2007. július 28., szombat

Railday


Ébredés hajnali ötkor - fél hét után indul a vonatunk. A német vasúton a szokásos hétvégi (Schönes Wochenende) jeggyel utazunk, aminek időközben felemelték az árát 30-ról 33 euróra, s a bicójegy szintén drágult 7-ről 9-re.

A menetterv: érkezés Koblenzbe háromnegyed tíz előtt, ahol 13 percünk van átszállni a Frankfurtba tartó vonatra. Frankfurtba dél után 5 perccel érkezik a vonat, s fél óra van az átszállásra Würzburg felé. Ezután már csak Nürnbergben kell a bicókkal fel-leszállni Cheb előtt. A terv szerint este 7-re érünk Chebbe, a német-cseh határon lévő városba, s innen negyed kilenckor indul a vonatunk Prágán keresztül Pozsonyba, s vélhetően reggel hatkor már Bratislavában fogunk ébredni.

Ez, mint utaltam rá, a terv volt, amely viszont elég hamar felborult. Ugyanis rögtön az első csatlakozást lekéstük: a vonat öt perc késéssel érkezett Koblenzbe, ahol hatalmas tömeg tolongott. A bicóinkra egy csomó biciklit hánytak útközben, s meg kellett várnunk, míg mindenki leszáll róluk. Lépcsőn fel és le kellett cipelni őket a másik vonathoz, a bicók önmagukban sem könnyű szerkezetűek, most még mindegyiken volt egy könnyített bicóstáska, a rollátor, hátunkon a nagy hátizsákok, elöl a kicsi. Előttem s mögöttem is a tóduló tömeg, az első két lépcső után azt hittem, biciklistől, mindenestől lezuhanok. Éppen felértünk, amikor a kalauz füttyentett, felpattant a vonatra, s már indult is. Borzasztó elkeserítő volt ezt látni.

Miután tervünk úgy dőlt össze, mint a kártyavár, a kedélyek megnyugvása után az információnál új menetrendet kellett kérni. A hétvégi jeggyel nem lehet mindenféle vonatra felszállni, ugyanakkor fontos szempont, hogy egy nap alatt szeljük át Németországot, mert a jegy csak aznapra érvényes, másnap újra meg kell váltani, valamint az is, hogy Chebbe és még este nyolc előtt érkezzünk, különben ott kell töltenünk az éjszakát. Az új menetterv még feszítettebbnek tűnt, mint az előző: további 5 átszállás Mainzban, Aschaffenburgban, Würzburgban, Nürnbergben és Marktredwitzben, rendre 20, 5, 17, 12 és 12 perces átszállási időkkel. Az 5 perc eleve reménytelennek tűnt (különösen az eddigi események tükrében), esélyt csak abban láttunk, hogy a vonatunk a szomszédos vágányról indul majd, de ez sem egy életbiztosítás, hiszen minden állomáson másképp párosul a sínek számozása.

Mainzban azt hittük, fellélegezhetünk egy kicsit, mozgólépcső volt mind felfelé, mind lefelé - nem volt megerőltető. Megtaláltuk a 4a vágányt, s felszálltunk az ott álló, vonatra megtévesztésig hasonlító járműre. Ezután az ajtók becsukódtak, s a szerelvény elindult. 10 perccel korábban, mint nekünk kellett volna. Az utastársak kérdésünkre elmondták, hogy ez nem egy vonat, hanem egy S-Bahn, amolyan HÉV-szerű szerelvény (ez éppen Frankfurtba hévezett), ami Németországban ugyanazt a pályát használja, mint a vasút. Az első megállónál leszálltunk, s csak reménykedtünk, hogy az ellenirányú "vonat", amire a bicókkal "felpattantunk", a főpályaudvarra tart. (Németországban ugyanis az S állomásain nemcsak két irányba haladnak a vonatok.) Szerencsénk volt, persze nem arra a peronra érkeztünk vissza, ahonnan indultunk, úgyhogy újabb mozgólépcsőzés volt szükséges, de elértük a vonatunkat. (Mindezt húsz perc alatt, s ezzel az átszállások számát saját hülyeségünkből kifolyóan 2-vel növeltük.)

Ezután következett Aschaffenburg, s az ötperces átszállás. Rágtuk a körmünket a vonaton, hogy vajon az 5-ös és a 6-os vágányok között van-e a peron vagy sem. Ott volt, úgyhogy még ki sem használtuk teljes mértékben a rendelkezésre álló időkeretet. Sajnos a következő fordulóra nem lehetett átvinni.

A vonatra egy idős emberekből álló bicikliscsapat szállt fel, iszonyú káosz volt, a bicikliket egymásra dobálták, ez a zsúfoltság és tülekedés még a német utasoknak is sok és szokatlan volt. Állva utaztunk, ugrásra készen a biciklik mellett, hogy Würzburgban elsőként szálljunk le és rohanjuk a nürnbergi vonathoz. Hát, kb. harmadiknak sikerült leszállnom, mert az idős utastársak úgy megelőztek és tülekedtek, mint a nyúl. A következő vonat viszont megint a szomszédos sínről indult, úgyhogy ismét maradt egy kis időnk.

A Nürnberge tartó vonaton azért a feszültség nem engedett, már délután négy óra volt, nem nagyon bírtunk enni, helyette izgultunk, még két átszállás volt előttünk, mindegyikre tizenkét perc. A vonat Nürnbergig összeszedett hat perc késést, de a kalauz szuper angol kiejtéssel megesküdött, hogy nyolc perc elegendő a bicókkal átszállni a csatlakozásra. Ezúttal nem volt szomszédos az indulási vágány, s mint az őrültek, úgy rohantunk, leszedtük a fiets-eket, mozgólépcsőn le (az is időbe telik, amíg az ember megtalálja, melyik irányban van a mozgólépcső és melyik irányban a fapados), át az aluljárón a tömegben, majd felfelé már nem volt mozgólépcső, csak a bicónak, mellette sima lépcsőn kellett gyalogolni. Feldobáltuk a bicikliket a vonatra, vettünk pár levegőt, s már indultunk is.

A (dízel-) vonat egyre feljebb és feljebb ment, kanyargott, rázott, az idegesség mellé egy kis szédülést és hányingert is összeszedtünk, mire megérkeztünk Marktredwitzbe. Itt már teljes nyugalom volt: a vonat pontos, a vágány pedig ismét szomszédos volt, és egy csomó hely volt bicótárolóban. Mint később kiderült, ez volt az utolsó vonat, ami nyolc előtt érkezett Cheb-be.

Azt hittük, véget ért a nap, veszünk néhány cseh királyi ékszert, azt jegyre cseréljük (nem túl kellemes meglepetés: a tavaly 966 ck-s jegy ára idén már 1592 ck), majd a cseh vasúton reggelig alszunk, s a napfelketét már Pozsonyban élvezzük. Utóbbival nem is volt semmi hiba, csak éppen a lefekvés ideje tolódott ki kissé. Ki hinné, hogy ami idehaza előfordul, az megesik külföldön is: vágányfelújítás? Kb. órányi utazás után le kellett szállni a vonatról, s átszállni (bicókkal - ez volt az év vicce) vonatpótló buszokra, majd fél óra után vissza. Hogy ezt viszonylag könnyedén átvészeltük, azt egy nagyon kedves cseh srácnak, Mireknek köszönhetjük, aki egyrészt értett angolul (hiszen ahogy itthon is mindent magyarul közölnek, ott is csak csehül beszélt minden hivatalos személy, a cseh nyelvtudásomon pedig azért még van mit csiszolni, bár azt már tudom, hogy "Pozor, zly pes!"), másrészt iszonyú rendes módon segített is nekünk cipekedni. Tőle tudtuk meg, hogy az sem magyar unikum, hogy a vonat eleje teljesen más helyre megy, mint a vége, s hogy nekünk az elejébe kell szállnunk. (Ez tavaly is így volt, csak mi nem tudtuk, édesdeden aludtunk a biciklik mögötti vagonban, s álmunkban sem gondoltunk arra, hogy esetleg Kassán is ébredhetünk reggel.) A cseh srác persze a másik irányba ment, de Prágáig a mi fülkénkben utazott, s csak ott szállt át a saját irányába, ami végtelenül kedves volt tőle.

Éjfél után már ténylegesen eljött az alvás ideje (már hogyne jött volna el, éjféllel elmúlt a peches-szerencsés nap), a vonat egy órát állt Prágában. Reggel öt órakor ébredtünk: Breclavnál útlevél-, majd Kuty után jegyellenőrzés.

2007. július 27., péntek

Második hazaúti nap


Reggel még esett az eső, délre már süt a nap. Reggeli a tavaly már bevált, kedvencnek titulált ingeni posztkommunista kocsmánkban. A menü a "szokásos": tea, kávé, sonkás tükörtojás. A kávé ismét minden idők legjobb eszpresszókávéja, a tojáson viszont ezúttal gyanúsan sok a (valószínűleg macska-) szőr.

Délután egy óra után sikerül eindulnunk, s ugyan a nyugatias szél már nem velünk szembe fúj, de lassan és kínlódva haladunk. Nijmegent (s az útnak kb. harmadát) fél öt után hagyjuk a hátunk mögött a Waal túlsó partján. Csak kenyérvásárlás céljából állunk meg Lent-ben, egyébként megszakítás nélkül tekerünk. Egy sötét felhő végig követ minket, de este nyolc óráig, amikor a határmenti Emmerichbe érkezünk, egyszer sem ázunk el.

Szállás ugyanott ugyanannyiért, mint tavaly: a pályaudvar melletti hotelben. Mintha már vártak volna: kérdés nélkül tudták, hogy biciklikkel vagyunk. (Lehet, hogy mások is használják ezt az útvonalat?)

Este még egy utolsó internet-kávézós látogatás a nagy vonatnap előtt, a levelek ellenőrzése, majd csomagolás, hogy másnap könnyebb legyen a vonatokon a fiets-eket emelgetni.

2007. július 26., csütörtök

A hazaindulás napja


Fél tizenegyre menetkészek vagyunk: megmosakodva, összepakolva, megreggelizve. Az ég felhős, eső viszont egyelőre nem esik.

Hosszan-hosszan (40 km-en keresztül) erős szembeszélben kell tekernünk. Ettől nagyon kifáradunk, az Amszterdamban helyrejött bal térdem ismét megfájdul, s már a jobb is kezd sajogni.

Utrecht gondosabb szemrevételezését idén is kihagyjuk, s csak áthussanunk rajta (már amennyire ez párórás szélben való tekeréstől kidögölve lehetséges), utána keletnek tartunk, s szél nem fordul velünk: már-már oldalszerű lesz.

A kiszemelt kemping előtt tíz km-rel elered az eső, vagy egy órát állunk pár fa alatt várva, hogy elálljon. Egy óra múltával elunjuk, s elindulunk, lesz, ami lesz. 5 percen belül eláll az eső.

Hét óra után érünk Ingenbe, rögtön a falutábla után balra van a tavaly már kipróbált kemping.

Este a változatosság kedvéért eső és alvás az esőben.

2007. július 25., szerda

Az idei utolsó nap Amszterdamban


Ajándék-vadászat az otthonmaradottaknak, búcsú Amszterdamtól. Holnap indulunk haza, az útvonal a szokásos (Emmerichig, a német határig biciklivel, s onnan vonattal Prágán s Pozsonyon át). Az előrejelzés szerint eső lesz, de reméljük, nem fogunk nagyon megázni.
Tot ziens!

2007. július 24., kedd

Kedd


A megszokott délutáni esőt egész éjjel szakadó eső, majd reggeli szemerkélő eső váltotta fel. Este, két eső közötti szünetben valaki megállt a sátrunknál s azt kérdezte, hogy nem tudnánk-e papírt kölcsönözni neki. Nagy naivan megkérdeztem, milyen típusú papírt. Hát mire kellhet itt bárkinek is papír? Már reggel nyolckor érezni lehet egyes sátraknál a (na, nem a frissen nyírott) fű szagát, este pedig szinte mindenhonnan ez száll fel.

A délelőtt a déli (Albert Cuyp) piac jegyében telt, ahol a hazaúthoz szükséges eszközöket (pl. franciakulcsot, szigetelőszalagot) vettünk, illetve férfiruházatot - mint azt korábbi amszterdami tartózkodásaink alkalmával már megszoktuk.

Ezután az Anne Frank Huis fele vettük az irányt, ahol ezúttal is hatalmas sor kígyózott. Csak egy könyvet akartam a múzeumboltból, úgyhogy ez alkalommal nem várakoztam, hanem a kijáraton keresztül mentem be. A pénztáros nagyon kedves volt: amikor mutattam neki, hogy a magammal vitt könyvből szeretnék még egyet, akkor nemcsak az új könyvet, de a régit is becsomagolta.

A közelben lévő Wester Kerknél megtaláltuk azt az Anne Frank szobrot, amit a múzeumban láttam fotón, s aminek kapcsán írták, hogy milyen ambivalens érzéseket váltott ki és vált ki ma is a személye - a fotón hátulról volt levéve a szobor, a talapzatra ismeretlenek horogkeresztet festettek (ez ma már nem látható rajta).

A templom mellett felfedeztünk egy szabadtéri kiállítást Spirit of the wild címmel, mindenféle vadállat fotóival.

Ebédkiegészítés a kedvenc levesesünknél - itt sokféle leves van és eddig még egyikben sem csalódtunk. Ugyan nem olcsók a levesek (5.50 egy nagy adag), de kiadósak, mindig kenyérrel és vajjal, s két embernek bőven elegendő egy adag.

2007. július 23., hétfő

"Zsidó" hétfő


11 órakor a Zsidó Történeti Múzeumnál találkoztunk, hogy ott folytassuk a szemlélődést, ahol legutóbb abbahagytuk. A Nagy Zsinagógában az eredeti templom épületének belsejét lehet megtekinteni, s különböző szertartási tárgyakat: terítőket, palástokat, koronákat, Tóra-tekercseket, mutatókat. A Tóra-tekercseket a templomban mindig gondosan betakarva, lánccal átfogva tartották, s amikor elővették, és olvasták (jobbról balra), mindig követték a sorokat - de sohasem érintették meg kézzel, ezt a műveletet mindig "mutatókkal", kis, kézben végződő pálcákkal (jad) végezték. A különböző zsidó ünnepekről (Új év, Sabbath, Bar mitzvah, Haszene, Hanuka, Purim, Pészach) videofelvételeket és interjúkat lehet megtekinteni a múzeumban. S láthattunk egy mikvét - rituális fürdőhelyet - is.

A holland zsidók nagy része Amszterdamban élt, de sokan telepedtek le pl. Rotterdamban is. A zsidók a 17. században jöttek Spanyolországból, Portugáliából (menekülve az inkvizíció elől), Németországból, Lengyelországból (menekülve a pogromok elől), Kelet- es Közép-Európából (menekülve a megkülönböztetés elől) és Oroszországból. A világháború előtt számuk elérte a 140 ezret. Amszterdam a szabadság városa volt számukra: nem kellett gettóban élniük, megkülönböztető jelzést viselniük, szigorú s idegen szabályokhoz alkalmazkodniuk, s nem éltek félelemben. A hollandok is örültek nekik, különösen a gazdag zsidó családoknak, melyek hozták magukkal sokrétű kapcsolati tőkéjüket. Számos zsidó család játszott fontos szerepet Amszterdam felvirágoztatásában.

A második világháború azután mindennek véget vetett. A háború végére a közösségből mindössze harmincezren maradtak - nagy részük mindenét elvesztette: családját, barátait, vagyonát. Sokan nem találták a helyüket Hollandiában, s Izrael megalakulása után számuk különösen megcsappant.

Mára kezd újjáéledni az amszterdami zsidó kultúra és hagyomány, a közösség lélekszáma újra eléri a 43 ezret.

A délután további részében a túlparton lévő "bizibe" vitt utunk, ahol vettünk egy "rollátort" és pár köcsögöt. Esőben tértünk haza, s egész délután a sátorban unatkoztunk a szakadó eső miatt. Ez már csak azért is különösen fájó volt, mivel ma járt le az egy éve vásárolt múzeumkártyánk érvényessége, amivel nagyon sok múzeumot meg tudtunk látogatni. Az enyémen az utolsó napokban már nem is működött a mágnesszalag - valószínűleg elromlott a túlzott igénybevételtől.

2007. július 22., vasárnap

Vasárnap


Reggelire kiválasztottunk egy kakaónak látszó terméket a boltban, amiről később kiderült, hogy csokoládépuding. Egyébként itt eddig bármilyen üzletben (hipermaketben vagy kisboltban) is vásároltunk, mindenütt ugyanazt az egy tejmárkát lehetett kapni, s nyoma sem volt az olcsó import tejtermékeknek. (Valószínűleg eredményesen védik a saját piacukat.)

Eredetileg azt terveztük, hogy a 20 km-re lévő Zandaamba megyünk megnézni Nagy Péter rezidenciáját, illetve a fapapucs-gyártást - de előbbi ebben az időszakban nincs nyitva a látogatók előtt, utóbbi pedig vasárnap valószínűleg nem gyárt. S mivel egyébként is esősre állt, ezért úgy döntöttünk, Amszterdamban maradunk, s az Amsterdams Historisch Museumban töltjük a napot.

A múzeumra egyetlen nap gyakorlatilag kevés is, annyi látni- és olvasnivaló van benne. Bemutatja a jelenleg 730 ezer lakosú főváros történetét a 14. századtól napjainkig: az idetelepültek küzdelmet a vízzel, a város növekedését és terjeszkedését, kereskedelmi központtá válását, a különböző társadalmi rétegek életstílusát az egyes évszázadokban, a rövid francia (napóleoni) intermezzót, az utána következő felvirágzást (a keleti hajó-dokk 1832., a nyugati dokk 1834. évi elkészültét), a város híres polgárait, a gyűjtők értékes műkincsgyűjteményeit, a világháborús éveket, s végül a 20. század második felét. Megtudtuk továbbá, hogy a bicikli a 20. századtól vált a legnépszerűbb közlekedési eszközzé.

2007. július 21., szombat

Szombati különutak


Délelőtt különváltunk: Tomi a piacon keresgélt ezt-azt, míg én az Anne Frank Huis-ban voltam. Hatalmas sor volt ismét (akárcsak tavaly) - 3/4 óra alatt fogyott el előlem. A múzeum maga nem változott a tavalyihoz képest, talán a multimédiás része lett jobb (de ez sem biztos, ez ugyanis a kör végén van, s tavaly erre zárás előtt már nem jutott túl sok idő). Lehet video- és szöveges üzenetet hagyni a múzeumban, illetve a teljes történet (személyek, a ház helyiségei, időszalag) nyomonkövethető virtuálisan is.

Fél háromkor a Waterloo téren találkoztunk, hogy együtt nézzük meg a közelben lévő Rembrandthuis-t. A házat a festő az 1630-as években vásárolta és több mint 20 évig lakott itt. Nemcsak a szobát és a bútorokat lehetett megtekinteni, hanem bemutató is volt. Láttunk háromféle karcolási (angolul: etching) technikát: egy, ami sima felületet karcol ki a fémből, egy másik érdes felületet hagy maga után és a harmadikkal egészen finom karcolást lehet ejteni. Ha kész a karc, akkor tintával bekenik a fémfelületet, amit aztán egy ronggyal letörölnek - így a tinta csak az árkokban marad meg. Miután teljesen tiszta lett a felület, egy vizes papírlapot borítanak rá, s egy súlyos hengert görgetnek rajta végig - ezzel elkészült a kép nyomata. Bemutatták az olajfesték-keverést is: a legtöbb festék kőből készült, s nem állt el sokáig (levegőtől elzárva kellett tartani, ami abban a korban nem volt túl egyszerű).

2007. július 20., péntek

Péntek


Utunk elsőként a van Gogh múzeumba vezet, ahol az ideiglenes kiállítást ezúttal képregényrajzok, illetve olyan művészek alkotásai jelentik, akikre van Gogh művészete nagy hatással volt. (Fura volt, hogy Ottolandban, amikor a házigazdáink kérdezték, mit tervezünk és említettük a van Gogh múzeumot, nem értették van Gogh nevét - ők valahogy így ejtik: fan Hohh.)

A múzeumban eléggé elfáradunk, kinn pedig szemerkélni kezd az eső. Kis pihenőt tartunk az internet-kávézóban, majd délután a Waterloo-piac és a Zsidó Múzeum felé vesszük az irányt.

A múzeum (Joods Historisch Museum) szintén nagyon gazdag gyűjteménnyel rendelkezik, aminek csak kis részét tudtuk megtekinteni péntek délután (öt órakor zár). A múzeumot 1932-ben alapították, a háború alatt nagyon sok műkincset Németországba hurcoltak a nácik, aminek nagy része szerencsére meg- és visszakerült a helyére az 50-es években.

A múzeum épülete hatalmas: Új Zsinagóga, Nagy Zsinagóga, Kóser Húspiac - ezeket mind nem tudtuk megnézni, de egy kiállítást igen: Charlotte Salomon, egy 26 évesen (1943-ban Auschwitzban) meghalt lány rajzait Élet? vagy színház? címmel. A rajzsorozat Charlotte és a hozzá közelállók életének minden fontos momentumát megörökíti, amelyből ő maga közel 800-at válogatott ki. A szülők, akik túlélték a háborút, a háború után kaptak kézhez lányuk hagyatékát, a rajzokat, amelyeket 1971-ben a múzeumnak adományoztak.

2007. július 19., csütörtök

Csütörtökön irány Amszterdam


Délelőtt folytattuk az előző nap megkezdett Teylers múzeum megtekintését. A tegnapiakon túl még nagyon sokmindent láttunk: trükkös gyerekjátékokat, festményeket, régi lepkehatározókat, érméket, rézmetszeteket, s szemtanúi voltunk, ahogy egy mester lemásol egy remekművet. A múzeumboltban nemcsak a szokásos képeslap-könyv-mágnes hármasat lehet megvásárolni, hanem voltak pl. fosszíliák, gyerekjátékok, örökre üveggömbe zárt rákok (3 évig élhetnek így), s ami még érdekes volt, pár gramm 24 karátos arany 10 euróért.

Ebéd után összepakolás és irány Amszterdam. A főváros nagyon közel van Haarlemhez: szinte ki sem érünk Haarlemből és már Amszterdamban vagyunk (mindössze tíz km a két város központja közötti távolság). A kemping Amszterdam másik felén van, egy szigeten (Zeeburg) - a hídról le kellett verekedni a bicókat. A belváros kb. 10 percre van kerékpárral; itt mindenki úgy közlekedik, mint az őrült, a bicikliseknek mindenütt külön közlekedési lámpa van. Egyet félrenéztem (azt hittem, az én irányomba mutat zöldet), s sikerült egy autó-bicikli ütközést elszenvedni. A taxi, ami a lámpánál állt, amint az zöldre váltott, elindult, odalépett a gáznak és simán kitolta alólam a bicó hátulját.

2007. július 18., szerda

Haarlem-szerda


Reggeli után irány a város. Első célpont a Frans Hals múzeum - kicsit nehezen találtuk meg, de végül sikerült: az utcácska tip-top és barátságos, itt foglal helyet a Történeti Múzeum is.

A Frans Halsban elsőként festmények falat befedő változatán magyarázó szöveg kíséretében mutatják be Haarlem történetét. A város a gyapjúról és a sörről híres, valamint arról, hogy minden fontos kereskedelmi útvonal rajta keresztül húzódott. Megtudtuk, hogy 1605 es 1635 között több száz festő fordult meg a városban, s ez idő alatt több mint százezer festmény és rajz született. Néhányukat a soron következő termekben meg is nézhettük; az eredeti képek számára klímaberendezéssel biztosítják a megfelelő páratartalmat, a hőmérsékletet pedig minden teremben egy termográffal írják.

Rengeteg díszes órát lehetett látni, szinte mind működött is, s egy órakor, éppen amikor ott tartózkodtunk, egymás után kezdtek el sorra ütni-csengeni.

Szinte a Frans Hals-szal szemben az utca túloldalán található a Historisch Museum. Itt Haarlem történetéből láthattunk egy csomó rajzot, képet és tárgyat. Kiderült pl. hogy régen villamosvonala is volt a városnak, amit mára buszok és vonatok váltottak fel. A videószobában nagyon hatásos rövidfilmet lehet megtekinteni a városrol hollandul és angolul. A mondanivaló színesitéséhez minden eszközt bevetettek: hangeffektusokat, kis (repülőgép- és vonat-) modelleket, megfelelő helyre vetített képeket és a megfelelő helyen megvilágított festményeket. (Tavaly a Rijksmúzeumban volt hasonló élményünk, ahol Rembrandt Éjjeli őrjárat című képével játszottak így.) Egy másik teremben időgép van: monitoron ki lehet választani adott időszakot, és arra jellemző jeleneteket, felvételeket mutat meg. Mi pl. kiválasztottuk a zene témáját, s a század elejétől a század végéig minden jellemző stílusba belehallgathattunk. S sztereo fotótár is van: egy távcsövön keresztül a felvételeket térbeli hatásúnak látjuk.

A múzeumok után kicsit setálgatttunk a bolhapiacon, majd a St. Bavo katedrális felé vettük az irányt. Bemenni, sajnos, már nem lehetett, mert zárt (4 órakor), de kívülről is nagyon impozáns látványt nyújtott.

Útba ejtettük még az új templomot (Nieuwe Kerk), majd kihasználva, hogy a múzeumkártyánk oly sok helyre érvényes, a Teylers múzeumot. A múzeum nemcsak Haarlem, de egész Hollandia legidősebb múzeuma. A gyűjteménye nagyon sokrétű, gyerekeknek igazi kincsesbánya: különböző növények és állatok fosszíliái, különleges, emberkor előtti állati csontmaradványok, kövek, kristályok, berendezések - pl. metál minimum- és maximumhőmérő, barométerek, spektroszkópok, távcsövek. Sajnos ennél többet nem láttunk, mert a múzeum 5-kor zárt, de holnap szeretnénk folytatni.

2007. július 17., kedd

Kedd, végre süt a nap


Az egész éjjel szakadó eső reggelre elállt, hétágra sütött a nap, csak a szél fújt erősen. A recepciónál minden nap kiteszik az aznapi plusz még öt napra vonatkozó időjárás-jelentést - mára csak 50 perc esőt, viszont 50 km/h-s szelet jelzett előre.

Reggeli után a vasárnap már egyszer megpróbált Katwijks Museumot vettük célba. Mivel az épület nagyon kicsinek látszott, ezért nem sokat vártunk a múzeumtol, de egyáltalán nem okozott csalódást, sőt, kifejeztten kellemes meglepetés volt. Ernst Voss, festő kiállítása mellett hajómodell-gyűjteményt és mindenféle halászattal kapcsolatos tárgyat, öltözéket, berendezett szobákat láthattunk, s még a lépcsőkorláton is halászháló volt. A múzeum bejáratánal Tomi elkért két reklámplakátot, amelyeken festmények voltak illusztrációként - nagy gonddal csomagoltuk el őket, hogy épségben hazaérjenek.

Ebéd, s pakolás után irány Lisse, majd Haarlem. A Lisse környéki földek virág- (főkent tulipán) kertészetükről híresek (számos képeslap témája a csíkos-színes virágmező) - ebből azonban ezúttal a tulipánhagymákon kívül nem sokat láttunk. Az eredeti tervvel ellentétben nem a tengerparton bicikliztünk (hátszélben), hanem egy erdőn keresztül hosszabbítottuk meg az utat. A kempinget hipergyorsan megtaláltuk (víz mellett van - lehet kenut és télen korcsolyát is bérelni, illetve saját felelősségre fürdeni), s a városba igyekeztünk, hogy körülnézzünk, mit akarunk majd holnap megtekinteni.

Haarlemnek már teljesen nagyvárosi jellege van (ugyan Gouda sem volt kisváros): itt már nem olyan előzékenyek az utcán a biciklisekkel, s este nagyon sokan ülnek a különféle kocsmák (braserie-k) teraszán.

Este, amikor hazaérünk, vörös az ég alja (szél lesz?), pár csepp eső esik - na, de mi ez ahhoz képest, ami a tengerparton volt?