbe valójában egy évvel később kapcsolódunk be, amikor Galia, túlélve a bombatámadást, az égési sebeivel küszködik és az eseményeket próbálja összerakni, Oren pedig éppen meghalt. Galia keresi a mentőst, aki a buszból kihúzta és 7 percen keresztül újraélesztette. Közben Boaz is feltűnik a színen, akinek szerepe kissé rejtélyes, de azért könnyen kitalálható, ki ő.

Az idősíkok az emlékezés (vagy nem is emlékezés?) során átfedik egymást, de a film végig követhető marad. És van egy szép csavar a történetben - attól szép, hogy előre nem sejthető, mi az. Pedig úgy ültem be a filmre, hogy tudtam, lesz fordulat, mégsem erre számítottam. Ugyan a kulcsmondat, amiből mindent össze lehet rakni, elég korán elhangzik, de Galiával együtt mi is elsiklunk felette, mert nem értjük, mi dolga lehet még az életben. Miért tér vissza az életbe az, aki tudja, mi vár rá? De a végén minden a helyére kerül, igaz, Galia Boaznak a mentőben mondott (látszólag semmi különös "Szeretlek! Bocsáss meg!") mondatai nálam csak fél órával később.

Azt hiszem, minden okos fordulatot leszámítva, ez mégis egy igazán romantikus történet... a miről? talán a felelősségről, igen, talán ez a jobb szó itt és nem a szerelem.. vagy a romantikus ideákról és eszményekről, a másik megmentéséről.. Amihez kell az izraeli környezet, mert ott lehet aztán igazán megmenteni a mások életét. Ebben a közegben kicsit sablonossá válhat a "mit keresett a buszon, amikor nem volt ott keresnivalója" kérdéskör, hiszen ott nap mint nap felteszi valaki ezt a kérdést. Szerencsére a film túllép ezen. Szóval bravúros, ráadásul elsőfilmes rendezőtől! A vágások helyenként kicsit esetlenek, de a történet mégis nagyon ül!

(Az Uránia egyébként elképesztő, nem tudom, kinek jutott eszébe mozit rendezni be ezen a helyen! A nézőtér két oldalán tükrök vannak, amiben a vászon tükrözödik, elég zavaró.)

2010. augusztus 22., vasárnap

Barátság


- Figyelj, hány polifoam van nálad?
- Talán három. De nem adok egyet sem!
- Miért?
- Mert mind a háromra szükségem van!
- Bezzeg a fényképezőgépet oda akartad adni.
- Az más.
- Na jó, nem vagyok igazán meglepve.
- Nem?
- Nem. Akkor voltam meglepve, amikor a fényképezőgépet kölcsön akartad adni. Mert az, hogy valamit nem adsz oda, azt már megszoktam, az természetes. Na, de az, hogy valamit odaadsz? Hát, az hihetetlen.

2010. augusztus 4., szerda

Hétköznapi fasizmus


Valahol mindig beléjük botlom. Valahogy mindig kibukik és felszínre kerül a rasszizmus. Pedig ez az egyetlen dolog, ami nem lappang, hanem nagyon is ott van mindenhol. Ezt aztán nem titkolják szemérmesen, nyíltan vállalják, sőt büszkén kérkednek vele, hogy ők bizony gyűlölnek. Zsidót, cigányt, meleget, komcsit, románt, szlovákot, idegent... mindenki mást.

Megfigyeltük már, hogy ezeknek az embereknek (ó, látom már, hogy nekem is prejudikációim vannak velük szemben!) egészen egyszerű a világképük: szerintük a világon kétféle ember létezik - az olyanok és az ilyenek. Az ilyenek pedig szükségképpen nem olyanok. Önmagukat komplementerhalmazként (az olyanok komplementereként) definiálják. Kissé mulatságos, hogy identitásukat csupán mások olyanságán és önmaguk nem-olyanságán keresztül tudják meghatározni. (A magukfajták meg a magunkfajták, ugye.)

De óriásit tévedünk, ha abban a hitben ringatjuk magunkat, ez a "világnézet" csak bizonyos politikai oldal szimpatizánsainak sajátja. A fideszes zsidó, a nemzeti érzés nélküli anya és a mediáció című opusz után világos, hogy a "másik" oldal is kirekesztheti és ki is rekeszti azt, aki másképp viselkedik, mint ahogy a magukfajtáknak - szerintük - kellene. Hangsúly van a szerintük szón, mert ki mondja meg, hogy ki tartozhat egy csoportba. Magyar az, aki magyarnak vallja magát - és nem pedig az, akiről az arra illetékesek azt mondják.

A legszebb, amikor kijelentik, ők nem idegen- (vagy más-) gyűlölők. (Nocsak, mégis szégyellnivaló lenne a fasizmus? Nem szalonképes?) Csak... Mindig van egy csak. Csak hát ismerjük el, hogy a zsidók mégis értenek az üzlethez és ebből jó sok pénzhez jutnak.. És van a cigányok többsége lusta és bűnöző.. És mégiscsak az a normális, ha egy férfi és egy nő..

Vannak ennél körmönfontabbak is. Legutóbb egy útitársam kérdezte, hol lakom Budapesten. Mondtam a kerület számát, mire a következő kérdése ez volt: "És nem sok ott a cigány?" Most helyettesítsük be a cigány szót a kutyaszar szóval. Na, hogy fest? Nem úgy, mintha valami kellemetlen és nemkívánatos dologról beszélnénk? Vagy amikor egy nyári iskolában megismert szőke litván istenség azt kérdezte, Magyarország lakosságának hány százaléka cigány, és hogy a kapott arányt nem tartom-e soknak? Vagy egy vendég, amikor az asztalon meglátva az újságot kijelentette: "Népszabadságot olvasni bocsánatos bűn". Figyeljünk már oda, hogyan beszélünk, mert az ilyen kinyilatkoztatásokkal sokmindent elárulunk magunkról!

Ezekben az emberekben fel sem vetődik, hogy az ehhez hasonló kijelentéseikkel sértenék az érzékenységemet. Jólnevelt ember például társaságban nem kezd el hímsoviniszta vicceket mesélni vagy hittel kapcsolatos kérdésekről egyoldalúan szónokolni. Ezért nem értem, hogy jut valakinek eszébe egy idegennel megosztani gyűlöleti orientációját. Mi köze a másiknak ehhez? Szerintem gyűlölni valakit szégyenletes dolog. Ha így éreznék, biztosan nem reklámoznám, hanem csak magamban gyűlölködnék. Csendben szégyellném magam, mert a gyűlöletem annak a jele lenne, hogy valamit ÉN nem tudok tolerálni. Bennem van a hiba, én vagyok selejtes, nem a másik.

De mind azt hiszi, amikor megnyilvánul, hogy én is a "magafajtához" tartozom. Önfeledten nyilvánítja ki a véleményét, tökéletesen magabiztosan abban, hogy magam is a komplementerhalmaz része vagyok, aki nem "olyan". Egyszer, egyetlenegyszer adtam hangot annak, hogy másképp látom a kérdést. A válasz erre az volt, hogy "fiatalabb koromban magam is így gondolkodtam, de majd ha idősebb leszel, te sem látod másképp." Ez akkor egy jó viszony végét jelentette, a fasizmus válóok.

Azt megfigyeltük már, hogy a kirekesztők sosem szólítják a nevükön az általuk kirekesztetteket? A szomszéd, ha cigány, akkor nem Sanyi, hanem "a cigány". Ha sokat iszik, akkor nem Karcsi, hanem "az alkoholista". Ez egészen messzire elvezet, például a koncentrációs táborokig, ahol nem a nevükkel, hanem egy számmal azonosították a foglyokat. Megmutatja azt is, ki mindenkit diszkriminálunk különböző helyzetekben. (Melyik az a Laci? Az a csöndes, zárkózott?) Azokat ugyanis nem akarjuk a nevén nevezni. Mert ezzel elismernénk, hogy nemtetszésünk tárgya is ember, mint mi.

Ki nem állhatom a gyűlölködőket, azokat, akik kirekesztenek és megbélyegeznek másokat. Magam is kirekesztő vagyok - kirekesztem őket, nem közösködöm (és mást sem teszek) velük.