Hogy akadtam erre a könyvre??? Véletlenül? Nincsenek véletlenek. Egy hírlevél nyomán keveredtem egy könyváruház akciós ajánlatához a weben, és ott vagy tíz oldal végigböngészése után egyszercsak megakadt a szemem ezen a címen (Ma szőke vagyok – lány kilenc parókával) és a mellette lévő borítón, ami egy helyes lány elég nyaffadt arcát mutatta. Csak a címből ítélve szólhatna ez a történet egy magát „szépségében” megvalósító cicusról, de a kép alapján már sejteni lehetett, hogy itt súlyosabb dolgok kerülnek terítékre, amit az ajánló alá is támaszt: rák, kemoterápiák, kihullott haj és parókák – igaz történet alapján. Kíváncsivá tett a fülszöveg, úgyhogy azonmód meg is rendeltem a könyvet, s másnap már olvashattam is.
Sophienál huszonegy éves korában az ollós betegség egy ritka és súlyos változatát állapították meg, orvosai 54 hétre írták elő a kezelését, s ezt rögtön meg is kezdték. Itt kapcsolódunk be a történetbe, s Sophie naplójába. Sokat olvashatunk a kórházi környezetről – elvégre mindennapjainak egy jelentős része ezen a helyszínen zajlik –: a nővérkékről, az orvosokról, a kezelésekről, a velejáró tünetekről és hatásokról, a kezdetben rossz, majd javuló prognózisról, s az ennek ellenére mindvégig kitartó félelemről. Ennél is többet olvashatunk mindazokról, akik Sophienak sokat jelentenek, a szerető szülőkről, a testvérről, a barátnőről és a barátokról. Sophie lebilincselő stílusban ír, nehéz letenni a történetét; maga is olvas, a betegsége folyamán éppen a meggyógyult vagy meghalt emberek könyveit. Félelméről, magányáról és magányos félelméről gyakran beszél, nem kerüli meg a kérdést, mi lesz, ha meghal.
Ugyanakkor olyan elképesztő életszeretet tör elő a szövegből, ami már-már arra enged következtetni, hogy betegen az élet teljesebb, jobb és intenzívebb, mint egészségesen (ez el is hangzik a könyvben). Sophie nem szereti „tökkopasz” fejét, kihullott szemöldökét és szempilláját, ezért műpillákhoz, spirálokhoz és parókákhoz kénytelen fordulni. Először csak egy műhaj-példánnyal indít, amiben ő Stella
, az eminens iskolás lány – ez nem igazán nyeri el a tetszését, mert magától idegennek érzi. Ráérez azonban arra, a hajnak micsoda jelentősége van abban, hogy az emberek milyen személyiséget tulajdonítanak az alatta lévő kobaknak, s a parókák lehetővé teszik, hogy teljesen más külsőt és ezzel az eddigitől egy teljesen eltérő felszínű egyéniséget próbáljon ki – amelyek mélyén mind ott van Sophie, a félő lány. A póthajak száma nő, s belép az életébe Daisy 
, a dögös wamp, Sue 
, a varázslatos, mindent elérő vörös és Blondie 
, aki leginkább hasonlít rá. Később felbukkan Oema 
, azaz a ponyvaregénybeli Uma sötétvörös kiadásban, majd Pam 
, az angol diáklány, Platina 
, a szintetikus cicamica, Bebé 
, a szlávos szőke és Lydia 
, a helyes barna. A magyar kiadásban az a jó, hogy a borító kihajtogatható és megtalálom rajta a „lányok” fotóit – mert Sophie mindent dokumentált –, és összehasonlíthatom az általam elképzelt képpel. Például Daisy-t nem ilyennek gondoltam, a képen inkább csini szöszinek látszik, mint vöröskörmű szőkének, s Oema sem igazán „hajaz” a szobám falán lévő Umára a Ponyvaregényből.
Ami igazán megfog a könyvben, hogy nem lehet érezni, hogy a betegség szűk és zárt világában lennénk. Pedig a betegség leszűkíti a lehetőségeket – legalábbis a korábbi lehetőségeket. Mégis az érzések és gondolatok olyan színes világában mászkálhatunk, hogy nem léteznek határok. Olyan ez, mint Anna Frank naplójában, aki családjával évekig élt egy kis lakásba zárva – mégis a lelkével, a képzeletével annyira intenzíven élt ezek között a falak között, mintha teljesen szabad lenne. Sophie is végig tudatosan figyeli és dokumentálja saját érzéseit s gondolatait, sőt, évének vége felé már azzal a tudattal, hogy mindebből könyv fog készülni.
Azóta eltelt három év, a történet megjelent, Sophie van der Stap honlapján is böngészhetünk egy kicsit – hollandul. A magyar olvasószerkesztés egyébként botrányosan pontatlan: a stílus a fordítónak köszönhetően ugyan nagyon jól átjön, de a szöveg hemzseg a hibáktól, a helyenként gyakran érthetetlen mondatoktól – amit talán a fordító nem tudott lefordítani, az olvasószerkesztő pedig nem gyomlálta ki ezeket.
