Két kamaszlány naplója egybeszőve és párbeszéddé alakítva. Már a kezdés is egyszerre valószerű és valószerűtlen: a két lány arról beszél, hogy nem ismerték egymást, soha nem találkoztak, életük csak itt a nem-létben kötődik össze, valószerűtlenül. De néha az élet is olyan valószerűtlen és álomszerű, hogy az ember azt várja, csak kinyitja a szemét és elillan az egész. Aztán nem..Heyman Éva 13 éves, s a történet az ő születésnapjával indul (akárcsak Anna Frank esetében, aki a születésnapjára kapta a naplót). Ekkor (1944 elején járunk) még csak egy a sok ugribugri kislány közül, aki ugyanúgy örül és megállíthatatlan lelkesedéssel sorolja a kapott ajándékokat, mint bármelyik másik gyerek. Anyjával és Béla bácsival él Nagyváradon az évek óta folyó háború ellenére viszonylagos nyugalomban, iskolába jár, a szerelemről ábrándozik és arról, hogy a háború után Pesten lakik majd. Persze azt csak mi tudjuk, meddig tartott a háború, s mi lett a "vége" - ő még nem tudja, mikor és hogyan fog véget érni ez a "történet".
Ecséri Lilla 16 éves pesti lány, aki már nem egy szeleburdi kiskamasz, hanem határozott célokkal rendelkező, ugyanakkor kétségekkel és félelmekkel vívódó fiatal lány. Színésznő szeretne lenni, s még a szenvedések közepette is az lebeg a szeme előtt, hogy a megpróbáltatásokkal az élet lehetőséget kínál neki, hogy a szenvedés szerepét majd minél tökéletesebben játsza el. A "majd" természetesen nála is egy meghatározatlan időpont a háború után, ami reményt és minden szenvedésnek értelmet ad.
Éva a szemünk láttára "nő fel": előttünk szűkül be a tér számára és sorstársai számára néhány hónap leforgása alatt. A címben szereplő piros biciklit apránként összekuporgatott pénzén vette, és ezt a biciklit veszik el tőle a rendeletek értelmében. És talán igaz a darabbal kapcsolatban már elkoptatott frázis: a piros bicikli az elrabolt gyermekkor szimbóluma. Egy vidéki nagyvárosban, a huszadik század derekán a kerékpár a felnőtteknek is fontos, mint közlekedési eszköz. A gyerekeknek viszont a bicikli inkább játék, a szüleik ma is a kezdetek kezdetén felültetik őket játszásiból valamilyen két-háromkerekű járgányra. "Minden" gyereknek van biciklije, és minden gyereknek a játék, a szórakozás eszköze a bicikli, amit felnőttkorára gyakran elhagy.
A gyereknapló mindig érdekes, mert a gyerekről az a feltevés él az emberben, hogy burokban él, s nincs igazán tudatában a körülötte zajló eseményeknek. Sejthető, hogy ez nem igaz, s ezért mindig kiváncsiak vagyunk, hogyan látja a kvázi-kívülálló gyerek a felnőttvilágot. De egy ilyen korszak lenyomatát látni egy gyerek gondolataiban fájdalmasan szívszorító. Súlyos mondatok hangzanak el a naplókban megörökített szereplők szájából, s egy gyereken átszűrődve ezek még súlyosabban hatnak. Például amikor az egyik felnőtt azt mondja: "Ne haragudj, Éva, nem vettelek észre, nagyobb a csillag, mint te." A kislány kérdése, hogy "Hát, azt hiszi, hogy mi loptuk ezt a biciklit?" nem egyszerű felháborodás, hanem a világ igazságosságában való mélységes csalatkozás, amire mindannyian emlékszünk, mert mindannyian átéltük egyszer - a gyerekkor végén.
Sok napló és gyereknapló maradt fent ezekből az időkből. Meglepő, hogy ez a sok írás egyáltalán megmaradt a vészkorszakból, ami inkább a pusztításáról maradt emlékezetes. Éva naplója nagyobb nyilvánosságot kapott, mert édesanyja és az említett "Béla bácsi" (Zsolt Béla) a háború után, 1948-ban megjelentette, sőt a kislány sorsát (az auschwitzi halált) az egyébként író nevelőapa megírta regényében is, de mások krónikáiban szintén megjelenik a család története. Lilla naplója kevésbé ismert, az 50-es években jelent meg Napló címen. A két írást Balázs Ágnes gyúrta össze bravúrosan úgy, hogy benne a két napló és a két kislány egymásnak felelget egy soha meg nem valósult találkozásban.
A darab "ősbemutatója" a Spinoza házban volt, 2007. január 18-án. (Január 19. a budapesti gettó felszabadulásának napja.) Most néhány év kihagyás után újra megy a darab, a Bálint-házban.
