Inception

Micsoda film, micsoda film!! Vagy tíz éve várok egy ilyen filmre! Hogy melyikről van szó? Nem kérdés: az Eredetről.

A történet kicsit Mátrix-szerű, viszont nem a küldetéstudatra, hanem egy kis magándrámára van felfűzve. Álom az álomban, és még az is az álomban. Régóta szeretnék "tudatosan" álmodni, hozzáférni az álmaimhoz. Az is hosszú ideje fixa ideám, hogy át tudunk járni egymás álmaiba, s életemben egyszer vagy kétszer éreztem is, valóban megtörtént. Azt meg, hogy álom-e a valóság, már az ókori görögök is..

Hát, itt ezt megkapjuk! Okosan, nagyon okosan van felépítve a cselekmény, egy egész világot kellett hozzá megteremteni: az álom és az álmodás élő világát, tökéletesen működő axióma- és szabályrendszerrel. Lehet, hogy hamarosan az Eredet a szabályai és mondatai is beépülnek a "köztudatba" - mint a robotika három törvénye, vagy a piros és kék kapszula. Például, hogy honnan tudjuk, álomban vagyunk. Vagy hogy az álomban hússzor gyorsabban telik az idő. Vagy hogy kell egy "lökés". Meg egy totem. Vagy hogy: "Valamit tudnod kell rólam."

Mindig felnéztem azokra, akik egy komplett világot tudnak építeni, a részletek teljes gazdagságával - igazi teremtők! Ettől kicsit valóban (a valóban itt más bloggerek véleményére vonatkozik) Phil K. Dick-szerű a történet, bár az ő történeteiben némiképp visszafogottabb a szerelmi szál. Emellett nagyon izgalmas az akció, a történet "lényegében" annyi, hogy a "csapatnak" egy gondolatot kell valakiben elültetni, ami eredetileg nyilván nem volt a sajátja, ezért okosan és körültekintően kell csinálni. Az agyat intenzíven dolgoztatja a mozi két és fél órán keresztül, az adrenalint pedig végig szinten - magas szinten - tartja.

Hozzá már napok óta Edith Piaf dalain lógtam és puff neki, ez is benne van. A színészek is szuperek, Marion Cotillard a Szeress, ha mersz! óta a kedvenc bolondom nőben, a japán Ken Watanabe pedig irtó vonzó (s persze Leo DiCaprio és a többiek is nagyon-nagyon jók).

Uhh, már eltelt egy nap, de még mindig csak azt tudom ismételgetni, hogy végre! Végre!! Végre!!! Most sem tudom pontosan, mi mondatja velem, de biztos vagyok benne, hogy ez A film! Amire vártam!

Mitől olyan nagy ez a film? A szimpatikus-szép emberek szépívű drámájától (mert az élet igazi magja a dráma, és minden, még a humor is a drámából építkezik!), a többszörös áthallással idevágó zenétől, a székbe szögező akciótól, a megteremtett saját kis univerzumtól, a csapatmunkától, az okos történetszövéstől és az enyhén (de csak egészen enyhén) kérdést hagyó befejezéstől. És ezek a részek valami elképesztően tökéletes egésszé állnak össze.

Amikor kijövök a vetítőteremből (becsukom a könyvet, legördül a függöny, etc.), mindig olyan érzésem van, mintha álomból ébrednék. Most még álomszerűbb volt kilépni a pláza vásárlói forgatagába. Csakis moziban ajánlom!

Élek

Agresszív kismalac beleesik a gödörbe. Arra jár a jótündér:
- Várj, agresszív kismalac, hozok létrát!
- NEM VÁROK!

Megfigyeltük már, hogy az élet mindig akkor adja meg, amit szeretnénk, amikor már nehezebb élvezni? Amikor az élvezet már különös odafigyelést és koncentrációt igényel? És mindig akkor kezdünk vágyakozni az egykor kezünkben volt dolgok után, amikor már nincsenek ott? Valahogy mintha az élet és a vágyaink nem lennének szinkronban.

Például amikor egyetemistaként a vizsgaidőszakokban tanulnom kellett, mindig képtelen vágyakozást éreztem olyan hétköznapi dolgok iránt, mint bevásárlás, főzés, takarítás, rendrakás. Amikor beteg voltam, kóválygó fejjel és jártányi erővel, akkor mindig futni szerettem volna, ugrálni, fájdalom és szédülés nélkül. Vártam, hogy vége legyen a kötelező tanulásnak, a betegségnek. Aztán vártam, hogy elinduljak a találkozóra, majd vártam, hogy vége legyen és hazamehessek. Vártam, hogy szeressenek, és mindig-mindig vártam, hogy jobb legyen.

A termékeny várakozás az, amikor magunk is képesek vagyunk tenni annak érdekében, hogy a várt megérkezzen, illetve amikor pontosan-nagyjából fel tudjuk mérni a várakozás idejét. És akkor jó, nagyon jó a várakozás! Mennyire szívderítő például, amikor kiszámoljuk, még hányat kell aludni eddig-addig! Tökélesen fogalmazta meg a róka:

"Il eût mieux valu revenir à la même heure, dit le renard. Si tu viens, par exemple, à quatre heures de l'après-midi, dès trois heures je commencerai d'être heureux. Plus l'heure avancera, plus je me sentirai heureux. A quatre heures, déjà, je m'agiterai et m'inquiéterai; je découvrirai le prix du bonheur! Mais si tu viens n'importe quand, je ne saurai jamais à quelle heure m'habiller le cœur..."

"It would have been better to come back at the same hour. If four example, you came at four o'clock in the afternoon, then at three o'clock I shall begin to be happy. I shall feel happier and happieras the hour advances. Az four o'clock, I shall already be worrying and jumping about. I shall show you how happy I am! But if you come at just any time, I shall never know at what hour my heart is to be ready to greet you..."

Persze, a kedvencem magyarul szól: "Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz. Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet..."

De hogyan lehet kibírni, amikor nem lehetünk biztosak benne, hogy az idő elhozza, amire várunk? Hogyan lehetett túlélni például egy háborút, egy fogságot, egy koncentrációs tábort, amikor nem tudták, hogy 2-3 éven belül véget fog érni? Ez az élet igazi elrontója, amikor magunk tehetetlenek vagyunk és kiszolgáltatottak saját reményeinknek. Várunk valamire, és amíg meg nem érkezik hozzánk, elütjük valamivel az időt. Ha soha nem érkezik el a várva várt, akkor az egész életünket csak elmúlatjuk valahogy.

Most olyan szomorú minden, ugyanakkor iszonyúan szép is! És milyen fájdalmas, hogy pont akkor szép, sőt, intenzíven szép, amikor szomorú. Várhatnék, hogy az élet szépségét MAJD akkor élvezem, amikor már nem lesz szomorú - de mi értelme? Nem akarok tovább várni a talán el sem jövőre. El akarom felejteni azt a szót is, hogy majd. Nincs már rá idő. A dolgokat önmagukért akarom tenni, a várakozás csak mellékes, passzív időtöltés lehet az igazi cselekvés mellett. Úgyhogy most lemegyek egy kicsit a buszmegállóba, hogy ott folytassam a könyvem olvasását. Mellesleg, ha jön a troli, lehet, hogy felszállok rá.

Szenvedélymentes lelkesítésként: http://www.youtube.com/watch?v=AtPYEqi0uAg

Gyógyír északi szélre

Igazi banális cím... De ha ezen túljutunk, mégiscsak egy izgalmas történetet kapunk. Emmi Rothner egy karaktert elütve Leo Leikénél próbálja lemondani magazin-előfizetését. Ennek a félreértésnek köszönhetően elindul egy levelezés közöttük, egy játék. Csak emailben érintkeznek, de közelebb érzik magukhoz a másikat, mint életük "valós" szereplőit. Jobban vágyakoznak a kibertérben megtalált lelki társ után, mint létező hús-vér kapcsolataik után. Dióhéjban.

Egyszer velem is történt hasonló: a levelem tárgyát véletlenül egy sorral fejjebb, a másolatot kapók sorába írtam, s az egyik szó (a "szó") egyben az egyetemi szerver egy userét is fedte, aki nem habozott válaszolni nem neki szánt emailemre. Az eset kicsit sorsszerű volt, mert a srácnak olyan gyönyörű beszélő a vezetékneve, ami pontosan az enyémre rímel. Vagy két évig leveleztünk, de pontosan emlékszem milyen izgalmas volt találgatni, milyen lehet (akkor még nem szerepelt boldog-boldogtalannak minden adata az interneten), és arra is, milyen volt nap mint nap várni a levelét - miként ez Daniel Glattauer könyvében is nyomonkövethető. Volt akkoriban valakim, aki viszont nem volt permamensen mellettem, s egy idő után nekem is a nap fénypontját jelentették ezek a levelek - ahogy Emminek a történetben. Mit keres ilyenkor a foglalt fél? Kalandot? Ki tudja? Egyszer, úgy fél év után célzottan, személyesen is találkoztunk, akkor kissé lenyugodtak a kedélyek. Szépen magától halkult el ez a barátság. De örülök neki, hogy volt, mert így tudom, hogy él egy különleges ember Magyarországon, akinek hozzám hasonló szépséges neve van, és akinek szintén minden bemutatkozáskor azt mondják: "De szép név!"

Azóta már "felnőttem", nem preferálom a kiber-barátokat, fontos a személyes találkozás. Mert írásban az ember olyat mutat magáról, ami nem nagyon van. Azt az ideálját, amilyen szeretne lenni - épp ez benne a szép! De kell a perszonális jelenlét, hogy az ember időről időre összemérhesse ÖNMAGA álomképét a valóságossal, és legyen esélye a kettőt összébbcsiszolni.

Érthető, hogy a könyvből darabot írtak, amit nagy sikerrel játszanak. Egészen drámai ugyanis, végig fenntartja a feszültséget, s a színpadon ez nagyon jól érvényesül. Végig izgulhatunk, egymásra találnak-e a történet végén "hőseink". Én sem bírtam letenni - egy este elolvastam a történetet. Szerintem a befejezés méltó, és jól mutatja egy ilyenfajta kapcsolat törékenységét.