Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy bicikli Hollandiában. Már hetekkel korábban kiválasztottuk és vártuk a vele való találkozást, mert az egyben a nyaralást jelentette. Eindhovenben vettük ugyanis a De Bolderkar nevű üzletben, használtan, de nagyon jó állapotban. Szerelem volt első látásra, sosem láttam még ilyen szép biciklit. Nem azért mondom, mert az enyém, hanem mert így van. Gazelle márkájú fekete női városi bicó, Hollandiában szokásos láncvédővel, a sárhányón kacsatalpra hasonlító sárvédővel. Mindkét keréken fényvisszaverő szalag fut körbe. Az első lámpa nem a kormány felett, hanem a kerék mellett van rögzítve (egyik különös ismertetőjel). A csomagtartó a szintén Hollandiában szokásos módon nem csomag-, hanem emberhordásra való: csak egy gumi van rajta, amivel oda lehet rögzíteni a poggyászt. A hátsó kerekén egy fém kerékbilincs volt, amihez egyetlen, eredeti Gazelle kulcs tartozott (második különös ismertetőjel). Speciálisan működött: nyitott állapotban, azaz menet közben a kulcs a zárban maradt, csak lezárás után lehetett eltávolítani.A szerelmet az együtt töltött idő tette teljessé: vagy 500 km-t tekertünk le együtt az Eindhoven-Tilburg-Schoonhoven-Gouda-Leiden-Katwijk-Haarlem-Amszterdam-Utrecht-Nijmegen-Emmerich útvonalon, mindvégig gond nélkül, s nagyon sokat láttunk azon a nyaraláson. A Gazella hazáig elkísért: Németországban vonatra szálltunk, és a bicók jöttek velünk. A távolság nagy és Budapestig nagyon megküzdöttünk a kerékpárok hazahozatalával: 7-8-szor kellett átszállnunk, a bicikliket sokszor teljes menetfelszereléssel cipelve lépcsőkön fel és le a peronok között.
Itthon visszatértek a szürke hétköznapok, Budapest nem biciklis város, így a bicikli előbb Gödöllőn egy garázsban, majd Pesten a lépcsőházban pihent a korláthoz láncolva. Csak pihent hónapokon keresztül. Majd két évvel a hollandiai nyaralás után, koraősszel egy hétvégén elmentünk kirándulni, s amikor visszajöttünk, a bicikli nem volt a helyén. Nem is én vettem először észre: Tominak tűnt fel, aki akkor már rég nem lakott itt. Ő kérdezte tőlem, hol a bicikli. A bicikli eltűnt. Képtelenség, de lelkiismeret-furdalásom volt, a nyaralás óta egyszer használtam, s most lába kélt. Hirtelen megint nagyon fontossá vált a bicikli, úgyhogy hétfőn elmentem a rendőrségre és feljelentést tettem. A kerékpárt elég sok pénzért vettük ahhoz, hogy ezt meg tudjam tenni, ráadásul nagyon jól volt dokumentálva - a számlát is eltettük, a vázszámról is volt fénykép, mondhatni, csak személyi igazolványa nem volt a biciklinek. Persze sok reményt nem fűztem ahhoz, hogy a "nyomozás" eredményre vezet.
Szomorú voltam, mert arra gondoltam, ez a bicikli másnak se nem szép, se nem értékes, s hogy valószínűleg egy szegény ember vihette el, aki nyilván eladta az ócskavastelepen. Kicsit felderültem viszont arra a hírre, hogy Tomi húga látta a CM felvonáson, mert legalább az új gazdája használja.. bár azért a hír valóságtartalmában kételkedtem.
Hónapokkal később egy szombaton lementem a sarki boltba, utam az udvaron keresztül vitt, s nem hittem a szememnek. Ott volt a bicikli három másik kerékpár társaságában, a korláthoz zárva!! Érdeklődtem a szomszédoktól, nem tudják-e, kié a sok bicikli, de senki nem tudott semmiről. Felrohantam, felhívtam Tomit és csak hajtogattam, hogy "Visszajött a bicikli!" Majd miután a biciklit vissza akartam kapni, a rendőrséget is felhívtam, akik becsöngetéses módszerrel elkezdték keresni a házban a "tulajdonost". Végül egy az udvarra betoppanó lány figyelmét felkeltette a bicók körüli tolongás, és ennek kapcsán kiderült, hogy hozzájuk tartoznak. Mellesleg, ugyanazon a szinten, három ajtó távolságban lakunk egymástól.
Kiderült, hogy egyikük úgy gondolta, a lépcsőházban álló kerékpár senkié: mivel nagyon poros volt, nyilván nem használják és senkinek nem fog hiányozni. (Itt eléggé szégyelltem magam.) Úgyhogy a leányzó egy flex-szel elvágta az u-lakatot és a kerékbilincset is, majd birtokba vette a biciklit. Hónapokon keresztül egyszer sem láttam a bicót, s a sors furcsa fintora, hogy azért nem, mert új gazdái a lakásban tartották, attól félve, hogy ellopják. Mellesleg ez egy nagyon nehéz kerékpár, úgyhogy nagyon megszenvedhetett vele az, aki mindennap felcipelte a harmadik emeletre.A bicikli ugyan még mindig a lépcsőházban áll, de már várja az új gazdáját. Elajándékoztam ugyanis. És a történet utolsó homályos pontjára is fény derült: a bicó tényleg járt a Critical Masson, ezt a mellékelt fotó igazolja, amelyet egy kerékpár-szervizes készített a felvonuláson. Mennyi annak a valószínűsége, hogy egy idegen ember lefotóz egy idegen biciklit, egy másik pedig megtalálja a fotót az interneten és felismeri a rajta szereplő bicót?
